Futball, identitás – Thury Gábor publicisztikája

Háromszáz magyar Milan-rajongó kelt útra, hogy szeptember közepén láthassa kedvenc csapatát itt, a szomszédban, a bécsi Ernst Happel Stadionban az Austria Wien elleni Európa-liga-csoportmérkőzésen. A Nemzeti Sport is beszámolt (szeptember 16., 7. oldal) az eseményről, tulajdonképpen nem is az El-meccsről – amelyen 5–1-re győzött a Milan –, hanem a szurkolói imádatról, amely időt, fáradságot és pénzt nem kímélve az osztrák fővárosba hajtotta a Milan-fanokat. Egyikük megjegyezte, az együvé tartozást nemcsak a Loki és a válogatott meccsein élheti át, hanem a Milan találkozóin is. Kicsit érdesebb volt a másik vélemény, amelyet szó szerint idéznék. „Amikor egyszer átélted a Milan–Intert nyolcvanezer szurkoló társaságában, többet nem akarsz a Fradi meccseire járni.”

A Milan neve helyére egyébként kis túlzással tetszés szerint behelyettesíthető valamelyik európai sztárcsapaté. Általánosságban megállapítható, a sportágat kedvelők közül rengetegen vannak, akik külföldi klubbal szimpatizálnak. A minap két sportbarátom beszélgetését hallgattam, Norbi a Juventusért szorít, Sümi a Barcelonáért, arról nem tudok, hogy hazai kedvencük van-e, Sümi a magyar együttesek közül, ha nem is szurkol a Fradinak, főleg a barátai miatt szimpatizál a zöld-fehérekkel. „Balszerencsétek van ezzel a Dembélével. Irdatlan összegért megvettétek, de máris hónapokra kidőlt a sorból” – mondta Norbi a Getafe ellen megsérülő Barca-középpályásról, mire Sümi az esemény természeténél fogva, ha nem is lelkesen, de bólogatott, majd átvette a szót. „Nálatok meg Dybala hintett egy hármast a Sassuolónak.” Mire Norbi nem hagyta ki a ziccert. „Az argentin srác hozzátok is beférne.” „Be” – bólogatott Sümi, aztán rám nézett, én meg ezt egy „be hát” kíséretében nyugtáztam. Igen, futballbarátok közötti beszélgetésben gyakran a csapattal való azonosulás kifejezéseként többes szám első személyben hangzik el a mondandó, a kérdést pedig szinte kivétel nélkül többes másodikban teszik fel. Nekem meg eszembe jut a Bécsbe látogató Milan-szurkolókról szóló cikk egy mondata. „De sokan nem értik azt a fajta hozzáállást, amikor egy külföldi klubot érez az ember ennyire a magáénak.”

Én sem értem.

Illetve árnyalnám, mert értem én, nagyon is értem – csak fel nem foghatom.

Egész más társadalmi rendszerben-környezetben nőttem fel, vagy ha úgy jobban tetszik, szocializálódtam, mint a mai fiatalok. Pikírten meg is jegyezhetném, hogy talán ezért nem lettem Milan (stb.)-rajongó. Az én időmben – ha akarják, képzeljék elé a bezzeg szót – lehetett magyar klubcsapatokért rajongani, azon egyszerű oknál fogva, hogy futballunk általában Európa élvonalába tartozott. Másrészt az is igaz, hogy fiatalságomra nem volt jellemző az információ szabad áramlása, s itt csak részben gondolok politikai cenzúrára. Cirka 50-55 évvel ezelőtt a külföldi bajnokságokról jóval kevesebb hír jelent meg a sajtóban, mint manapság, internet nem lévén gyakran egy-két napot is kellett várni a bajnoki fordulók eredményeire. A Real Madridról és a Barcelonáról talán az átlagosnál is kevesebb információ érkezett – ebben azért ludas a politika: a „disszidens” Puskás, illetve Kocsis és Czibor emléke egyáltalán nem volt távoli, sőt! –, a többi együttesről akkor lehetett többet megtudni, ha a BEK-ben, a KEK-ben vagy a VVK-ban (később UEFA-kupában) legalább a döntőbe jutott. Egy futballszerető gyerek, ha résen volt, a tudásszomját a Népsportból, a Képes Sportból és a havonta megjelenő Labdarúgásból elégíthette ki.

Manapság nem kell résen lenni, ha nem akarom, akkor is megtudom, hogy – maradva a Milannál – a 18 éves kapust, Gianluigi Donnarummát vinné az összes sztárcsapat, de ő egyelőre marad. A kétméteres óriás egyre jobb, képzeletbeli gombfocicsapatomba is őt tehetném már a kapuba. Könnyűszerrel, hiszen a netről leszedett fotóját kinyomtatom, majd a helyére pattintom, ahogy kell(lett valamikor, mert nem hiszem, hogy manapság még széles körben hódítana a gombfoci). Azért nehezebb volt 1969-ben a Milan BEK-győzelme után Pierino Prati-portrét keríteni. S róla még csak-csak akadt fotó, mert a döntőben három gólt vágott az Ajaxnak (4:1), de a negyedik gól szerzőjéről, Angelo Sormaniról emberes feladat volt valahonnan „leakasztani” egyet. Tény, ha akartam volna, sem tudok meg többet a külföldi menőkről, már csak azért sem, mert akkoriban a futballturizmus ismeretlen volt. Nyugatra utazni nem lehetett, de nem ezért nem lettem Milan (stb.)-rajongó.

Egyszerűen azért, mert menők itthon is játszottak, így csupán a Népstadionig, a Fradi-pályáig (ami aztán jó ideig a Népstadion lett), vagy tetszés szerint a Fáy utcáig, a Megyeri útig, a Hungária körútig vagy Kispestig kellett eljutni. Hely hiányában nem sorolom fel, de az én generációm tudja, Alberttől Zámbóig elég nagy volt a merítés spílerekből. A hatvanas, de még a hetvenes években is a nemzetközi kupákban az esetek többségében a hazai győzelemre szinte bármelyik csapat ellen ötven százaléknál nagyobb volt az esély, s a továbbjutásra is volt majd' ötven. Nem emlékszem válogatott mérkőzésre, hogy úgy ültem volna a lelátóra vagy a tévé elé, na most kikapunk. Illetve egy találkozó beugrik így hirtelen, az 1964-es Eb spanyolországi négyes döntőjébe jutásért a franciák nagyon fogadkoztak, hogy megvernek minket, aztán Párizsban sziporkázó játékkal vertük meg őket 3:1-re (Tichy 2, Albert).

Futballunk mai erejét ismerve Eb-n a négy közé jutás vagy a franciák legyőzése már-már időtlen idők óta értelmezhetetlen fogalom. Ugyanakkor sem a francia–magyar évének, sem az eredménynek, sem a góllövőknek nem kellett utánanéznem, mert az adatok belém égtek (ahogyan még jó néhány emlékezetes futballmeccsé).

A néhány sorral fentebb említettekből következik, hogy külföldi labdarúgó és csapat iránti rajongásom objektív nehézségekbe ütközött (volna). De a szubjektív tényező fontosabb. Gyerekként hetekig nem tudtam eldönteni, melyik együttesnek szurkoljak. Egy újpesti győzelem után azt mondtam, hogy dózsás leszek, mert Göröcs szenzációs játékos, rá egy hétre láttam a Vasasban Farkas Jancsit, hogy a ferencvárosi Varga Zoliról ne is beszéljek. Karl-Heinz Schnellinger (ha már Milan) gyorsasága nekem azért nem volt rendkívüli, mert láttam játszani Mátrai Sándort. A magyar pályákon a gyerekek Farkasok (jó, ez most nem vicc), Albertek, Benék, Tichyk, Vargák akartak lenni, senkiben sem vetődött fel, hogy például a BEK-döntőben háromgólos Prati bőrébe bújna – s nem csak azért, mert még a mezükben sem lehetett, ugyanis az úgynevezett merchandising gyerekcipőben járt. Mindenkinek volt kedvenc magyar csapata, honi játékosa, azaz lokális kötődése, kiszélesítve a fogalmat, nemzeti identitása. A szó szoros és tágabb értelmében sem kellett a szomszédba menni.

A külföldi csapatokért rajongók egy része a jobb hazai futball hiányában utazik külföldre, talán pótcselekvésből választott klubja után. Ugyanakkor az is tény, hogy a korszellem kedvez ennek, a nyitott futballtársadalom a globalizáció nem feltétlenül negatív velejárója. Arról nem tehet a szurkoló, hogy kedvenc sportága honi színvonalesése következtében megszűnőben az azonosulási vágy a hazai csapatokkal, játékosokkal, a többes szám első személyű „mi” a külföldi csapatokkal vállalt identitásban testesül meg. Tény, a kollektív azonosulás lehetősége és élménye élvezhetőbb a magyarnál magasabb színvonalú topbajnokságokban. Nem a szurkolóval van a baj, hanem labdarúgásunkkal. Felnőtt egy – nem egy, több! – olyan generáció, amelynek családi legendáriumában a régóta tartó eredménytelenség következtében egyre kevesebb a futballfabula, az igazi futballélmény.

Pedig ha negyven-ötven évvel ezelőtt átélted a Fradi–Dózsát nyolcvanezer szurkoló társaságában, nem jutott eszedbe a Milan meccseire járni. S nem csak azért, mert nem lehetett utazni…