Hangok a víz alól – Malonyai Péter publicisztikája

Régi újságokat böngészve feltűnt, hogy évtizedeken át a felszínen volt a vád: keveset edzenek a futballistáink. Mára már csendesedett a megbélyegzés, meglehet, azért is, mert teljes a bezárkózás, külső szemlélőnek semmi keresnivalója egy-egy tréningen, hogy mi történik és hogyan, a titkot legalább annyira őrzik a mesterek, mint az alkimisták az aranycsinálás vélt titkát. Amihez hasonlít az edzői szakma, hiszen nem feltétlenül akkor dolgozott a legjobban a tanító, amikor csapata a legsikeresebb. Meg aztán sohasem tudható, mennyi legyen az annyi – esete válogatja, hol mi vezet(het) sikerhez.

Aligha véletlen, hogy a kevés az edzés általánosítás többnyire vereségek, nagyobb kudarcok után kerül elő, úgy-ahogy még ma is igaz a Nemzeti Sport egykori sommás megállapítása: „Illetékesek és übermenschek azt hiszik, hogy a futballban sikert aratni nem érdem, de veszteni bűn.” Megesik persze, hogy a Fradi-refrén az úr („Akkor is győzünk, hogyha kikapunk...”), ám ez leginkább az edzők állásukat védő nyilatkozataiban köszön vissza.

A legélesebb megfogalmazás éve 1942 volt, amikor hiába vezettünk szünetben 3:1-re Németország ellen, kikaptunk 5:3-ra. Az egykori válogatott futballista, Kléber Gábor kritikája kemény volt, nem kertelt, kijelentette, hogy keveset edzenek a futballistáink. „Nem bírtuk kitartással, lélegzettel, gyorsasággal a kétszer negyvenöt percet” – indult ki a tényekből. Majd a múltat vette elő, a húszas éveket, amikor a legjobbak – Orth György generációjáról beszélt – edzés előtt már a pályán voltak, edzés után órákkal pedig úgy kellett bekergetni őket az öltözőbe. Hetente 11-12 órát gyakoroltak, hetente négyszer volt tréning.

A korszak jeles hosszútávfutója, Kelen János azt mondta el, hogy ha majd abbahagyja a versenyzést és csupán kedvtelésből fut, akkor is kétszer annyit fog edzeni, mint a futballisták. Ennél nagyobb baj – tette hozzá –, hogy a labdarúgók nem szeretnek futni, szinte undorodnak a műfajtól, meglehet, azért is, mert nem tudnak futni. Ez egyébként ma is baj – szerintem –, de legyen ez az edzők gondja. (Kár, hogy nem az...)

A Nemzeti Sport humoros rovata, a BÖK összefoglalta, mit válaszolnak erre a játékosok. E szerint nincs mit tanulniuk a hosszútávfutóktól, mert már régóta legfeljebb olyan gyorsan futnak a pályán, mint egy fáradt tízezres, a sprinterektől sem, mert körülbelül annyit futnak, mint egy 100-as, s az erőnlétük is kiváló, körülbelül olyan kövérek, mint a kalapácsvetők.

Akkor is élt a kritika, amikor a csúcson volt a futballunk. 1954-ben, a világbajnokság évében télen Egyiptomban túrázott az Aranycsapat. Hogy minden meccsét megnyerte, az természetes, ám a Népsportot tudósító Pető Béla úgy látta, túlságosan könnyűek voltak az edzések, a gyakorlásoknak volt olyan szakasza, amikor többen dologtalanul lézengtek a pályán, Mándi Gyula edző nem készített edzéstervet, arról nem beszélve, hogy egyik-másik klasszisunkon „meglátszott a túltápláltság”. Ezt egyébként Sebes Gusztáv szövetségi kapitány sem vitatta, ám nem csinált nagy ügyet belőle, csak ennyit mondott: „Vannak, akiknek néhány kiló súlyfölösleget le kell majd dolgozniuk.”

Ugorva az időben, még Marseille előtt (1969) a szövetség szakfelügyelője, Pálfai János igyekezett jó tanácsokkal szolgálni. A kevés edzés következménye a formaingadozás – kezdte –, ám oda lyukad ki, hogy az erős edzések sem jelenthetnek akkora terhelést, mint egy-egy meccs. Ha az alapból indulok ki, mely szerint az edzésekkel a mérkőzésre készülünk, nehezen tudom értelmezni a szakmai okosságot.

Aztán Marseille, a Csehszlovákiától elszenvedett vereség (1:4), és főként hogy nem jutottunk ki a mexikói világbajnokságra, felerősítette a munkát követelő hangokat. Csak hát a másik oldal nem volt fogékony. Felvetették, hogy a válogatott játékosok számára Hoffer József szövetségi kapitány és hű társa, Kapocsi Sándor külön edzéseket tartana, a játékosok vállalták volna, de nem merték. Egyrészt attól féltek, hogy a klubedzőjük megsértődik, másrészt el akarták kerülni, hogy a többiek strébernek tartsák őket. „Csak annyit edzek, amennyit követelnek tőlem!” – vallotta a többség. Az eredmények ismeretében képzelhető, mennyi volt a muszáj, ám ez már az edzői felelősség témaköre – mindmáig. Például abban, hogy elvetik a skálázást, tehát az alapok folyamatos ismétlését, ami nem butaság, tessék megnézni a vívókat, ők minden edzésen iskoláznak a mesterükkel. Ha figyelik a futballistáinkat tempós játék közben, kiderül, miről beszélek.

És ha már az alapoknál tartunk, a Népsport a gyerekeknél járt, s kiderült, hogy a serdülők és az ifik keveset gyakorolnak, nem elég intenzíven teszik és még a labdarúgást sem szeretik annyira, mint a régiek. „Manapság sokszor megkérdik a játékosok, hogy meddig tart még” – mondja egy ifiedző. Ezek után nem csoda, hogy az ifibajnokságot elemezve az újság kénytelen megállapítani, hogy a fiatalok fizikai, taktikai és technikai felkészültsége csapnivaló, és még fegyelmezetlenek is, egy fél idény 153 mérkőzésén 37 játékost állítottak ki.

Amikor a svédek ellen is elbuktuk a világbajnoki részvételt (1973), kapitányuk, Georg Ericson kifejtette, hogy semmit sem ér az edzés, ha nincs benne legalább 50 perc futás. Ezzel összefüggésben idézett hármat azokból a tanácsokból, amelyeket felírnak az ifiöltözők falára Svédországban: „Ha nem tudsz futballozni, fussál sokat!”, vagy „Ha nem tudod kicselezni az ellenfelet, szaladj el tőle!”, vagy „Ha becsaptak, ne veszítsd el a fejed, érd utol a csatárt!” A Népsport kommentárja tükrözi a kort: „Számunkra ezek úgy hangzanak, mintha a víz alól mondanák. Hangokat hallunk, de a mondat értelme nem jut el az agyunkig...”

Ennyi is elég a (remélem) elrettentő példákból, nézzük a jelent. Semmi olyan nincs, amit ne tudtak, tudhattak volna a régiek is. Dárdai Pál például leszögezi, hogy a napi másfél óra edzés nem elegendő, a játékosnak külön is tennie kell a fejlődéséért. Hihetünk neki, mert ő ebben a szellemben felnőve lett a Hertha ikonja. Elmesélte, hogy amikor még gyerekként büszkén ment haza, mert két gólt szerzett, édesapja, idősb Dárdai Pál, nem mellesleg szintén kiváló futballista és edző, csak ennyit kérdezett: „No és hányszor szereztél labdát, fiam?”

Hogy mostanság mennyit és hogyan edzenek a futballistáink, arról keveset hallani. A ritka esetek egyike Jurij Kolomojecé, az MTK korábbi ukrán futballistája arról beszélt 2017-ben csapata kiesése után, hogy napi egy edzés volt csak, az is „lötyögős”. A kispadon Tamási Zsolt ült az NB II-t érő produkció során, aki úgy érvelt, hogy tényleg csak egy edzés volt naponta, „de azok nagyon intenzív, hetvenperces tréningek voltak, sok labdás gyakorlattal”. Biztos így volt, ám az MTK búcsúzott, ami megkérdőjelezi a módi igazát.

A most éppen Székesfehérváron szerepet kapó Michael Boris még MLSZ-alkalmazottként büszkén vallotta, hogy már a tizenöt éveseknél is egységes játékrendszert igyekeznek felépíteni. Én nem verném a mellem emiatt, talán jobb lenne előbb futballozni megtanítani a gyerekeket, játszani hagyni, a szisztémához ugyanis felnőtt(ebb) fej kell. Főként, hogy egy korábbi felmérésből kiderül, hogy 16 éves kor felett csak a futballisták fele kap egyéni képzést, a fiatalabbaknál, talán a legfogékonyabb életkorban pedig kevesebb, mint a fele.

A múltból nem lehet megélni, ám én visszasírom azt az időszakot, amikor az MLSZ korábbi székhelyének (ma: Andrássy út) közelében a Rozmaring, a Párisi, a Sport, a Brazil és az Operett presszó szakmai viták, beszélgetések színhelye volt, a szövetségbe járó edzők rendre benéztek egy kis eszmecserére. Manapság ez elképzelhetetlen, de az is, hogy szervezett, őszinte tapasztalatcsere segítse a futballunkat.

Mindenki a saját szerencséjének kovácsa.

Egy csapatjátékban.

Van ok a nevetésre.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!