Névtelen hősök – Ballai Attila publicisztikája

A labdarúgó NB I hat hétvégi mérkőzése közül jelen állás szerint négyet megrendeznek, kettőt nem. A Diósgyőr–Újpest meccs elmaradt, a Budafok–Honvéd találkozót december 23-án játsszák le. A különbség oka az, hogy a koronavírus által megtépázott két vendégcsapat halasztást kért, ám azt a DVTK elutasította, a BMTE ellenben méltányolta. Könnyű lenne most kategorikus és elhamarkodott ítéletet hirdetni, hogy lám, vannak a jók és a rosszak; de ez a helyzet sem ilyen egyszerű.

Napjaink professzionális, gazdasági társaságok által működtetett sportegyesületei nem humanitárius vagy jószolgálati alapon szerveződnek, tulajdonosaik és támogatóik sem ezt várják el tőlük. Legutóbb az MTK sem egyezett bele Újpest elleni bajnokija átütemezésébe, és mivel 4–0-ra győzött, nyilván úgy értékelt, helyesen határozott. A Diósgyőr most játék nélkül könyvelheti el a 3–0-t. Egyetértve Deák Zsigmond kollégám szombati megállapításával, én sem utalnám át a döntés jogát és felelősségét az érintett kluboknak, de ha már így történt, nem életszerűtlen, hogy saját szempontjaikat, érdekeiket helyezik előtérbe. Kell az eredmény, a pályán és az üzletben is, az sem baj, ha lazul a versenynaptár.

Az újpestiek is azt írták, megértik a diósgyőrieket. Ha esetleg nem így van, akkor is elegáns reakció.

A harmadik évezred élfutballjában a Budafok magatartása a rendkívüli, ezért nem elvárható. Magyarázgatni sem kell, miért, a klub közleménye sem ezt teszi, inkább általános üzenetet fogalmaz meg: „A jelenlegi nehéz helyzetben különösen fontos példát mutatni sportszerűségből és egymás tiszteletéből; a sportnak többről kell szólnia, mint pusztán bajnoki pontokról, hiszünk abban, hogy vannak fontosabb értékek, amelyeket a BMTE képvisel és közvetít.”

Ebben én is hiszek. Ezért aztán ha az idény végén rápillantok a – remélhetőleg teljes – bajnoki tabellára, valószínűleg meg sem érint, hogy az MTK és a Diósgyőr „olcsón” jutott hozzá az Újpest elleni három ponthoz. December 23-án viszont, bevallom, erősen szurkolok majd a Budafoknak, és ha kikapna vagy döntetlenre menne, még inkább szorítok azért, hogy a végelszámolásnál ne éppen ez a két-három pont hiányozzon valamihez. Mondjuk, a bentmaradáshoz. Ám ha így lenne, hosszú távon akkor sem balekként őrizném meg emlékezetemben a csapatot és vezetőit. Sokkal inkább úgy, hogy egyszer, legalább egyszer tettek valami olyat, ami az adott kor és környezet normái közül kirítt.

Hivatalosan ezt hívjuk és ismerjük el fair playnek. Érdekes adalék, hogy Párizsban 1963-ban alakult meg a Nemzetközi Fair Play Bizottság, Magyarországon az első sportszerűségi díjakat 1967-ben ítélték oda. Bizonyára nem véletlen az időzítés; korábban, évtizedeken át annyira természetes lehetett az amatőr bájjal együtt járó sportszerűség, hogy fel sem tűnt, fel sem vetődött, hogy méltányolni, ünnepelni kellene.

A kifejezést először Shakespeare említi János király című drámájában, de igazán ismertté, elterjedtté a XIX. századi Angliában vált. A modern sport és a kései utódjához képest még egészen más embereszményt megtestesítő polgári liberalizmus szülőföldjén.

Az újjáéledő olimpizmus jelentősen ráerősített. Pierre de Coubertin ezt igazán pontosan megfogalmazta, de nem a tévesen neki tulajdonított, sportos alapállásból nehezen is értelmezhető „Nem a győzelem, hanem a részvétel a fontos” szlo­genben, hanem ekképpen: „Az életben nem a győzelem az igazán fontos, hanem a küzdelem; nem az az alapvető dolog, hogy győztünk, hanem az, hogy jól harcoltunk.” Hajdan e tézis nem a valóságtól elrugaszkodó idillt, illúziót, hanem az általános, napi gyakorlatban is tükröződő értékrendet öntötte szavakba. Amikor még a hazánkban intézménnyé nemesedő Italo Santelli olasz vívómester is így intette egyik svindliző tanítványát: „Ma nem mondja be a találatot, holnap váltót hamisít.”

Amíg a sportoló, az ember a jót cselekedte, legalábbis arra törekedett, nem is volt szükség különféle fair play díjakra. Onnantól viszont, hogy nem ritkán tudatosan is a rosszabb, könnyebb utat választjuk, fontos hirdetnünk magunknak és egymásnak is, hogy azért még a jót méltányoljuk. Hiszen ha már ez sem lesz így, akkor jön el a vég. Ezért, miközben semmi kivetnivalót sem találok az MTK vagy a Diósgyőr magatartásában, pontosan tudom, hogy örökre bennem marad a Budafok gesztusa. Az én szememben, lelkemben hosszú távon fontosabb, jellemzőbb ismérve lesz ez a csapatnak, mint hogy hány ponttal és hányadik helyen zárja az idényt.

Miként az első nemzetközi fair play díjas bobversenyzőnek, az olasz Eugenio Montinak sem tudnám megemlíteni egyetlen számszerűsíthető eredményét sem, azt ellenben igen, hogy az 1964-es téli olimpián Innsbruckban az első futam után vetélytársa megrongálódó alkatrésze helyett adott neki egy másikat, így amaz megnyerte a versenyt és az aranyat. Különben ő és társa győzött volna kettes bobban, de ki emlékezne a nevére? Én biztosan nem. Sárosi Laura tollaslabdázóról is „csak” annyi villan be, hogy az olimpiai kvalifikációs versenyen német riválisát kisegítette egy pár cipőjével, ami nélkül fel kellett volna adnia a meccset. Így viszont játszott, és ki is ejtette Sárosit. Pavuk Tíra nevét is rég kirostálta volna az agyam, ha egyszer az U20-as Eb-n 3000 akadályon nem áll meg a vezető pozícióban bukó Tóth Lili Anna mellett, és nem próbálja meg talpra állítani, miközben az egész mezőny elszáguld mellette.

Egyiküket aztán még így is visszaelőzte, és nem a három dobogóst, hanem őt tapsolta önfeledten a publikum. Vagy vegyük Orosz Beáta gyorskorcsolyázó esetét! A buszon észlelte, hogy rosszul lett az egyik utastársa, ezért a hátára kapta, és kórházba cipelte. Csakhogy porckorongsérvműtétből lábadozva segített, így újabb hetekre esett ki az edzésből, ráadásul súlyos fájdalmak törtek rá. Gondolom, első hallásra az atléta Goschi Anna neve sem mond túl sokat. Ő az, akinek az országos bajnokságon hármasugrásban egy méterrel többet mért a gép, és ezt azonnal jelezte is, ám mivel az elektromos rendszer nem volt képes törölni a hibát, ő kapta a bronzérmet, amelyet az eredményhirdetés után azonnal átadott jogos tulajdonosának.

Gosztonyi László Péter evezős nem is bronzról, aranyról mondott le. Az ob 1000 méteres távján elsőnek hirdették ki, ő azonban jelezte, hogy szerinte második lett, kérte, hogy nézzék meg a célfotót, és kiderült, hogy valóban így történt.

Tulajdonképpen mindannyian névtelen hősök; azaz éppenséggel egy maradandó sportszerű cselekedetük, túlzás nélkül, áldozatuk hozott nekik viszonylagos ismertséget. Más tekintetben ez bálványozott bajnokokra is igaz lehet. Ha például Norvégiában az utca emberénél arról érdeklődnénk, tudja-e, ki Gyurta Dániel, aligha kapnánk értékelhető válaszokat. De ha azt firtatnánk, emlékeznek-e arra a magyar mellúszóra, aki londoni olimpiai bajnoki aranyának egyedi emlékérmét személyesen adta át a játékok előtt, 2012 tavaszán hirtelen szívhalállal, tragikusan elhunyt vetélytársa, Alexander Dale Oen hozzátartozóinak, ne legyenek kétségeink, azonnal bepárásodnának a tekintetek.

Mindennek egyébként az ellenkezője is igaz, álljon itt erre egy személyes tapasztalatom. Az egyik gyerekkori barátom igen ellentmondásos figura volt, de erényei és fogyatékosságai régen elmosódtak bennem, kivéve egyetlen momentumot: hogy rendszeresen csalt gombfociban. Ő ugyan azt bizonygatta, hogy csavar, de a játékosát úgy tolta meg, hogy kedvezőbb szöget zárjon be a labdával és a kapuval. Nem nagy ügy. Látszólag nem az. Csakhogy amint évek múltán hírét vettem, papnövendék lett belőle, az volt az első gondolatom: ő, aki a játékban is csalt?

Ezért érdemes követni a fair playt, jót cselekedni, minimum törekedni rá, pályán és azon kívül egyaránt. Vagy ha nem megy olyan könnyen, legalább méltányolni azt, akinek mégis sikerül. Úgyhogy csak így tovább, Budafok!