Jönnek, dörömbölnek – Csinta Samu publicisztikája

Ki ne szeretne a jövőbe látni? Leginkább a közeljövőbe, amelynek talán még mi is a részesei lehetünk. A nostradamusi kérdésfelvetéshez az szolgáltat különleges apropót, hogy ezekben a napokban zajlik az európai labdarúgás korosztályos válogatottjainak kontinentális seregszemléje: Szlovákiában az U21-esek, Romániában az U19-esek mutatják meg magukat. Előbbi korosztályban már többnyire élvonalbeli bajnokságokban – sok esetben külföldön – edződő játékosok villognak, utóbbiak között értelemszerűen sok még az ismeretlen név. Bár ez is relatív, hiszen a szabályok értelemben a srácoknak a selejtezősorozat kezdetén kell beférniük ama életkori keretek közé, és mivel a folyamat két éven át tart, a „nagyoknál” a kontinenstornára utazók között már bőven akadnak 23 évesek is. És az már, valljuk be, lassan az az életkor, amikor egy játékosról szinte eldőlt, hogy találkozunk-e vele az elkövetkező esztendők nagy csatározásai során. A „kicsiknél” képlékenyebb a helyzet, az ifjúsági korosztályból a felnőttkorba tartó átmenet sok áldozatot képes szedni. Igaz, ha belegondolok, hogy például Lamine Yamal bármelyik korosztályos nagy eseményen még ott lehetne a spanyol válogatottban, már el is bizonytalanodtam egy keveset.

A múltba tekintéshez is abszolút tanulságos alapot nyújtanak a korosztályos Európa-bajnokságok. Elsősorban abban a tekintetben, hogy visszaigazolják a klasszikus futballnemzeteknél zajló tervszerű utánpótlás-nevelő munkát. Aligha tekinthető véletlennek, hogy az U21-esek sorozatának 1978-as kezdete óta Spanyolország és Olaszország öt-öt alkalommal, Anglia és Németország egyaránt háromszor lett bajnok, s az eliten kívüliek közül csak Oroszország szerepel két aranyéremmel a toplistán, a szovjet időket is beleszámítva. A jelenséget csak erősíti, hogy a spanyolok kilenc döntőt vívtak az idők folyamán, Olaszország hetet, itt Szerbia játssza a fehér holló szerepét négy fináléval – Jugoszláviaként, majd egyéb megnevezések alatt –, a legelső, még nem torna jellegű kontinensbajnokságot lezárót be is húzta az NDK elleni oda-vissza döntőben.

Aztán bármennyire is csapatsportágról van szó, a korán kitűnő egyéniségek, elsősorban a gólvágók sorsára kiemelten odafigyelünk. Emlékszik valaki Lambrosz Hutoszra? Bizonyára akad, aki igen, de ha nem, akkor sem feltétlenül indokolt az önmarcangolás: a görög csatár ugyan az U21-es Eb-k góllövőlistájának élén áll tíz mérkőzésen elért 15 találatával, ezek közül azonban egyet sem lőtt a 2000-es szlovákiai döntő tornán, miután a görög válogatott nem jutott ki. A tüneményes selejtezőbeli teljesítmény azonban így is szépen repítette a pályán, még akkor is, ha az Internél eltöltött egy idényt leszámítva nem találkozhattunk vele topcsapatban. A román George Puscas és a cseh Tomás Pekhart is a 15-ös számig jutott, előbbi felnőttként rövid periódusokat töltött több Serie A-s csapatnál is, utóbbi a Nürnbergnél futballozta végig legszebb éveit, 88 Bundesliga-meccsen 14 gólt szerzett. Jóval gazdagabb pályát futott be viszont Klaas-Jan Huntelaar, aki a 2006-os portugáliai ifi Eb-n négy góllal lett a torna gólkirálya, múlhatatlan érdemeket szerezve a holland válogatott sikerében. A Real Madridot is útba ejtő, 76 felnőtt válogatottságot és 42 gólt számláló játékoskarrier után Huntelaar ma az Ajax technikai stábjának tagja. A felnőttként is sikeressé válók sorában találjuk a német Pierre Littbarskit, az olasz Gianluca Viallit, a spanyol Rodrigót vagy a cseh Peter Schicket is, pillanatig sem megfeledkezve Andrea Pirlóról, aki a már említett 2000-es szlovákiai viadal legjobb játékosaként vezette Eb-győzelemre hazája válogatottját.

De mit üzen a jövő hét végén záruló kontinensbajnokság a csoportküzdelmek két fordulója után? – szigorúan a nagyobbakra szorítkozva, a „kicsiket” hagyva még nőni két-három évet. Mindenek­előtt ezen a szinten is pazar színvonalat, amelybe itt-ott „belerondítottak” egyéni hibák, igaz, amelyek többnyire döntőnek is bizonyultak. A mérkőzések többségének sorsa az utolsó tíz percben dőlt el vagy fordult gyökereset a végkimenetelük, csaknem fele részük esetében pedig a rendes játékidő meghosszabbításának perceiben esett gólok bizonyultak sorsdöntőnek. Semmi új a nap alatt, úgy tetszik, a meccsek hajrában generált fizikai-pszichikai nyomás alkalmazása egyre dominánsabb eszközzé válik a világ futballjában, és ezt a korosztályos válogatottak esetében is tudatosan alkalmazzák. Érdekes volt látni, miként kattantak a különböző üzemmódokat szabályozó kapcsolók, de a válogatottakat a „nagyoknál” többségükben 22-23 éves futballisták alkotják, akik lassan klubcsapatuk meghatározó játékosai közé emelkednek.

Bár a játékosügynökök ma már nem a lelátóról szerzett tapasztalatok alapján fogalmazzák meg ajánlataikat, azért cseppet sem mellékes szempont nagytotálban látni, hogy a labdarúgókat „csapágyasra járató” évad végén ki milyen fizikai, de még inkább pszichés állapotban képes abszolválni az „érettségi” feladatokat. Bizony akadtak megmagyarázhatatlan, azonnali piros lappal járó szabálytalankodások, és e fegyelmezetlenségek közül nem egy a csapatra végzetes következményekkel is járt. A románok például 85 percen át vezettek a spanyolok ellen, és bár „törte a hátukat a háló”, derekasan állták a sarat a nyomasztó, de meglehetősen steril fölényben játszó ellenféllel szemben. Aztán jött egy felelőtlen belépő valahol a félpálya környékén, kiállítás, és az aktus olyan mértékben felborította a kényes lélektani állapotokat, hogy a spanyolok három perc alatt megfordították a mérkőzést. De hasonlóan drámai körülmények között győztek a franciák is a lengyeleket előzetesen megviccelő grúzok ellen, akik soraiban újabb Kvaracheliák is bontogatják szárnyaikat.

A lelátók benépesülése is érdekes jelenség. A korosztályos világversenyeken rendszerint csak a hazai csapat mérkőzésein telnek meg a tribünök. A csoportküzdelmek fázisában elsősorban a közeli országokból, Csehországból, Lengyelországból, Romániából érkezett a megszokottnál nagyobb létszámú drukkersereg, de a szomszédos közép-európai országokban élő diaszpórák tagjai is igyekeztek hozzátenni a magukét csapatuk sikeréhez. A futballnagyhatalmak fiataljaira inkább csak a végkifejlet felé közeledve válnak egyre kíváncsibbá a szülőkkel, rokonokkal, barátokkal feldúsított szurkolótáborok. Az, hogy Pozsonyban zsúfolt ház előtt játszhatott a hazai válogatott, szinte magától értetődő, a futballőrült Dunaszerdahelyen pedig, úgy tűnik, szinte valamennyi mérkőzés ünnepnek számít. A fiatalok iránti érdeklődés fokát a nyári szabadságolások is befolyásolják, a korosztályos kontinensbajnokságokat célzó szervezett turizmusban rejlő lehetőségeket azonban egyelőre nemigen fedezték fel az utazási irodák.
Egy nevet azért hadd ajánljak így búcsúzóul a figyelmükbe. Nick Woltemode, a Stuttgart – és a német válogatott – csatára az ifjú Zlatan Ibrahimovicot idézi, a csapata eddigi két Eb-mérkőzésen elért hét góljából négyet jegyzett, és két gólpasszt is adott. Fejjel, lábbal, tizenegyesből, kombináció végén vagy igazi lesipuskásként is eredményes volt, a német futball közeljövőjének egyik legnagyobb ígérete.

Hogy Szlovákiában meddig jut el, természetesen nem mellékes, de nem is feltétlenül meghatározó, hiszen a korosztályos világversenyeken elért eredmények a szakirodalom szerint csak közbeeső állomásokat jelentenek, semmiképpen sem önmagukban való célokat. Hogy talán mégsem egészen így van, azt mi tudjuk csak igazán: méltó végkifejlet híján labdarúgásunk legnagyobb fegyvertényei között emlegetjük az 1984-es ifjúsági Eb-győzelmet vagy Gulácsiék U20-as csapatának 2009-es vb-bronzérmét.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!