Madárka emlékezete – Csinta Samu publicisztikája

Néhány nappal ezelőtt Veszprémtől Sepsiszentgyörgyig több helyszínen is megemlékeztek a tíz éve meggyilkolt Marian Cozmáról. Mondhatnánk azt is, hogy Kárpát-medence-szerte, ami rögtön magyar emberre való asszociációkhoz vezetne. Csakhogy itt Bukarest egyik igen „érdes” kerületének a szülöttéről van szó, egy román kézilabdázóról, akit annak idején sokan gyászoltak Magyarországon.
Tíz éve annak, hogy a veszprémi csapat néhány játékosa a helyi Patrióta bárban lazított. Egy másik társaság tagjai kötekedni kezdtek, verekedés robbant ki, kések is előkerültek. A horvát Ivan Pesicet vesén szúrták, a szerb Zsarko Sesumot fejbe rúgták – szerencsére mindketten felépültek a sérülésükből –, a szíven szúrt Marian Cozma azonban nem élte túl az estét.
Tíz éve annak, hogy a veszprémi csapat néhány játékosa a helyi Patrióta bárban lazított. Egy másik társaság tagjai kötekedni kezdtek, verekedés robbant ki, kések is előkerültek. A horvát Ivan Pesicet vesén szúrták, a szerb Zsarko Sesumot fejbe rúgták – szerencsére mindketten felépültek a sérülésükből –, a szíven szúrt Marian Cozma azonban nem élte túl az estét.

Tíz éve már, hogy édesapja, Petre Cozma mindig ugyanabban a hajnali órában ébred, amikor 2009. február 8-án megszólalt a telefon, és Ilyés Ferenc, a székelyudvarhelyi származású csapattárs elzokogta a szörnyű hírt. Ilyenkor kimegy levegőzni a lakás zsebkendőnyi udvarára, várja a reggelt, hogy óvodába kísérje kisunokáját, Mariant. Akit egyelőre képtelen a nevén nevezni, ezért a kissrácnak megszámlálhatatlan beceneve van. Mert Marian csak egy volt.

Abban a tekintetben is, hogy a maga 211 centijével, 113 kilójával és 51-es cipőjével amolyan szelíd óriásként senkit sem engedett szomorkodni, társai szerint optimista természet lévén mindig igyekezett felvidítani a környezetét. „Nekem is sokszor mondogatja álmomban, hogy ne legyek bánatos. De hát hogyne lennék, ha ő már nem létezik” – mondja az apa. A kor és a szűnni nem akaró gyász súlya alatt roskadozva is imponáló termetű Petre Cozma a román főváros egyik korántsem jó hírű vidékén, a Tei (Hársfa) negyedben él. A maga is a kézilabdasportban megöregedő, ma is edzőként dolgozó Atya – valahogy így fordítható a Tasu (az ő, Marian apja) – említése arrafelé mindent felülíró jelszónak számít.
Mert kétségtelenül nem úrilányoknak való vidék a Tei negyed környéke. A többnyire cigányok által lakott girbegurba utcák nyáron tele vannak férfiakkal, nőkkel, konyha és hálószoba utcára költöztetve, a gyerekek élesben szembesülhetnek az emberi lét mindenféle mozzanatával. Ilyenkor az élet hangereje folyamatosan a maximum felé tendál, s bizony könnyen előfordulhat, hogy egy arra tévedő idegen autósnak ki kell várnia, amíg dűlőre jut egy kártyacsata vagy családi perpatvar. Nem ritkák a rendőri razziák sem, a hajnalban bekasztlizottak többsége viszont délben rendszerint már otthon sziesztázik. Ezek az emberek dermedtek meg tíz évvel ezelőtt Marian halálhírére. Ezekkel él együtt, osztja meg bánatát azóta is az a férfi, akinek a fia szeptemberben harminchét éves lenne.

Petre Cozma azt mondja, egyetlen pillanatig sem élt benne bosszúvágy. Olyannyira nem, hogy amikor a fia halálhírére megkeresték a bukaresti alvilág vezetői, és felajánlották, hogy több ezer felfegyverkezett harcossal azonnal indulnak a földdel egyenlővé tenni Veszprémet, személyesen tiltott meg minden hasonló készülődést. „Minek, a kisfiamon már úgysem segítene, és csak gyűlölködést szítunk vele.” Csak ő tudja, mondja, mekkora erőfeszítésébe került, hogy végül a temetésre érkező magyarországi csapattársakat is méltó módon fogadták. És erre ma is kimondottan büszke.
Marian hajdani szobájában beszélgetünk, a kis helyiséget egy heverő, fotelek, egy szekrénysor és egy komódszerű bútordarab tölti be, az utóbbi oltárként szolgál ikonokkal, Marian kézilabda-relikviáival telepakolva. A falakról is ő tekint ránk akció közben, ünnepelve, keresztapaként vagy egy tengerparti nyaralásból ránk kacsintva. Központi helyen pedig két kispárna, mindkettőn veszprémi emlékek fényképes lenyomata.

Petre Cozma szinte értetlenkedve néz rám, amikor arról kérdezem, miért szerződött a fia éppen Magyarországra. A hagyományos magyar–román „barátság” ismeretében sem habozik kijelenteni: Marian pályafutása végéig Veszprémben szándékozott játszani. „Sehol nem szerették őt annyira, mint ott, mint a veszprémi csapattársai” – mondja. Azt pedig a múló idő természetes hozadékának tekinti, hogy ma már alig akad ember a veszprémi csapat környékén, akivel azokról az időkről beszélhetne. Csak Marian egykori fogorvos barátja. No meg Nagy Lacinak jutott eszébe két évvel ezelőtt, hogy egy mezt küldjön a Cozma családnak. Bizonyára nem véletlenül kapta ő az idén létrehozott, első Cozma-díjat.

De hát mit is lehetne beszélni, fájdalmuk semmit sem enyhült, sőt, ha lehet, egyre súlyosabb. Az ügy tavalyi fordulatát – mondhatni titokban, négy és fél évvel büntetésének lejárta előtt szabadlábra helyezték Sztojka Ivánt, a gyilkosság harmadrendű vádlottját – egy ideig nehezen viselte. A férfi először húsz évet kapott, amelyet másodfokon nyolcéves szabadságvesztésre módosítottak. A Kúria végső döntése értelmében tizenhárom évet kellett volna rács mögött töltenie, ám „kifogástalan magaviseletére” hivatkozva büntetése letelte előtt négy és fél évvel, 2018 júliusának végén feltételesen szabadlábra helyezték. „Szemtanúk szerint szabadulásakor új BMW-vel, hatalmas bulival várta a családja, azóta is úgy jár-kel, mintha mi sem történt volna. De Isten nem ver bottal, hiszek benne, hogy egyszer ő is úgy jár majd, mint az én családom.”

Marian emléke, hite, optimizmusa a gyerekek révén él tovább. A Marian Cozma Egyesület, az AMC keretében Petre Cozma több mint hatvan különböző korú gyermekkel szeretteti meg a mozgást, a kézilabdázást. Szinte valamennyien a környék szegény sorban élő fiataljai, pacsival és puszival üdvözlik egymást, és a mindannyiuk által atyaként kezelt idősebb Cozmát. Ottjártamkor a nyári vakáció és a döglesztő hőség ellenére is legalább harmincan jöttek el edzésre, amelynek kezdő rituáléja úgy zajlik, hogy az iskolai sportcsarnok falára függesztett képen tomboló Marian előtt üvöltve válaszolnak Cozma papa kérdésére: kik vagyunk mi? AMC!!! Aztán be a labdát a sűrűjébe. Egyetlen nagy család tagjai ezek a gyerekek, ahol nem túl cizellált a kommunikáció, de olyan melegséggel telített, hogy attól a finnyás kívülálló számára is azonnal természetessé és elfogadhatóvá válik.

Ettől még szinte mindennap a fekete márványból készült síremlékhez vezet Petre Cozma útja, amelyet a Veszprém állíttatott egykori játékosa emlékére. A sírhely régóta a családé, fel sem vetődhetett, hogy máshová temessék Mariant, pedig a Steaua-utód FCSB milliomos tulajdonosa, George Becali – „együtt nőttünk fel, együtt voltunk benne minden balhéban” – felajánlotta, hogy a temető bejáratához közel, sokkal „elegánsabb” helyen vásárol sírhelyet Mariannak. Azt mondta, egyfajta búcsújáró helyet lehetne kialakítani a sírnál. Minek? Őt már semmi sem hozhatja vissza…
A Pipera temetőben valamennyi látogató előre köszön, aki nem ismeri személyesen, annak is ismerős valahonnan. Petre Cozma megcsókolja a kőlapot, megsimogatja a fia fotóját. „Biztos vagyok benne, hogy látja, érzi az érintésemet. Beszélgetek vele, elüldögélek egy ideig, aztán hazamegyek.”
Veszprémtől Sepsiszentgyörgyig, szerte a Kárpát-medencében emlékeztek a napokban a román barátai által Madárkának (Pasarila) becézett Marian Cozmára. Már-már idilli kép rajzolódik ki arról, hogy íme, mégis lehet megértés a nemzetiségi egymásnak feszülések eme klasszikusnak számító vidékén.

Ha az eredeteknél nem egy tragédia húzódna meg, amelynek fájdalmát egyelőre képtelen enyhíteni az idő.