Immunerősítés – Ballai Attila publicisztikája

Több mint kéthavi böjt után habzsolom az újjáéledt futballt. Most, 2020 tavaszának utolsó napján visszatekintve az elsőre, mintha más világot látnék. Hol van már, amikor március elsején azon kaptam magam, hogy a Real Madrid–Barcelona közben teszek-veszek, olvasgatok, afféle háttértevékenységként nézem az el Clásicót, mert heveny meccstúladagolásban szenvedek? Kedd este bezzeg párhuzamosan követtem televízión és neten a Dortmund–Bayern Münchent és a Fehérvár–Mezőkövesdet.

Aki azt hiszi, alább maró gúnnyal hasonlítom össze a két meccset, az téved. Éppen ellenkezőleg. Komolyan gondolom, hogy a két győztes közül a magyar kiscsapat nyert többet; míg a Bayern hét pontra hizlalta előnyét, és ezzel megalapozta „századik” bajnoki címét, addig a Mezőkövesd története során először – és könnyen megeshet, ez egyszer – jutott be a Magyar Kupa döntőjébe. E mindössze 16 ezer lelkes városnál kisebb népességű település csapata még soha, több mint száz év alatt egyszer sem szerezte meg a Magyar Kupát, de finalista is csupán egy ilyen akadt, a Dorog (valamint Felcsút, bár a Puskás Akadémia túlmutat a község határain). A sors – és az MLSZ – különleges kegye, hogy a Kövesd a pompázatos Puskás Arénában játszhat a Honvéddal szerdán, ráadásul újra nézők előtt. Természetesen nem lesznek hatvan-hetvenezren, mint normális esetben Dortmundban, ahhoz négy mezőkövesdnyi drukker szükségeltetne. De legalább életük mérkőzésén semmiféle kényszerintézkedés nem választja szét légmentesen a labdarúgókat és a szurkolókat. Hiszen egymást feltételezik, bár a zárt kapu ezt a hitet is megingatta. Pedig ahogyan egy menő rockbandától sem várható el, hogy ugyanazt a formát hozza a fényárban úszó, telt házas Wembleyben és egy borongós délutánon az abádszalóki strandon, úgy a futballista is ember. Megérinti, hat rá a miliő, amelyben fellép.

Hazánk és Európa döntéshozói mindezek figyelembevételével határoztak, határoznak a napokban a járvány csitultával arról, ebben a helyzetben kell-e, szabad-e újra futballozni, és ha igen, milyen feltételek mellett. Fogós kérdések ezek. Hogy mennyire azok, annak érzékeltetéséhez érdemes felidézni a karantén bevezetése és Európa befagyasztása előtti utolsó történéseket.

A Bajnokok Ligája nyolcaddöntőjének visszavágóit a tervek szerint március 10. és 18. között rendezték volna meg. Március 10-én, kedden a Valencia már zárt kapuk mögött fogadta az Atalantát (és az így semlegessé vedlett közegben kapott ki 4–3-ra), Lipcsében azonban ugyanekkor 43 ezren látták, amint az RB Leipzig 3–0-ra szétszedi és kiejti a Tottenhamet. Pedig a régióban már diagnosztizáltak megbetegedéseket; kétszáz jegytulajdonos vissza is adta a belépőjét, azaz nagyjából minden kétszáztizenötödik embert jobban taszította a kockázat, mint amennyire vonzotta az élmény. A hatóságok, Valenciával ellentétben, rájuk bízták a döntést. A kontinentális szövetség, az UEFA nem lépett semmit az egységesítés irányába, de a hivatalos lipcsei „meccsinfó” oldalának tetején e felirat virított: „1. Moss kezet! 2. Köhögj a könyökhajlatodba! 3. Ne érintsd meg az arcodat! 4. Tartsd a fizikai távolságot! 5. Maradj otthon, ha nem érzed jól magad!”

Másnap, március 11-én, szerdán a Paris SG hívei otthon is maradtak. És nem érezték jól magukat, mert a helyi rendőrség tiltotta el őket a Dortmund elleni összecsapástól. Liverpoolban ellenben 52 ezren ámuldoztak az Atlético Madrid 3–2-es diadalán. Köztük mintegy háromezer vendégdrukker, miközben a Madridnál kevésbé fertőzött Valencia már bezárt. Liverpool polgármestere a BBC-nek nyilatkozva el is panaszolta, hogy ebben az időszakban a spanyolok saját otthonukban már nem gyülekezhettek, de több ezren útra keltek Angliába, ahol beláthatatlan veszélyt jelentettek. Steve Rotheram városvezető a liverpooli helyzetet néhány nappal később így írta le: „A fertőzési görbe emelkedését láthatjuk, 1200 emberben mutatták ki a COVID–19-et. Szükséges megvizsgálni, hogy ezeknek a fertőzéseknek egy része nem közvetlenül Atlético-szurkolóktól származik-e. Voltak nagyon erősen érintett városok, és Madrid ezek közé tartozott.”

Nagy-Britanniában május első hetében lépte át a 30 ezres határt a járvány következtében elhunytak száma. Arról természetesen nincs kimutatás, hányan kapták el és adták tovább a vírust az Anfield ötvenezres publikumából vagy ama Tottenham-drukkerek közül, akik megjárták Lipcsét, és az esős időben a meccs előtti két napot zsúfolt kocsmákban töltötték. Mivel a március 17–18-i programot már törölte a döntéshozóvá addigra előlépő UEFA, a Liverpool–Atlético volt az utolsó, szurkolók előtt rendezett mérkőzés.

Az újrakezdés utáni első pedig péntek este a Kaposvár–Zalaegerszeg parti. Igaz, csupán ötszázan mentek ki rá – érthetően, a somogyiak reménytelen kiesők –, így ők könnyedén betarthatták az előírásszerű fizikai távolságot; miként a kaposvári védők is az egerszegi csatároktól, ugyanis már az első félidőben beszedtek egy ötöst. De legalább volt végre gól, taps és fütty – e három együtt jár. A magyar szövetség, az MLSZ a kontinensen az elsők között nyitotta újra a bajnokságot, majd a kapukat. A hazai járványhelyzetet tekintve mindkét döntés racionális, sportbarát és bátor; hogy helyes-e, az majd utólag kiderül. Remélhetőleg igen. Hiszen a néző nélküli futballnak rossz az üzenete: nem a szórakoztatást szolgálja, hanem a bevételek biztosítását, egy-két száz ember megélhetését. Olyan, mintha a várva várt falusi búcsúban felállítanák a sátrakat és a körhintát, de a népet nem engednék be, kakasnyalókát és mézeskalács szívet is csak interneten lehetne rendelni, a ringlispíl pedig üresen forogna, az üzemeltető kompenzálása miatt, a látszat kedvéért.

Ha már lehet focizni, lehessen szurkolni – vagy akár a tribünön átkozódni – is. Még akkor is, ha a B-középben bajos a három szék távolságot megőrizni, különösen gólöröm esetén. Bár az ellenfele tarkóját lehelő, ziháló, becsúszó bekk sem az egészségügyi szabálykövetés mintapéldánya, igaz a pályára lépők mindegyikének van aktuális negatív vírustesztje. Az immunrendszer egyik legkiválóbb erősítője azonban az ép lélek, a derű, a víg kedély. Úgyhogy legyen bajnok a Ferencváros vagy a Fehérvár, kupagyőztes a Honvéd vagy a Mezőkövesd, utóbbi vigye a bronzérmet is, végre érezze a diósgyőri fanatikus, hogy ott van a csapata, ahová mindig is álmodta, az élmezőnyben, meneküljön meg a kieséstől a Zalaegerszeg vagy a Paks! Ez így összesen, a lelátók és a tévéfotelek szurkolóival, szimpatizánsaival, az érintett települések lakóival együtt több százezer embernek szerezhet örömet. Hát nem megéri? Különösen most, életünk legfurcsább, legbizarrabb tavaszán.

Európa topbajnokságai is újjáélednek. Pedig arrafelé nem százas, hanem tízezres nagyságrendben mérik az áldozatokat. A Bundesliga már megy, az olaszok június 13-án a kupaelődöntőkkel, 20-án a Serie A-val folytatják, az angolok is így terveznek, egyelőre konkrét időpont nélkül – a 25 ponttal vezető Liverpool harminc év után végre újra bajnoki címet ünnepelhet –, a spanyolok is mocorognak, készülődnek.

Csak a franciák álltak le, visszavonhatatlanul. A L'Équipe „Teljesen egyedül” című, pénteki szerkesztőségi cikke felrója, hogy étterembe, bárba, edzőterembe újra lehet járni, utazni is szabad, csak a stadion a tiltott zóna, majd leszögezi: „Máshol a futball az élet újraindulásának, a bizakodásnak a jelképe. Nálunk könnyebb volt példát statuálni vele.”

Abban bízva, hogy utóbb sem nekünk, sem tőlünk nyugatabbra nem kell elismernünk a franciák igazát, kicsit azt érezhetjük, mint a második világháború utáni első mérkőzések szemtanúi. A L'Équipe szavaival élve újraindult az élet, talán holnap a nyár is beköszönt, a nap is kisüt, és focizni, futballt nézni is lehet. Két és fél ilyen hónap után pénteken, a kaposvári éjszakában talán még a 0–6 ellenére is ragyogtak a csillagok.