A világ tetején – Ballai Attila publicisztikája

Talán ez volt az évszázad mérkőzése. Sőt, nagy valószínűséggel az évezredé is, mert attól tartok, száz esztendő múlva a mai értelemben vett futball már nem fog létezni. De ez most nem az aggódás ideje, hanem a csodálaté, a révületé. Az argentin–francia világbajnoki döntőt akár karácsonyig néztük, bámultuk volna, és nem is lett volna szabad így véget érnie. Mert miközben a feszített menetrend miatt érthető, ha az egyenes kieséses szakasz mérkőzéseit a tárgynapon le kell zárni, éppen a finálé esetében lehetne – és szerintem kellene – kivételt tenni. Ha százhúsz perc nem határozott, mondjuk, szerdán következhetne még kilencven.

De nem fog, Argentína világbajnok! Ilyen a tökéletes aranyvasárnap. Messi a legbecsesebb trófeával koronázta meg a pályafutását, és bár nálam továbbra is Maradona minden idők legnagyobbika azok közül, akiket láthattam – Peléről sajnos nincsenek érdemi emlékeim –, ő vb-döntőben nem lőtt egyetlen gólt sem, Messi ellenben most kettőt is. Mbappé pedig hármat, ezzel beállítva Hurst 1966-os rekordját. További mesterhármasként végigámuldozhattunk három olyan, góllal zárult akciót is, amelyek ugyancsak felértek a vb-döntők eddigi legpazarabb támadásával, amelyet 1970-ben a brazilok vezettek Carlos Alberto bődületes löketéig. Messi és Mbappé mellett még Ángel Di María szerzett gólt, majdnem harmincöt évesen. A sors ezzel neki is elégtételt szolgáltatott, én legalábbis így gondolom, mert amikor a csúcson volt, őt tartottam a leginkább alul­értékelt világklasszisnak.

Mi dönti el a döntőt? – kérdezhetnénk e csak magyarul értelmezhető szójátékkal, hiszen a többi nyelv beéri a kevésbé színes finálé kifejezéssel. A válaszra ezúttal leginkább hivatott, Lionel Scaloni argentin szövetségi kapitány erről így vélekedik: „Azért tudtunk eljutni idáig, mert ezek a játékosok a népért, argentin honfitársaikért küzdöttek.” Horvát kollégája, Zlatko Dalic erre rímelve mondta: „Büszkeség, bátorság, hit, hazaszeretet, ez mind együtt mindig horvát sikert hoz.” Akik nekem nem is hiszik el, hogy az élsportoló harci szellemét, győzelmi vágyát, és ami még fontosabb, esélyét megsokszorozza a tudat, hogy hány embert, hány lelket képvisel, Scaloninak és Dalicnak igazán elhihetik. Annál is inkább, mert ebben rejlik a futball-vb, a földkerekség legnépszerűbb játékának varázsa. Beleképzelni is alig merem magam abba a borzongató érzésbe, milyen lehet arra a napra ébredni, amelyen hazád labdarúgó-válogatottja világbajnoki döntőt játszik? És arra nyugovóra térni – ha ez azon az ihletett éjszakán lehetséges egyáltalán –, hogy meg is nyerte? Ez utóbbiról most majdnem ötvenmillió argentin áradozhatna. A futball, a sport bevallottan elfogult híveként vallom, nincs egy ország közössége számára annál dicsőségesebb, felemelőbb, egységbe forrasztóbb pillanat, mint amikor a rajongott fiúk a nagyvilág szeme láttára ott állnak a vb-dobogó és a világ tetején. Ennek ékes bizonyságaként 2010-ben még Barcelona büszke szeparatista katalánjai is elárasztották az utcákat, hogy megünnepeljék a spanyolok első bajnoki címét.

Nem volt ez persze így a kezdetektől. E magasság érzékeléséhez, érzékeltetéséhez nem árt felvillantani az induló mélységet is. Az 1930-as uruguayi nyitány még az európai nagyok bojkottja mellett csordogált, a Nemzeti Sport, jellemző módon, e szalagcímmel tudósított a végkifejletről: „Uruguay harmadik világbajnokságát nyerte a montevideói futballtornán.” Nocsak, a harmadikat mindjárt az első vb-n? Elképesztő bravúr. A rejtély megfejtése, hogy az uruk az 1924-es és az 1928-as olimpián is győztek, és a korabeli közvélekedés a kettőt „ez is foci, az is foci” alapon még összemoshatta. A negyedik, az 1950-es vb is félárnyékban zajlott, legalábbis itthonról nézve. A Szovjetunió ugyanis még nem találta késznek futballválogatottját a megméretésre, így a szerencsétlen szocialista tömb a „különutas” jugoszlávokat kivéve visszalépett, egyúttal „alvilágbajnokságnak” bélyegezte meg a versenyt, amelyről a Népsport tudomást sem vett.

Aztán 1954 hozta meg az áttörést. A nyugatnémetek saját értékítéletük szerint ekkor vetették le magukról végleg a vesztes és bűnös nemzet terhét – nekünk egyáltalán nem mellékesen, a mi Aranycsapatunk feletti diadallal –, a „Berni csoda” című film rendezője, Sönke Wortmann utóbb ekként fogalmazta meg e mérkőzés jelentőségét: „A háború utáni Németország történetében két napról tudja minden német pontosan, hol tartózkodott akkor: az egyik a berlini fal leomlása, a másik a válogatott meglepetésszerű győzelme a világbajnokság 1954. július 4-i döntőjében.” 1966-ban a Népsport helyszíni tudósítója már azt jelentette Angliából, hogy „a világtörténelemben még soha, semmilyen eseménynek nem volt annyi nézője, mint ennek a világbajnokságnak.” Amelynek döntőjében, ott is a hosszabbításban, a 100. percben Hurst máig sokat emlegetett, a lécről a gólvonalra pattanó lövését mindössze egyetlen földlakó látta és ítélte gólnak – éppen Tofik Bahramov szovjet partjelző. A hevesen reklamáló német játékosok kérdőre is vonták, miért sújtja őket, mire ő a régi, soha meg nem erősített szóbeszéd szerint azt találta válaszolni: „Sztálingrádért.” Ami ugyan szerintem nem lehet igaz, de a labdarúgás jelentőségét bemutatandó, nagyon is jellemző. Hiszen sokak szemében egy város fél évig tartó ostromáért, porig rombolásáért, milliók haláláért méltó és elégséges bosszú lehetett egy szándékosan tévesen megítélt gól.

Persze nem másutt, mint a világbajnokság döntőjében. Gianni Infantino, a nemzetközi szövetség, a FIFA elnöke ugyan leszögezte, hogy a mostani volt minden idők legjobb vb-je, de számos egyéb szempont mellett ez azért is megalapozatlan kijelentés, mert 1970 tavaszán született, így akármilyen gyorsan érő és eszmélő fiúcska is volt, a közvélekedés által máig legnagyszerűbbnek tartott első mexikói vb-t néhány hónaposan még aligha élvezhette, nem is beszélve a korábbiakról. A vasárnapi döntő azonban utólag az egész tornát egy szinttel megemelte. Előfordult már, hogy egy csapat 2:0-s vezetésről bukta el az aranyérmet (kell-e mondani, 1954-ben), az is, hogy 2–0-ról 2–2-re rontott, ám kicsikarta a 3–2-es győzelmet (Argentína, 1986-ban), de a 2–0, 2–2, 3–2, 3–3, majd tizenegyespárbaj verzióra még sohasem akadt példa. Egészen 2022. december 18-ig. Ez a forgatókönyv és végkifejlet páratlan, és feltehetőleg az is marad. Ezért ha valaki holnap feltalálná a rák ellenszerét, vagy olyan kompromisszumos javaslatot dolgozna ki, amely az ukrán és az orosz félnek is megfelelve egy csapásra véget vetne a háborúnak, még mindig nem biztos, hogy vetekedhetne Lionel Messi és társai, ellenfelei népszerűségével.

Hogy egy ilyen mérkőzés micsoda szélsőséges hatásokat válthat ki belőlünk, annak tragikus példája Molnár Csaba kollégánk, akinek emléke előtt most, e helyütt hadd tisztelegjünk. Az argentinok megrögzött rajongójaként, még innen az ötvenkettedik életévén hunyt el 2014. július 10-re virradóra. Előző este Argentína tizenegyespárbajban nyerte meg a vb-elődöntőt Hollandia ellen, Messi akkor is első lövőként talált be. Ebbe az idegőrlő párharcba minden valószínűség szerint belehalt egy argentin szurkoló, csakhogy nem Buenos Airesben, Córdobában vagy Rosarióban, hanem Budapesten, az Avar utcában. A németekkel szemben vesztes finálét már nem érte meg. Most viszont reményeim szerint valahonnan látta, hogy Argentína és Leo Messi mégiscsak világbajnok lett, és akkor a maga módján ugyanolyan szilajul ünnepelhetett, mint majdnem ötvenmillióan Dél-Amerikában, a Paraná folyótól le egészen a Tűzföldig.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!