Futballadvent – Ballai Attila publicisztikája

Sráckoromban úgy vártam a labdarúgó-vb rajtját, mint a karácsonyt. Azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy az utóbbi egy-, az előbbi viszont csupán négyévente köszönt ránk. A világbajnokság előtti néhány hét pedig – elnézést a kissé profán hasonlatért – a maga izgalommal teli visszaszámlálásával felért egy futballadventtel. A párhuzam annyiban persze nem pontos, hogy az emberiség legnépszerűbb játékának legrangosabb versenyét rendre nyáron rendezték – eddig. Az idén azonban a döntő éppen aranyvasárnapra, december 18-ra esik, a vb így válik részesévé az év végi ünnepkörnek.

Bevallom, nem bánom. Sőt. Mondani sem kell, a katari helyszín cinikus és részérdekek mentén történt arcátlan kiválasztása, az ebből fakadó további anomáliák, így a júniusi-júliusi hőguta elkerülése miatt a sportág komplett nemzetközi versenynaptárának felborítása engem is felháborított, szóban és írásban értetlenkedtem is eleget. Csakhogy mostanában azon kapom magamat, hogy úgy készülök erre a formabontó vb-re, mint hajdan, amikor a sport követése még csak a szenvedélyem volt, a munkám nem. Hogy miért, arról kicsit később.

Kezdem onnan, hogy igazi eszmélésem idején, az 1978–1986 közti három tornán rendre szurkolhattunk, amíg volt miért, kissé meg is őrülhettünk a magyar válogatottért. Máig a fülemben csengenek apám, nagyapám, nagybátyám üvöltései, amikor Buenos Airesben a Zombori lövése utáni kipattanóból Csapó „Csárli” megszerzi a vezetést az argentinok ellen, amikor Elchében tízet „gurítunk” Salvadornak, amikor ugyanott Varga „Kacsa” egyedül viszi át a labdát a lesre játszó belga védelmen. Ugyanilyen élesen hasít belém a sokk és a düh, amint baráti társaságban nézem az irapuatói szovjet mészárlást, és legszívesebben leütném jópofa cimborámat, aki 0–5-nél, miután a második tizenegyest fújják be ellenünk, tettetett kétségbeeséssel biztatja kapusunkat, Disztl Pétert: fogd meg, Petya, különben elúszik a meccs! De hosszasan tudnék mesélni, mondjuk, az 1978-as Peru–Skócia vagy az 1986-os Paraguay–Belgium partiról is, mert azoknak a vb-knek szinte minden mozzanata belém vésődött.

Miként az 1990-esnek is, csak már egészen más okból. Kezdő újságíróként, különleges lehetőségként tudósíthattam volna Olaszországból, ám a rajt előtt öt nappal a Kisstadionban, Edda-koncerten leütöttek, eltört a járomcsontom, az Argentína–Kamerun nyitó találkozót így nem a milánói San Siro sajtóteraszán, hanem a „baleseti” kórházban, hordozható, fekete-fehér kistévén néztem. Az az egy hónap éppen úgy a beteljesületlen szerelem jegyében telt, mint az 1994-es; akkor is megvolt már az akkreditációm, de a főszerkesztőm végül takarékossági okokból egy egyébként is a helyszínen, az Egyesült Államokban tartózkodó idősebb „külsős” kollégát kért fel a feladatra. Ezek után magam sem nagyon hittem, de az 1998-as és a 2002-es vb-re végre valóban kijutottam, és semmi mással össze nem vethető élményeket szereztem.

A fentiekben hét világbajnokságra emlékeztem, amelyek más és más okból kitörölhetetlenül belém vésődtek. Majd következett 2006 és 2018 között négy, amelyeket egyre inkább munkaként éltem meg, itthon. E négy évtized során a mezőny létszáma duplájára, a ránk zúduló és feldolgozandó információ mennyisége a sokszorosára nőtt, lelkesedésem ezzel szemben egyre apadt.

Így érkeztem el 2022-be. Még a legutóbbi seregszemléhez, 2018-hoz képest is egy egészen más világba. Felbolydult, normalitásából kizökkent világba. Négy esztendeje a legvadabb képzelet, sci-fi film vagy regény sem merészelte volna ránk zúdítani azt a volumenű természeti és humán katasztrófát, amely azóta az emberiségre szakadt. Nem általánosságban, valahol, távol tőlünk, az Isten háta mögött. Hanem ide, a fejünk tetejére, ránk. Rád és rám. Ráadásul, mintha mindez nem lenne elegendő, további önsorsrontásként a nagy egészet tekintve jelentéktelen, marginális álproblémák óriásira nagyításával mérgezzük egymást és magunkat; lassan már az éti csiga „emberi jogaiért” is küzdenünk illik, mert jaj annak, aki nem teszi.

Olykor úgy érzem, akaratlanul is egy valóság-, azaz valótlanságshow szereplőjévé váltam, hatalmas, rejtett kandi kamera pásztázza Európát. És várom, hogy egyszer csak fellebbenjen a függöny, valaki előlépjen, és vállon veregessen: nyugi, hecc volt az egész. De nem az. Riasztóan komoly. Ezért kapaszkodom, kapaszkodunk sokan, csendes, de egyre nyugtalanabb többség a normális lét még megmaradt, szilárdnak tetsző pilléreibe. Ezek egyike a sport. És ezért várom úgy megint a futball-vb-t, mint a karácsonyt gyermekkoromban. Sőt, már a női kézilabda Eb pénteki rajtján is azon kaptam magamat, még dühöngeni is mennyire jólesik azon, hogy nem tudjuk megoldani a svájci beálló elleni védekezést, hogy jobb szélről majdnem minden ziccerét belövi az a „gyerek”, hogy mi viszont túlhelyezzük a labdákat és rendületlenül faragjuk a kapufát.

A labdarúgó-világbajnokság is az összes kisebb-nagyobb deformációja mellett maga az állandóság, a hagyományőrzés, a ráció. Miközben már semmi sem az körülöttünk, ami nemhogy száz, de húsz éve volt, november 20-tól a lényeget tekintve ugyanazt látjuk majd, mint az első vb-n, 1930-ban. Kétszer tizenegy férfiú kilencven percen át alapvetően a régi, évszázados szabályok szerint kergeti a labdát, és aki azt többször az ellenfél kapujába rúgja vagy fejeli, az győz. A másik veszít. A csapatok nem civil szervezeteket, NGO-kat, globális intézményeket, mit tudom én, még micsodákat képviselnek, hanem országokat, nemzeti mezben futnak ki a pályára, és a mérkőzés előtt ugyancsak nemzeti himnuszukra merevednek vigyázzba. Férfi-vb lévén nem hangzott sehonnan olyan észrevétel, hogy ez diszkrimináció lenne, nők és transzneműek kötelező kvótáját illető igény nem ismert. A résztvevők a zöld gyepen, mérkőzésekkel és győzelmekkel harcolhatták ki az indulás jogát, de országonként csupán egy alakulat, ellentétben a Bajnokok Ligája „fedőnéven” futó sorozattal, amelynek keretében az európai szövetség gyökeresen szembemegy saját magasröptű, esélyegyenlőséget hirdető elveivel, így lehet ott a legjobb 16 között most is négy-négy angol és német, valamint három olasz klub. Az előbbiek értelmében a háború sújtotta Ukrajna nem szerepelhet a katari tornán, mert a többség rokonszenvét és együttérzését hiába élvezi, nem jutott tovább a selejtezősorozatból, és vélt humanitárius szempontok alapján nem lehet a javára kilökni valakit, aki kvalifikált.

Esélyegyenlőség persze nem lesz, nem is lehet, aki ennek megvalósulását tűzi ki célul, az vagy nem gondolkodik, vagy halovány fogalma sincs a sportról. Hiszen az egyik küzdő fél zseninek, erősnek, gyorsnak, a másik botlábúnak, fakezűnek, gyengének, tohonyának születik. A feltételek egyenlősége a jogos és reális igény, és elenyésző kivételtől eltekintve – játékvezetői hiba, a szünetben 180 fokos irányt váltó forgószél – az itt még meg is valósul. Az évszázados vb-históriában olyan bajnokokat még nem avattak, akiken a fél világ értetlenkedett, röhögött vagy szánakozott volna: ezek meg hogy kerültek ide?! Napjaink közéletének egyéb terepein ez bizony meg-megesik.

Mindezt eddig így nem fogalmaztam meg magamnak, de bizonyára ezért várom annyira a közelgő labdarúgó-vb-t, mint 1978-ban vagy 1982-ben. És ezért számolom szinte gyerekként, még hányat kell aludni, amíg megkezdődik. Nekem, e sorok írásakor tizenötöt. Önöknek, amikor olvassák, már csak tizennégyet.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!