A lelátó népe – Malonyai Péter publicisztikája

Sokan tudjak nyilván, ki az az Aydas, hiszen virtuálisan milliókra tehető követője van. Sajnos én is kénytelen vagyok tudni, ki ő, mert akkor is szembejön velem a világhálón, ha nem akarom. Nos, Aydas a katari futball-világbajnokság, úgymond, divatszurkolója, hol ennek, hol annak az országnak a mezében tűnik fel és – énekel. (Egyébként is, a Bir Kulunu Cok Sevdim című száma például nem lóg ki a nagy – szintén milliós – átlagból.)ki az az Aydas, hiszen virtuálisan milliókra tehető követője van. Sajnos én is kénytelen vagyok tudni, ki ő, mert akkor is szembejön velem a világhálón, ha nem akarom. Nos, Aydas a katari futball-világbajnokság, úgymond, divatszurkolója, hol ennek, hol annak az országnak a mezében tűnik fel és – énekel. (Egyébként is, a Bir Kulunu Cok Sevdim című száma például nem lóg ki a nagy – szintén milliós – átlagból.)

Nem beszélek mellé, én, ifjúkorom divatja szerint, az utcán sem követném, az ismerkedési szándék bennem halott, nem szeretem a mesterséges dolgokat. Az alkoholmentes sört, a minden nélküli tortát (tényleg van ilyen), a tehén nélküli tejet – sorolom, hogy érthetőbb legyek. Aydast nézve bámulom a „stylist” ötletességét, de bármennyire is formás a hölgy, jó elkerülni az érintését, van az a smink, amelyik könnyen repedezik, meg aztán egy nő legyen nő, ne műalkotás.

Nos, ezzel együtt ő a drukkerek drukkere, ami sokat elárul napjaink szurkolói igényeiről. Ahogy az is, hogy a televíziós közvetítések során, ha egy-egy néző felfedezi, hogy ott van a stadion óriásképernyőjén, s vele a tévében, akkor is lelkesen integetni kezd, bökdösi a szomszédját, ha a csapatát éppen bucira verik.

Aztán akadnak, akik jelmezbe bújnak, dacolnak a hőséggel, öltözékükkel is bizonygatják, mennyire övék az övéik. Nem irigylem őket, de tisztelem, az ötletük ugyanis saját, egyéni, nem mesterséges. Egyébként nálunk is voltak előzményei, a közelmúltban elhunyt legenda emlékére újravetített ...és Mészöly Kálmán a kapitány című filmben a Nép­stadion lelátóin is feltűnik két „csikós”. De az a norvégok elleni vb-selejtező legalább október utolsó napján volt (11-16 fokos átlaghőmérsékletet ígértek a meteorológusok).

Ilyen a világ – minden a nyilvánosság vagy inkább a szereplés. A drukkereket illik mutatni, hiszen látnia kell mindenkinek, hogy sokan, de még annál is többen követik – maradok korszerű – az éppen elénk tárt eseményt. Jó ezt tudni, látni, hallani a szponzoroknak, hogy lássák, nem feneketlen kútba dobálják a millióikat. Van feneke. A kútnak is.

Biztos úgy van jól, ahogy van, ám ott az ellentmondás, hogy akkor igyekeznek bizonygatni, hogy milyen fontos a közönség, amikor a futballisták és a rajongók olyan messze vannak egymástól, mint Makó és Jeruzsálem. Jó, ha látótávolságon belül kerülnek egymástól a meccseken kívül, őrző-védő-támadók ügyelnek arra, hogy mindent a (jó) szemnek, semmit a kéznek.

Az pedig a legmegszokottabb, hogy az edzők a lefújás utáni nyilatkozataikban hangsúlyosan köszönik meg a drukkereknek, hogy drukkolnak (ezért drukkerek...). Könnyű a médiát felhasználni az udvariaskodásra, de többet érne, ha meghívnák őket egy-egy pohár borra, sörre, ki mit iszik, és szóba állnának velük néha, ahogy a játékosok is.

Persze nem ez az egyetlen szféra, ahol régen természetesebb volt minden. A klubok mindig vigyáztak arra, hogy túlságosan ne ítéljék el a híveiket, de nem nyaliztak. Már csak azért sem, mert a rajongók ott voltak, lehettek a csapat körül.

Őszinte világ volt. A drukker nem kímélte a pályán lévőket, a játszók pedig nem udvariaskodtak. Hajdú Imre, a BTC jobbszélsője 1921-ben a III. Ker. elleni győztes meccs (2:0) után felment a Millenáris tribünjére, és „a közönség néhány tagját tettleg inzultálta”. Indulata érthető volt, tette elítélendő, de hát ki szereti, ha folyamatosan gyalázzák, mi több még hógolyókkal is megdobálják.

Az irány fordított volt 1927-ben Debrecenben, a Sabaria vendégjátékán (2:2). A félidőben levonuló szombathelyi futballistákat megrugdosták, leköpdösték, de ez csak a kezdet volt. Amikor ugyanis szünet után a vendégek bekkje, Nagy János összefutott a hazai balszélsővel, Mertin Lajossal, Mertin apuka berohant a pályára és nekiesett Viczenik Ede bírónak, előbb torkon ragadta, majd a botjával megütötte.

Az eset nem keltett nagyobb feltűnést, mint illett, a Bocskai és általában a klubok úgy védekeztek, hogy a Mertin-féle viselkedés érthető és magyarázható. Mert ugyebár, mindenről a bírók tehetnek...

Meg azért néha a nézők is. Amikor a Tatabánya 1938-ban nem jutott föl a profik közé, Haller Imre főtitkár szóvá tette, hogy a közönségük többnyire néma szemlélője a meccseknek, „rendszerint csak akkor hallatja, a hangját, ha valakit ócsárolni akar a csapatból”. Biztos oka volt rá – jegyzem meg halkan, azt már hangosabban, hogy a drukker akár hallgat, akár szitkozódik, mindig eleget tesz a kötelességének, míg a másik oldal nem feltétlenül.

A klubok többnyire hárítanak, ahogy például a Kispest is 1946-ban, amikor a csapat 2:1-re kikapott az MTK-tól, s a meccs után parázs verekedés tört ki a két tábor között. Az elnökség megállapította: a botrányt „külső beszivárgott rendbontók galád viselkedésének tartjuk és egyesületünk jóhírneve elleni támadásnak véljük”. Az pedig akkor is jellemző volt a drukkerekre, hogy „egy részük szidta saját játékosait, s két fokkal durvábban az ellenfelet és szinte mindvégig a játékvezetőt”.

Később az lett a divat, hogy a hazai drukkerek, ha az eredmény nem úgy alakult, ahogy szerették volna, megtámadták az ellenfél buszát. Itt is általános forgatókönyv volt jellemző a történtek után, mint például 1979-ben a Ferencváros–DVTK (1–1) esetében. Az FTC elítélte az esetet és elhatárolta magát indulatba jött vandál (ez volt az állandó jelző) híveitől.

A botrányos meccsek persze nem csupán nálunk verték ki a biztosítékot, így volt ez szerte Európában. A dörgedelmek mellett kifejezetten bornírt ötletek is előkerültek. Az NSZK-beli Rheinhausenben a kézilabdaklub azzal próbálta lecsillapítani a nézőket, hogy a meccs előtt tizenöt perces tornát (!) vezényeltek nekik. A híradás szerint a módszer remekül bevált, miközben – mert ez sem lényegtelen – a csapat kiesett az első osztályból.

Aztán jöttek a kétezres évek, s azóta is él a divat, hogy játékos, edző, vezető nem győzi hálával a drukkerekről szólva. Amikor például a Fradi kézilabdás lányai 2000-ben kupamérkőzésen legyőzték a dán Viborgot, a sikerben főszerepet vállaló, kilenc gólt szerző Siti Eszter nem a saját kimagasló produkciójáról beszélt, hanem arról, hogy a szurkolók ismét csodálatosak voltak. Az egyek vagyunk, mi értetek, ti értünk szemlélet főként akkor került elő, amikor nem ment a csapatnak. Az újpesti futballtréner, Várhidi Péter remélte, hogy híveik együttéreznek velük, kimennek a meccsre, hogy segítsenek, mert szükség van arra, hogy „drukkereink is együtt gondolkodjanak velünk”. Remek ötlet, de aligha elvárható, amikor a csapat sorozatban a harmadik vereségét szenvedi el.

Az összetartozás misztikumát (kamuját?) lehet persze fokozni. Sztojan Ivkovics a pécsi kosarasok játékosaként nem azért örült egy győzelemnek, mert azzal tapadtak az élmezőnyhöz, hanem a szurkolók miatt, mert – ez persze igaz – „elengedhetetlen, hogy a nézőink higgyenek bennünk”. Amiért nem utolsósorban a játékosok tehetnek a legtöbbet. Az már felsőfoka a túlzásnak, amikor (kézilabda, Dunaferr: Németh Helga) a drukkert „hozzáértő” jelzővel tüntetik ki, az pedig mosolyt fakasztó, amit Rapatyi Tamás vezetőedző (szintén kézilabda, szintén Dunaferr) mondott 2010-ben egy 37–23-as vereség után: „Erőt ad szurkolóink csapat iránti bizalma, türelme és hite.”

A legújabbak közül pedig azokat szeretem (és mosolygom meg szintén), amelyikben az a lényeg, hogy a drukkerek a legfontosabbak, „mert mégiscsak értük futballozunk”. Hát a család? Hát az önbecsülés? Hát a pénz?

Ott tartunk, hogy tort ül az álszentség, a nyilvánosságtól (szűkebben: a kritikától, hát még ha tömeges) való félelem, mentegetőzés hatja át a hívekhez intézett szavakat (kudarc) vagy logikátlan túlzás (siker), miközben kevés az olyan drukker, aki érintésközelbe kerülhet rajongottjaihoz.

Régen egy-egy diadal után a boldog nézők eláraszthatták a pályát, ma méretes kudarcot követően az őrző-védő támadók özönlik el a lelátót.

Egyébként ők is értünk vannak.

Mondják.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!