Örömforrás – Ballai Attila publicisztikája

Ivan Petrjak, a Fehérvár ukrán futballistája a győri ETO FC elleni csütörtöki MK-negyeddöntőben ballal, a rosszabbik lábával tizenhét méterről bődületes gólt rúgott a jobb felsőbe, majd kirohant a szögletzászlóhoz, és elsírta magát. Nem örömében. Mert háború esetén a felhőtlen öröm legfeljebb pillanatnyi; addig tart, amíg a laszti a pipában púpozza ki a hálót. Aztán azonnal bevillan: mit számít ez, amikor lángokban áll az otthon?

Nézem a hozzánk érkező, kiszolgáltatott csöppségeket, édesanyákat, idős embereket – akik párhuzamba állítják őket kevésbé szívesen látott „menekültekkel”, azoknak elkerülhette a figyelmét, hogy amazok nem gyermekek és aggastyánok, hanem zömükben életerős, fiatal férfiak, akiknek vészben leginkább otthon lenne a helyük –, és majdnem megszakad a szívem. (Ők annyit tehetnek az ukrán hivatalos politika háború előtti hibáiról és vétkeiről, mint hajdan én arról, hogy első nyugati utamon az autópályán lelassított egy minket előző német Mercedes, a vezető mellett ülő fickó lehúzta az ablakot, és átkiabált: kommunista vörös disznók!) Fel is teszem olykor a kérdést: illő-e, lehet-e ilyen helyzetben egyáltalán sportot űzni, szurkolni, tudósítani, továbbjutási esélyeket latolgatni, amikor a szomszédban városok, életek dőlnek romba? Aztán megadom magamnak a feleletet: nemhogy lehet, egyenesen kell. Szükséglet.

A hétköznapi, normális lét jelei, a kapaszkodók ilyenkor segíthetnek a legtöbbet a léleknek. Példák tömege igazolja ezt. Az első világháborúban, 1916 karácsonyán brit és német katonák hagyták el a lövész­árkokat, hogy kezet rázzanak, és ha már előkerült a labda, focizzanak egyet. 1919 áprilisában, a proletárdiktatúra és a spanyolnátha (bár a járvány ekkor átmenetileg éppen enyhült) sújtotta Budapesten negyvenezren mentek ki a soros magyar–osztrákra. 1939 augusztusában, az általános mozgósítás kellős közepén, négy nappal a német támadás előtt Varsó népe azon ujjongott, hogy a labdarúgó-válogatott 0:2-ről fordítva 4:2-re megverte a mieinket, a vb-ezüstérmes Sárosiékat. 1944 májusában Nagyvárad bajnoki címet ünnepelt – kell-e hangsúlyozni, magyar bajnoki címet? –, az 5:1-re legyőzött Ferencváros játékosait pedig a gólzápor mellett hazafelé, a vonaton még bombatámadás is érte, ezért a vészfékezést követően szétszóródva menekültek Szolnok térségében, az éjszakai mezőn. Aztán Budapest megszállása/felszabadítása után rögtön az első útjuk az Üllői útra vezetett, ahol fellélegeztek: sértetlenül megúszta az ostromot a pálya, folytatódhat az élet. Hogy napjainkhoz jóval közelibb, kevésbé apokaliptikus sportcsaládi tragédiát is idézzek: 2007 májusában, egy szerdára virradóra váratlanul elhunyt Steinmetz János egykori válogatott vízilabdakapus, akinek két fia, Barna és Ádám a Vasas pólósa volt, és aznap este, a Jug Dubrovnik elleni Euroliga-negyeddöntőben, a Komjádiban nemcsak vállalták a játékot, hanem mindketten három-három gólt dobtak.

A sport a bajban is örök mentsvár. Ha pedig nincs baj, a felhőtlen öröm legtermészetesebb forrása. Érdekes módon akkor tudjuk leginkább megbecsülni azt, hogy nálunk minden rendben megy, ha a közvetlen környezetünkben, a szomszédunkban – ezúttal a szó szoros értelmében – ég a ház. Jólétünk, szerencsénk érzete, tudata ilyen helyzetekben válik világossá, és ettől felértékelődik. Észleljük és méltányoljuk azt a „mikroörömöt”, ami teljes szélcsendben észrevétlen marad.

Én például újabban naponta többször is elmormolom magamban ezt az elsőre idétlennek ható versikét: „Ződ a moha, ződ a páfrány, hetedik lettem Pekingfalván.” Sőt, ahányszor elmondom, önkéntelenül mosolygok, és végigfut rajtam a jóleső borzongás. A videó bejárta a világhálót, és széles körben ismertté tette Daniel Grassl olasz, pontosabban dél-tiroli műkorcsolyázót. A tizenkilenc éves sportolót az első tizenötbe, bravúrral tízbe várták a téli olimpián, ám ő minden várakozást túlszárnyalva hetedik lett. Amint hazatért, már ment is tréningezni a Bolzano-közeli akadémiára, ahol erdélyi, csíki trénere azzal fogadta, ugyan, mondjanak már egy verset magyarul. A srác pedig az élet, a sport és az edzője szeretetétől sugárzó arccal ismételgette, hogy ződ, hogy Pekingfalva, és hogy hetedik, azaz nem is hetedik, hanem azzal a tündökletes, székely kettős hangzóval „hátédik” lett. Több kollégának, barátnak elküldtem a felvételt, azzal a céllal is, hogy teszteljem, vajon csak bennem indított-e meg váratlanul rejtett mélységeket, azaz esetleg kissé megzakkantam-e; egyikük azt írta vissza, az ilyesmitől tér vissza az emberiségbe vetett hite, a másik azt, hogy néhány nap alatt vagy ezerszer megnézte, a harmadik egyenesen megkönnyezte.

Ettől megnyugodtam. Mint Kajdon Blanka nyilatkozatától. Ami ugyancsak azt üzeni, vannak időtlen értékek, van tisztelet, van alázat, van remény. A válogatottságot lemondó Tóth Gabriella helyére a női kézilabda nemzeti együttesbe behívott, még húszon inneni játékos ugyanis a hír hallatán ekképpen lelkendezett: „Nagyon meglepődtem, de iszonyatosan boldog voltam. Azon az éjszakán semmit sem aludtam, feküdtem az ágyban, és azon gondolkodtam: úristen, ez hogy lehetséges?!” Hát pontosan így, ahogy történt. Mert ez az általános recept.

Szeretni, amit csinálok. Szeretni azokat, akikkel csinálom. Tudni, hogy ezzel mások kedvére, üdvére teszek. Érezni, hogy jókor jó helyen vagyok. Esetleg mindezért hálát adni odafenn vagy idelenn annak, akinek ezt hitem/meggyőződésem szerint köszönhetem. Nagyjából ennyi kell ahhoz, hogy megleljük a helyünket a világban. Hogy kifejlődjön és kiirthatatlanul megerősödjön bennünk – egyik kedvenc szavammal élve – az ősbizalom. Egyrészt nem is olyan sok, másrészt a minden.
Egykori világverő labdarúgóink, amint mentek haza a Népstadionból, a téren lekapták magukról a zakót, és még nekiálltak kicsit lábtengózni vagy a lurkókkal kiskapuzni. Pólós bálványaink a múlt század derekán napestig nem jöttek ki a Csaszi vagy a Sziget meleg vizéből, és ott csak a maguk és a fürdővendégek szórakoztatására olyan kunsztokat mutattak be, hogy abból Las Vegasban, a Cirque du Soleil revüben dollármilliókat kereshettek volna. A minden idők legjobb magyar férfi játékosának megválasztott Kovács Péter még nagymenőként is rácsodálkozott néha: kézilabdázhat, amit imád, és jé, még pénzt is adnak érte. Szerették, amit csináltak. Szerették azokat, akikkel csinálták.

Kellő elhivatottsággal persze bizonyára szinte minden hivatásban meg lehet találni valami hasonlót. Kórházi nővér ismerősünk a Covid legtombolóbb időszakában ugrott fel hozzánk megköszönni, hogy feleségem és néhány barátnője váltva főz nekik, mert ő elvétve jut haza egy-egy éjszakára, napra, és a végkimerülés határán, könnybe lábadt szemmel mondta: alig áll a lábán, de olyan jó érzés segíteni, gondoskodni, a halálból az életbe visszahozni embereket.

Ennek ellenpontjaként, mindentől meg lehet csömörleni. Átmenetileg vagy végleg az élsporttól is, a meccs, edzés, meccs, edzés hajszában. Érthetően. Innentől azonban lélekölő azzal a tudattal folytatni, hogy bár elegem van belőle, hülye lennék ennyi pénzt eldobni. A sportról írni is lehet abból az alapállásból, hogy essünk már ki, olyan frappáns címem van hozzá, bukjon meg a hazai rendezésű verseny, a kutya se jöjjön ki a meccsre, derüljön ki, hogy feleslegesen építették ezt a „bazi nagy” csarnokot, stadiont, ne legyen üzemeltetője, rohadjon le az egész, írjon már egy francia vagy egy német lap egy minket ledorongoló mondatot, hadd kerekítsünk köré komplett történetet, huhogjon végre néhány barom, hogy ismét leleplezhessük magunkat, és így tovább. Mondom, mindezt lehet, csak nem érdemes. Akkor sem, ha megfizetik.

Mert a sport az öröm forrása, normális esetben és helyeken az örök közös nevező. Akik jól-rosszul űzik, támogatják, irányítják a zöldasztalnál vagy a pálya szélén, akik tudósítják, azok persze hibázhatnak, sokszor és sokat, de a sport önmagában hibátlan. Szeretetre termett. Háborúban és békében, egyaránt.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!