Klub-vb és nagyobb bajok – Ballai Attila publicisztikája

MI EZ AZ ŐRÜLET, MÁR MEGINT? Klub-vb, harminckét csapattal?! Nagyzási hóbort, gigantománia, túl sokat markolni vágyó, épp ezért önemésztő üzlet, holtfáradt futballisták kizsigerelése – a rétesevő verseny győztesének jutalma, hogy megehet még egy rétest –, hamvába holt ötlet. A többség szerint mindez együttesen. Bevallom, e pillanatban, a torna rajtja előtt – szombat délelőtt írom e sorokat – én is inkább a többséghez tartozom. Legfeljebb a többségen belül ahhoz a kisebbséghez, amely azért megfogalmaz kételyeket. Nem a klub-vb sikerét, hanem eleve elrendeltetett bukását illetően. Mert arra sincs garancia. Az alábbiakban azonban nem a viadal sorsának vagy résztvevőinek esélylatolgatása következik, hanem történelmi példák. Intő jelek arra, mely nemzetközi labdarúgóverseny-formákért nem adtak egy fabatkát sem az induláskor elődeink. Aztán „kicsit” mégis másként alakultak a dolgok.

A Bajnokcsapatok Európa-kupájára, a BEK-re is az volt az első hazai reakció: minek? Itt ez a remek KK, a Közép-európai vagy Mitropa-kupa, a nyugatiaknak – akkor már imperialistáknak – miért kell mellé kitalálni még egyet? A BEK nyitányán, az 1955–56-os kiírásban a magyar induló, az akkor még Vörös Lobogó „fedőnéven” szereplő MTK bemutatkozásképpen az Anderlechttel találkozott, amelyet negyven esztendővel később, 1995-ben örökre emlékezetes párharcban múlt felül 2–1-re a Ferencváros, és iratkozott fel az akkor már BL-főtáblára. Az MTK 1955-ös őszi sikere lényegesen kisebb visszhangot keltett; igaz, ingerszegény körülmények közepette, laza 10:4-es összesítéssel született meg. Aztán jó oka volt a korabeli magyar sajtónak agyonhallgatni a BEK-et, hiszen tündököltek benne „disszidens” honfitársaink. Puskás Öcsi a Real Madridban, Kubala, Kocsis és Czibor a Barcelonában, Guttmann Béla a kétszeres győztes Benfica kispadján. Pedig micsoda meccsek, micsoda döntők voltak! 1960-ban a Real Glasgow-ban 135 ezer néző előtt Puskás négy góljával intézte el 7:3-ra az Eintracht Frankfurtot; a mutatvány hatására a Leeds United jelenlévő képviselője azzal tért haza, hogy másnaptól a Leedsnek is „madridi” fehérben kell játszania. 1961-ben Guttmann Benficája verte meg 3:2-re a Barcát – ugyanannyira és ugyanott, a berni Wankdorf-stadionban, ahol az 1954-es vb-n az NSZK a mi Aranycsapatunkat, így Kocsis és Czibor kétszeresen szenvedte el e traumát. Bár Czibor fordulásból akkora gólt lőtt, amekkorát például a későbbi Barca-idol, Messi soha. A vesztes másik találatát amúgy Kocsis jegyezte. 1962-ben, Amszterdamban a félidőben Puskás mesterhármasával 3:2-re vezetett a Real, mire szünetben a portugálok öltözőjében Guttmann mester kijelentette: „Az ellenfél már gyakorlatilag halott, simán nyertek, rúgtok neki egy ötöst.” Azt hitték, elment az esze, ám a Benfica végül valóban 5:3-ra győzött. (Figyelem, egymást követő három fináléban kilenc magyar gól.) Lassan azért csak fel- és elismerték eleink is a BEK jelentőségét, rangját, a jó öreg KK pedig egyre észrevétlenebbé vált, míg 1992-ben „kimúlt”.

A világbajnokság még nehezebben indult. Az európai nagy futballnemzetek – köztük a magyar – fel nem foghatták, hogyan lehetett a rendezés jogát Uruguaynak adni. Jó, az „uruk” megnyerték az 1924-es és 1928-as olimpiát, ráadásul 1930-ban ünnepelték az ország százéves függetlenségét, de kit érdekelt ez ideát, ki ment volna el a „világ végére”? Mivel a Ferencváros, az MTK (akkor Hungária) és az Újpest felkészülését felborította volna a vb, ridegen utasítottuk el a szervezők már-már könyörgésbe forduló meghívását. Európát mindössze négy náció képviselte: a francia, a belga, a jugoszláv és a román. Utóbbi kettő az első világháborút követő békerendszerből sarjadt két új állam volt, ebből adódóan egységes futballmúlt nélkül, az 1930-as román keret nem véletlenül hemzsegett magyar, magyarból románosított és szász nevektől. A franciákat pedig 1927-ben 13:1-re verték agyon fiaink, Takács II József hat dugójával. Maurice Cottenet kapusáldozat ezért mondta le örökre a válogatottságot. Mivel a franciák a vb-nyitányon 4:1-re legyőzték Mexikót, majd a későbbi ezüstérmes argentinoktól is csupán 1:0-ra kaptak ki, a magyar csapat tetszőleges magasságba emelkedhetett volna. Hát még, hogy a Ferencváros 1929-es dél-amerikai túráján 3:2-re felülmúlta Montevideóban a hamarosan az első világbajnokságot megnyerő Uruguayt. De tudjuk, a Fradi, az MTK és az Újpest menőinek készülniük kellett a klubidényre, „holmi vb-n” nem bohóckodhattak.

A következő két tornán azért már fel- és kitűnt nemzeti együttesünk, sőt 1938-ban döntőt vívott. Csakhogy rászakadt a világra a háború, tizenkét év szünet, itthon a kommunista hatalomátvétel és az 1950-es vb elképesztő felvezetése, negligálása, kihagyása, kigúnyolása. Pedig diadalt diadalra halmozhatott volna a formálódó Aranycsapat – még néhány régi nagysággal. 1950-es idénynyitóján 47 ezer néző előtt 5:0-ra gyalulta le az amúgy remek csehszlovákokat a Megyeri úton, a védelemben már Lóránttal és Lantossal, a középpályán Bozsikkal, a Budai, Kocsis, Hidegkuti, Puskás, Babolcsay csatársorral. Ám a szovjetek még nem tisztázták a viszonyukat a labdarúgáshoz – 1958-ig nem indultak vb-selejtezőn, az 1952-es helsinki olimpiára merészkedtek ki először –, imperialista elhajlásnak, manipulációs eszköznek tekintették, és a magyar álláspont sajnos szolgai módon igazodott ehhez. Ennek esett áldozatul a mi 1950-es vb-nk. A nyitó napon, június 24-én mindössze egy karikatúra jelent meg a Népsportban, két nappal később nyúlfarknyi hírre futotta (Rio de Janeiro, Brazília–Mexikó 4:0. Megkezdődött a labdarúgó „világbajnokság”), a világbajnokság szót idézőjelbe téve. Elemző írásként megállapították, hogy „Az úgynevezett labdarúgó-világbajnokság már régen elveszítette sportértékét, s ennek következtében ma már az üzleti siker is veszélyben van. …Az már régebben nyilvánvalóvá vált, hogy sem a Szovjetunió, sem a népi demokráciák labdarúgó-válogatottjai nem nyújtanak segédkezet ehhez a brazíliai labdarúgó üzlethez. …Ez az egész világbajnoki cirkusz élesen megmutatja, hogyan kerül csődbe a kapitalista sportüzlet.” Ennél sokkal súlyosabb kortünet a sportnapilap viccesnek szánt szösszenete a „Dugó” című szatirikus rovatból: „Bárkiből labdarúgó világbajnokot csinál az Első Brazil Világbajnoki Nagycirkusz igazgatósága. Értesülésünk szerint már az indiánok és a fejvadászok körében is kezdik szervezni a kerületi válogatottakat, annak érdekében, hogy a 16 csapatot össze tudják hozni. A baj az, hogy a fejvadászok éppen Malájföldön védik a nyugati szabadságjogokat, demokráciát és egyéb brit részvényeket. …Véleményünk szerint a mellékelt szövegű körlevelet kell szétküldeni a világ minden tája felé: Társasutazást indítunk a szép Rio de Janeiróba! Óriási lehetőségek, soha vissza nem térő alkalom! Mint magánember megy ki és mint világbajnoki helyezett jöhet vissza! Óriási kedvezmények! Futballtudás nem kötelező! Hozza magával kedves családját is! Figyelmes kiszolgálás! Korszerű pályák! Drótakadály, vizesárok! Állandó mentőszolgálat! Hulláját házhoz szállítjuk! Bevezettük az egyenlőséget! Önből is lehet világbajnok. Félláb nem akadály! Felül fizetés esetén rögtön döntőt játszhat!”

Hátborzongató. Különösen annak fényében, hogy négy év múltán az Aranycsapat valóban döntőt játszott, miután az 1950-es torna első két helyezettjét, Uruguayt és Brazíliát kiejtette az előző két körben, és egy ország ült ünnepre készülve, majd egyre inkább szívszorongva a rádió előtt. Lám, ilyen rövid idő alatt ennyit változott egy nemzetközi futballesemény megítélése.

A klubvilágbajnokságé persze nem fog ennyit. Már csak azért sem, mert az 1950-ben eluralkodó téboly többé nem térhet vissza. Ismétlem, akadnak kételyeim, és a tavasszal épp eleget látott európai – esetenként tartalékos – alakulatok sem hoznak nagyon lázba. De a dél-amerikaiak annál inkább. Egyszer megnézhettem élőben a brazil Santost és az argentin Boca Juniorst; zsigeri, őszinte, szenvedélyes futballal bűvöltek el. Ajánlom mindenkinek.

Különben is vannak annál nagyobb bajok momentán a világban, mint hogy klub vb-t is rendeznek benne.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!