Robotol a nevető állat – Malonyai Péter publicisztikája

Nálam nagyot szólt az általam roppant nagyra becsült sportközgazdász, Dénes Ferenc közösségi oldalán tett bejegyzése. E szerint: „Beszélnünk kell arról is, hogy a mai teljesítménysport teljesen embertelen és bármennyire furcsa is az én klaviatúrámból, de valóban rabszolgaság. Még ha önkéntes, akkor is.”

Sarkos megfogalmazás, de egyetértek vele, még úgy is, hogy a kép meglehetősen sokszínű. Mert ugyebár például az NBA-ben a repülünk, játszunk, repülünk, játszunk (ráadásul a gyakorinál is többször) forgatókönyv egyértelműen kizsigereli a játékosokat, arról nem beszélve, hogy a kosárlabda csúcsán a produkció nem lehet átlagos.

Vagy az úszók, akik ugyebár edzésen a tűréshatáron túl kénytelenek produkálni visszatérően, de hozhatok amatőr példát is. Az oly népszerű futóórák és mindenfajta kütyük rögzítik, mérik az anaerob tartományt is, ami hétköznapian oxigén nélküli munkát jelent. Ez pedig lehet akármilyen hasznos a kitűzött célok, a későbbi teljesítmény szempontjából, közemberi fogalmakkal leírva nem logikus, hiszen a levegő úgy kell a szervezetnek, mint a levegő (a szószaporítás itt rendjén való).

De hát valamit valamiért. Elmúltak már azok az idők, oda a hőskor, amikor a kedvtelésből versenyző, all round sportemberek vitték a prímet, sőt az első olimpiákon még győzhettek is, köszönhetően tehetségüknek, adottságaiknak. A ma élsportolója már nem teheti meg, hogy a szabadidejében gyakoroljon, a képlet fordított, a szabad idejében éli a hétköznapi életét.

Mert profi. Nem lehet más, hiszen olyan háttér kell a kiemelkedő teljesítményhez, amelyet önerőből nem vezethet elő. Jó tudni, hogy az utolsó igazán amatőr olimpikon több mint hatvan éve indult a játékokon, II. Konstantin görög király még trónörökösként lett olimpiai bajnok 1960-ban, Rómában, csapatával a vitorlázás sárkányhajó osztályában szerzett aranyérmet.

A felvetés – rabszolgaság – persze nem mai. Ötven esztendeje a Képes Sportban Feleki László válaszolt a felvetésre, hogy „napjaink élsportolói tulajdonképpen a győzelem kedvéért feláldozzák magát a sportot, nekik ugyanis a győzelem a fontos, s egészen a győzelem pillanatáig robottá változtatják a sportolás éveit”. Egykori legendás főszerkesztőnk nem osztja a véleményt, meggyőződése, hogy szó sincs robotról (definíció: „kényszerből, lélek nélkül végzett, unalmas, nehéz munka”), a küzdelem nehézségét elismeri, ám a kényszert, a lélektelenséget nem. Meggyőződése, hogy a klasszisok szeretik, amit csinálnak. Egyik kedvenc angol mondását idézi („10 percent inspiration and 90 percent perspiration”), azaz tíz százalék ihlet és 90 százalék veríték. Mindez a lángész definíciója, ám szerinte a sportban is áll, ha az ihletet a tehetséggel, a rátermettséggel helyettesítjük.

Példa is akad(t), hozzátéve, hogy nincs két egyforma versenyző, s még sportági sajátosságok is léteznek. A futballisták között sok tréfás kedvű, vidám ifjú akad – ma már kevesebb, hisz' annyira profik –, a hosszútávfutók komolyabbak, akad bennük spártai vonás, a síugró koncentrációja más, mint, mondjuk, egy-egy kosarasé, röplabdázóé, de a közös bennük, hogy szeretik, amit csinálnak.
Ez sem általánosítható (lásd: a kiégés, a pszichológusok egyre nagyobb szerepe), de tényleg az a minta, hogy ragaszkodnak az életformájukhoz. Sokan azért (is), mert fogalmuk sincs, mihez kezdenének különben, de ne kukacoskodjunk. Főleg visszafelé nem, mert akkoriban még akadtak különleges esetek.

Például az örök emlékezetű Monspart Saroltáé, aki tájfutó-világbajnokként 1972-ben elindult a Csepel maratonin. Versenyen kívül, mert a nők akkor még nem futhatták le hivatalosan a 42.195 kilométert, de ott volt. Ideje (2:59:53.2) jobb, mint az 1904-ben St. Louisban olimpiai bajnok Thomas Hicksé (3:28.35), nemcsak kedve, tehetsége is volt a szabadon választotthoz. A tavalyi tokiói olimpián a nőknél a kenyai Peres Jepchirchir 2:27:20-es idővel lett bajnok, ötvenéves távlatból tehát Monspart eredménye kimagasló.

Ezzel együtt már akkor is többen érezték úgy, hogy sok a jóból, ami az edzéseken történik. A magyar futball egyik nagy (elkallódott) tehetsége, Kazinczy László például 1963-ban, a Bp. Honvédtól elküldve, Tatabányán sok bírálattal terhelten játszva, 28 évesen így beszélt: „Az edzéseket nyűgnek éreztem, idegesítő robotnak, sokszor úgy éreztem magam, mint egy gályarab, így pedig, mondanom se kell, nem ér az egész semmit.” Tíz évvel később a L'Équipe fogalmazott máig hatóan: „Sajnos napjainkban a sporttal való visszaélésnek vagyunk szemtanúi. A sport olykor robotot, doppingolt teljesítményt, a sportoló kihasználását, sovinizmust, elidegenedést, kereskedelmi célokra történő kihasználást jelent. Mintha önmaga ellen fordult volna már. Nem az eredeti célok eszköze. És napról napra nő a veszély, hogy ez a jelenség elbátortalanítja azokat a keveseket, akiket ma még az eredeti eszmék lelkesítenek.”

Azért van az a pénz, ami nem tántorít, hanem csábít, de tényleg nem minden. Maradva Franciaországnál, a korábbi válogatott futballistának, Jean-Marc Guillou-nak az volt az edzői tapasztalata, hogy el kellene érni, legalább a tréningek ne számítsanak lélektelen robotnak, legalább akkor ne blazírt arcokat kelljen látnia maga körül. Amit a játékos nem élvez, azt a közönség sem élvezheti – persze akkor még nem volt általános, hogy a siker mindent felülír.

És akkor még nem beszéltünk a veszélyről, ami szintén része egy-egy sportágnak. Örök téma a pardubicei derby a lovaglásban, ahol a hatezer méteres pálya Nagy Taxis akadálya lutri a javából. Magas sövény mögött húzódik meg az árok, a lovas dombot leküzdve jut el odáig, nem lát semmit, de a ló sem. Ezen a szűrőn bravúr átjutni, sokaknak beletörött a bicskájuk, lónak és lovasnak egyaránt. Volt szó róla, hogy kiveszik a versenyből, de maradt, az érvelés szerint így verseny a verseny, így igazi kihívás a küzdelem. Lelkük rajta, de a tornában is vannak olyan gyakorlatok, amelyek nem csupán tehetséget, sok gyakorlást, hanem bátorságot is követelnek. Sőt. Elszántságot. Aztán ott az alpesi sí száguldása vagy az autóversenyeké. Létező a nagy kockázat, amit többnyire azzal intéznek el, hogy ilyen a sport, a tét akkora, hogy csak na, így aztán magától értetődő, hogy nem babra megy a játék.
Komoly dolog az elit életformája, komolyabb, mint valaha. A másik véglet, a humor egyre ritkább, ha létezik egyáltalán, legalábbis általánosíthatóan. Sajnos. Pedig már a neves biológus, Raoul Francé (Francé Dezső) is leszögezte, hogy „az ember az egyetlen nevető állat”. A humor pedig néha a legtragikusabb szituációkban is orvosság, old(hat)ja a feszültséget. A sportban sem elvetendő már csak azért sem, mert mégiscsak ifjak vetélkedéséről, játékáról van szó – mondom örök konzervatívként.

„Valamiképpen enyhíteni kellene azt a halálos komorságot, amely manapság a sport zöld virányain, zöld gyepén és zöld asztalai körül búsong” – így Peterdi Pál hatvan esztendeje, s az óhaj állandó, csak éppen nem illendő beszélni róla (annyira profik 2.).

Volt egy női vízilabda BEK négyes döntő 1998-ban, ahol a Szentes a holland Nereus csapatával mérkőzött a harmadik helyért. Azért nem a kupáért játszottak, mert a bírók enyhén szólva is részrehajlásukkal segítették fináléhoz az orosz Szkif Moszkvát és a hazai olasz Orizzontét. Nos, a magyar és a holland lányok megegyeztek abban, hogy az első két percben nem lőnek kapura – így tiltakoznak. A megállapodás híre a lelátón is elterjedt, a közönség pedig (3500 néző) végigtapsolta az akciót. Szellemes megoldás volt, mindmáig a lányoké minden tiszteletem.

Ami pedig a lényeget illeti, Szvjatoszlav Richternek egy bécsi hangversenye előtt úgy megtetszett az ott használatos zongora, hogy elszakadva a külvilágtól reggelig játszott rajta.

Nem unta.

Miért is?

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!