Szepesi György (jobbra) a volt válogatott futballistával, Sóvári Kálmánnal beszélget – középen a bűnös ital (Fotó: Nemzeti Sport)

 

„Petőfi helyett kóla!” – szörnyülködött Feleki László 1949-ben az egyre népszerűbb amerikai üdítőital térhódításán, élesen bírálva a nyugati világ cseppfolyósított kultúrfegyverét, amely lassan a hagyományos magyar gondolkodásba is beszivárgott. „Az amerikai sovinizmus, az »Amerikai évszázad«-ot prédikáló Wall Street-nacionalizmus a kozmopolitizmus jerikói trombitáival akarja ledönteni a népek önállóságát, sajátos kultúrájukat, társadalmi fejlődésüket” – ágált a magyar sportújságírás ismert szerzője az új veszélyek ellen a kommunista rendszer egyetlen sportlapjának hasábjain.

Ez volt ismereteink szerint az első alkalom, hogy a Népsport (vagy a Nemzeti Sport) kiemelt említést tett a kólaitalról. Bár később, az 1954-es világbajnokságot követő kényszerű mellőzöttsége idején Feleki megtapasztalta a „kólamentes” politikai berendezkedés keserű mellékízeit is, hihetjük, hogy akkoriban meggyőződésből fújta – a maga kiemelkedő színvonalú, irodalmi stílusában – a központi, hidegháborús szólamot.

Érdekes módon a későbbiekben is éppen a sportlap meghatározó figurája volt a magyar sportsajtó egyik leghangosabb kólaellenzője. Olyannyira, hogy még 1975-ben, a magyarországi kólafogyasztás virágkorában is odalöttyintette szúrós véleményét a Képes Sport olvasóinak egy kólagyártó által szponzorált hazai teniszverseny terve kapcsán: „Valaha ez az ital az imperializmus ördögi leve volt, az ellenség szőrös itala. Azóta változott a helyzet, már eljutottunk a női fehérnemű-bemutatóval összekötött »Erotic Show«-ig, s a sztriptíz hovatovább népi táncnak minősül. Dolgozó népünk pedig jegeken issza a különböző Cola-italokat. (Én nem szeretem, de a teniszsport kedvéért hajlandó lennék a Cola-fogyasztók közé állni.) Persze nem ártana egy igazi, 10–12 000 nézőt befogadó teniszstadion, s akkor a magunk lábán megállva is ki tudnánk elégíteni legalább a szerényebb igényeket.”

Amikor a kritikus sorok megjelentek, a Magyar Likőripari Vállalattal kötött szerződés értelmében immár nyolc éve folyt a hazai kólagyártás, a Kőbányai Likőrgyárban a hvg.hu cikke szerint már kezdetben is óránként ötezer darab kétdecis Coca-Colát állítottak elő. Négy évre rá a Szeszipari Országos Vállalattal kötött megegyezés értelmében, holland licenc alapján a Sztár üdítőcsalád is bővült kólatermékkel (az az óbudai szeszgyárban készült), nem sokkal később pedig a Fővárosi Ásványvíz és Jégipari Vállalatnál megkezdődött a Pepsi Cola termelése is. Utóbbi színre lépéséhez kapcsolódó érdekesség, hogy a világszerte ismert termék felbukkanását egy merész ötlet nyomán megelőzte volna egy kalóz hazai utánzaté, a Pesti Kóláé – végül a másolatot lekörözte az eredeti.

Visszakanyarodva az ötvenes évekhez és a mitikus amerikai üdítőitalt övező bizalmatlan légkörhöz, érdemes beleolvasni a cikkbe, amelyben Feleki László élesben számol be első terméktesztjéről. Az 1952-es helsinki olimpiáról jelentkező tudósító beszámolója alapján július 10-én találkozott először a legendás itallal.

„A käpyläi olimpiai falu távolról sem olyan szép, olyan jó levegőjű és egészséges, mint az otaniemi tábor. Benn van a városban, nagy a lárma, s meglehetősen nagy a zsúfoltság, noha még a fele sincs itt a lakóinak. A finnországi »trópusi« meleg különösen itt érezteti hatását. A kólának olyanformán van sikere itt, mint mindennek, ami folyékony és hideg. Iszunk egy kis üveg kólát. Ha valamire ráillik az, hogy »sok hűhó semmiért«, akkor erre az italra tökéletesen talál. Az íze pontosan olyan, mint a vásárokból ismert népies »krachedli«-é: édeskés, színes folyadék, némi szénsavval. Azt mondják, annak idején a rágógumikirály másfél millió dollárt költött a félcentes rágógumi népszerűsítésére. A kóla reklámja nyilván még többe kerül, hiszen ez a nedű politikai kérdés is. Az olimpiai játékok szervező bizottsága például ajándékba kapott egy hajórakományra való kólát. A vállalat nem fizet rá erre a kitűnő reklámvállalkozásra, ezt az ajándék-italt árulják most a käpyläi olimpiai faluban is. Az ajándék-ital ünnepélyes átadása az elmúlt szombaton történt és az ünnepségen nemcsak az olimpiai szervezőbizottság vezetője jelent meg, hanem képviseltette magát a francia, az amerikai és a holland követség is. Nem hinném, hogy butító hatása lenne ennek az italnak, amelyet különben nem az jellemez, ami benne van, hanem az, ami nincs benne. A butító hatás talán inkább abban nyilvánul meg, hogy nem vall nagy szellemi képességre ezt az üres löttyöt rendszeresen inni.”

A szövegrészletben szóba hozott Krachedli az 1930-as évektől forgalmazott, osztrák típusú szénsavas üdítő volt, amelyet több ízesítésben, például málna és citrom változatban is lehetett kapni. A Népsport neves kiküldöttje a Finnországban töltött hetek során több cikkében szidta az amerikai „üres löttyöt”. Amikor például a Helsinkiben kifüggesztett, „Az Olimpiai Bizottság javára” feliratú kólareklámról értekezett, önérzetesen hozzátette: „Hogy melyik olimpiai bizottságra gondolnak, azt nem tudjuk, de mi nem kérünk az ilyesmiből.” Aztán néhány nappal később figyelmes lett a hirdetés továbbgondolt változatára, amelyben a „finn háborús rokkantak javára” kérik a kólafogyasztók vásárlási buzgalmát. Hogy mit gondolt erről a budapesti tudósító? „Megdöbbentő cinizmus ez. A háború véréből gazdagra hízott amerikai nagytőke egyik leghírhedtebb terméke ez az ócska lötty, s az új háború előkészítői gonosz szemforgatással még a múlt háború szomorú nyomait is felhasználják üzleti céljaikra. Undorító és felháborító.”

Más alkalommal azon hüledezett, hogy a Helsinkiben felállított kólapavilon kelepceként várja a gyanútlan olimpikonokat, akik megveszik az ismert márkajellel ellátott üdítőt, és amikor a szájukhoz emelik, a közelben kattan egy fényképezőgép, a lesbe állított fotós azonnal készíti a spontán reklámfelvételt. Viszont „ha az áldozat esetleg kiköpi a felvétel után az italt, az már nem látszik a fényképen”.

Az efféle öklendezős reakcióra megint csak több példát találunk a korabeli magyar sportsajtóban. Pető Béla írta szintén a helsinki olimpia heteiben a nyugati bájitalról: „Már nagyon szomjasnak kellett lennie annak a finn sportrajongónak, aki a kólára fanyalodott, akkor is csak azért, mert a helyébe hozták és hideg volt. Megfigyeltük azonban azt is, hogy igen sokan csak félig tudták kiinni a jellegzetes üveg tartalmát, s bosszankodva néztek körül, hogyan tudnának tőle feltűnés nélkül megszabadulni.

A magyar torok makacsul ellenállt az amerikai csábításnak, Csomor Elek kerékpárversenyző Bruck-Fuschban rögzített esetéről például Szombathy István így számolt be 1955-ben: „Egy ízben, amikor még Csomor is versenyben volt, a befutó után egy fehér köpenyes fiatalember udvariasan megkínálta Csomort egy üveg kólával. Csomor mosolygott és kijelentette, hogy neki egyáltalán nem erre van szüksége, minthogy a karja fáj. A fiatalember bizonykodni kezdett, hogy a kóla mindenre jó. – Igazán? – szólt Csomor. – Akkor adjon egyet. Fogta a csodaitallal teli üveget és a tartalmát a hátára öntötte. Utána elégedetten állapította meg: – Csakugyan nagyon jó. Jó hűvös és igen kellemesen bizsereg az ember hátán a szénsav.” 

A fentiek után szót kell ejtenünk a Népsport-történelem első csendes kólalázadójáról, Szabó András újságíróról, aki 1957-ben egy duisburgi versenyről jelentkezve szolgált jéghideg rendszerkritikával: „Közben betértünk egy étterembe. Az étlapon ott láttam a kenguru- és teknősbéka-leves között a magyar gulyás nevét is. Kértem egy adagot, de, sajnos, az íze csak távoli rokona volt a magyar gulyásnak. Utána egy üveg italt hörpintettünk le. Kólát. Jó volt? Ízlett. Hideg volt és kétségtelenül frissített.”

 JOHAN CRUYFF AZ ALAKJÁT FÉLTETTE
Italfogyasztási szokásairól is beszélt Johan Cruyff, a korabeli klasszis 1975-ben Borbély Pálnak, a Népsport újságírójának. Az interjúban olvasunk a futballcsillag kólával szembeni fenntartásáról is: „Szeszes italt soha nem iszom napközben, este is csak minden szökőévben. A többiek, a kóla meg a szörpök pedig veszedelmesen hizlalnak.”