Oszi bá: Minek ide laszti?! – Vincze András publicisztikája

Paprikás Oszkár Mestreedzőnek   igaza volt: ha valami felesleges a modern futballban, az a labda.

Persze, ha még egy ideig spiccel is lehet gólt lőni, s nem kötelező mértanpéldát megoldani a gyepen, akkor érdemes keményre fújni és bedobni a lasztit a pályára, de... Ez ügyben már vannak kétségeim. Lásd a világbajnokságok történetének legpofátla­nabb döntését, amikor is a Japán–Spanyolország csoportmeccsen mindenféle illetékesek és fociszakik megmagyarázták, hogy egy, a játékteret bőven (hivatalosabban: teljes terjedelmével) elhagyó labda tulajdonképpen bent volt, mert a domborodó felület egytized milliméter erejéig érintette az alapvonalat. Erre a kamura aztán lelkesen rátromfolt a virtuális térben mindent is elemző „propaganda”, egyszersmind eltemetve az igazi, őszinte focit, azzal az indoklással, hogy a beépített chip amúgy is csalhatatlanul jelezte volna, ha a labda kint van.

Na persze...

Már chip is van, nem elég, ha a VAR minden létező módon atomizálja a focit, torz vicsorrá változtatja a gólörömöt, hiszen ki a fene tud őszintén ünnepelni, amikor minden kapu előtti mozdulatot perceken át vizslatnak, merevítenek, kockáznak, ráadásul vannak esetek, amikor fehéren-feketén kiderül, nemhogy a rendes, de még a pótítélet indoklása is orbitális marhaság, s idegen a futballtól (kedves hátvéd, ugorjon fel fejelni, vagy beadásszerű lövést blokkolni szorosan a combhoz szorított kézzel, és akkor talán nem lesz baj...). De csak azért is visszavonnak, a belógó kis­ujjak, a kidudorodó homlokok alapján lest ítélnek, s immár alapvonalon túlról küldött beadást is legalizálnak – nehogy kiderüljön, hogy a gép is tévedhet.

Márpedig a gép (is) téved.

És ez a baj.

Baj, mert a labdarúgásnak elnevezett játékban csak akkor lenne jogos az akkumulátorral, optikai szenzorral, giroszkóppal, nyomtatott áramkörrel működő miskulanciát használni és ennyire előtérbe tolni, ha 99.9 százalékos pontossággal, ráadásul azonnal, nem pedig emberi „rááolvasással”, átlagban három perc leforgása alatt döntene arról, hogy egy-egy szituáció valóban (hangsúlyozandó: valóban!) szabálytalan. Ám mivel a VAR-kamuzás aránya – még a stabilan szajkózott marketingdumák szerint is – a tíz százalékhoz közelít (tehát a valóságban még ennél is több...), kell a francnak a masina, sokkal jobb lenne szidni a játékvezetőt, akiből a vb eddigi majd' mindegyik meccsén sikerült hülyét csinálniuk azoknak, akik a monitorszobában digitálisan vonalaznak, lapozgatnak, tologatnak és forgatnak.

S most már olyan nagy az ebbéli igyekezet (a szabálynak is legyen pótszabálya), hogy a rendszer önmagát is becsapja.

A minapi Brazília–Dél-Korea mérkőzésen a brazilok 4–1-es vezetésénél a meccs vége felé a dél-amerikaiak egyik laza támadásának végén tévesen kirúgást ítélt a bíró, és vártam, hogy na most, de nem... Néma maradt a VAR: ennél az akciónál már se nem osztott, se nem szorzott semmi, vagyis felesleges volt direkt módon beleavatkozni a találkozó menetébe, s hogy, hogy nem, de a tévedhetetlennek mondott labdachip sem jelzett, miközben a lassítások alapján pontosan, kockázás, ránagyítás és vonalazgatás nélkül is látni lehetett, hogy a dél-koreai kapus, Kim Szun Kju ügyesen kinyújtózva ütötte léc fölé a labdát.

S itt van a kutya elásva: ha valóban komolyan gondolják, hogy a támadófutball segítése a cél, és ha a közhellyé koptatott szlogenhez valóban passzolna az ősi tétel, amely szerint a jó szöglet fél gól – sőt a brazilok esetében háromnegyed –, akkor az ilyen nyilvánvaló szituációknál, amikor a futball valódi élvezetéről lenne szó (esély kínálkozik a gólszerzésre), ugyancsak rászólhatnának a spori fülére: na, most tessék azonnal kivitetni a labdát a szögletzászlóhoz!

Csakhogy kiderült, nem a labda (chippel vagy anélkül) a fontos – hanem a látszat...

Ezzel pedig az a gond, hogy sokan éppen azért berzenkednek a VAR-használat ellen, mert látják, tudják, tapasztalják, az eszköz manipulatív. Megváltoztatja például a futballélvezeti szokásokat – számomra például idegesítő módon vontatottá teszi a nagy egyéniségek eltűnése miatt amúgy is ellaposodó játékot. Sőt, ha nagyon megpiszkáljuk a digitális módszerrel átfordított ítéletek tartalmát, kiderülhet, hogy a VAR nem tévedhetetlen (vagy inkább objektív), márpedig az ilyesmi minimum elvárható lenne egy számítógépes elemzőprogramtól... S ha volt és van igény arra vonatkozóan, hogy márpedig a vb-n a meccsek zömén gólt kell hogy lássanak a nézők, s az óhajtól egyenes út vezet a monitorerdőig, akkor nem történhetne meg, hogy egy lest, egy beadást, egy buktatást még a lefújás után huszonnégy órával is magyarázni kell...

És van más bajom is a digitális kontrollal.

Nem véletlen, hogy a (mű)ítéletek nem az akciók teljes folyamatában sterilizálják a játékvezetői ténykedést, hanem csak egyetlen, mondhatni, végső, kiragadott momentum esetében. A meccsrendező (VAR-szoba) a leginkább kritikusnak tetsző helyzetben avatkozik közbe (talán les volt, talán nem, talán buktatták, talán nem – ötven százalék esély van a találati pontosságra...), ráadásul a drámai hatás kedvéért a játékvezetői szempontból éppen a legkínosabb pillanatban parancsolnak megálljt a monitorosok (hány gólöröm szakadt félbe!). Ilyenkor a futballbírók álldogálását, a körülöttük reklamáló játékosok nyüzsgését elnézve, majd a színpadias ide-oda rohanást figyelve szoktam elgondolkodni azon, hogy az ilyen kínos helyzetet nyilván nem lehet könnyű pszichésen elviselni (Úristen, mit szólnak majd otthon a szomszédok ehhez az egészhez?!), miközben feltűnik, a világ legjobb játékvezetői számára semmiféle lelki törést nem okoz, hogy egyre-másra kell felülbírálniuk – önmagukat. Netán erre mondják, hogy „van az a pénz”? Tán nem véletlen, hogy a katari vb-n profi díjazás jár a játékvezetőknek is, hiszen a csoportkörben három-, az egyenes kieséses szakaszban tízezer dollárt (négymillió forintot) kaptak, illetve kapnak azok, akik vállalták, vállalják, hogy arcrándulás nélkül lesznek sajnálni való hozzá nem értők több milliárd tévénéző előtt a néhány milliméter miatti purparléban.

S fészkelődik még itt másik kérdés is: ha már ilyen nagy a tét, a VAR vajon miért nem vizsgálja, hogy – mondjuk – a nagy tanakodás során megítélt tizenegyest megelőzően, akár a teljes akción belül volt-e másik, kirívóan kérdőjeles eset? Például, hogy percekkel korábban a túloldalon kirúgás helyett szögletet kellett volna ítélnie a sporinak? S ha valóban a mátrix segít dönteni, a kontrollrendszert működtető algoritmus „a” és „x” végpontja közé miért nincs beprogramozva a villámgyors visszajátszása annak, hogy mi minden történt a baj előtti pillanatokban, percekben? A válasz, persze, logikus: azért nem, mert ha visszafejtenék az összes csáléságát a futballnak, akkor el sem kezdődhetne a meccs, hiszen számítógépes értelmezésben már a középkezdés is szabálytalan. A vb-n látott milliméterek bűvöletében a pálya középpontja (kezdőpötty) nyilván mindig közelebb lesz az egyik kapuhoz – viszont, ha már a beadások esetében perdöntő, hogy a labda a játéktéren kívülre perdülve egyetlen tizeddel megcsípi az alapvonalat vagy sem, akkor tessenek már precíznek lenni az első érintést illetően is...

És itt jön Paprikás Oszi bá – jelzem, hogy fiktív alakról, Moldova György „Ferencvárosi koktél” című kötetének acélkeménységű edzőfigurájáról van szó, nem pedig egy manapság dolgozó futballmágusról – csalhatatlan tétele, amely szerint a totálisan kilúgozott futballhoz kapcsolódó tökéletes taktika az, amikor a pályára kiküldött huszonkét futballista a térfélválasztás s az első sípszó felharsanása után visszarohan a saját tizenhatosvonalához, colstokkal kiméri, hol álljon, s a védőmunka mindenekfelettiségét szem előtt tartva onnantól kezdve hozzá sem ér a kezdőpontra letett lasztihoz. Ebben az álomszerű mozdulatlanságban a játékvezető kilencven percen át ultizhatna a partjelzőivel a mészkörben, a szurkolók pedig izgatottan figyelnék, ahogy – idézve a moldovai váteszt – „három kis pirossal megkontrázta ellenfele negyvenszáz ultimóját...”

És itt jön a kérdések kérdése: vajon a játékvezetők és persze a futballisták manapság tudnak-e és szoktak-e még kártyázni?

Ha nem, akkor sokkal nagyobb a baj a profi labdarúgásban, mint gondoltam...

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!