Jelen volt szavak nélkül is – N. Pál József publicisztikája

Hiszem, hogy az olimpiatörténet reánk vonatkozó részének egyik legdúsabb üzenetű aranyérme a női kéziszercsapat 1956-os melbourne-i sikere volt. Tornában, a népszerű, Magyarországon is sikeresnek mondható – kilenc olimpiai aranyat s számos egyéb medáliát szereztek versenyzőink addig – sportág azon számában született, ami kizárólag 1952-ben és 1956-ban, azaz csak kétszer volt műsoron, ráadásul utóbbi alkalommal a világ túlsó felén, vérzivataros időben, midőn a konkrét történet s következménye a históriai forduló részévé lett azon melegében.

Ami biztos: az '52-ben még „csak” bronzérmes, '54-ben már világbajnok csapat 1956. december 7-én vita nélkül győzött az utolsó versenynapon, s a nagy sikerű, Bartók zongoradarabjával kísért gyakorlatot még kétszer (a fővédnök Fülöp herceg, aztán Erzsébet királynő késése miatt) be kellett mutatnia. Hatan egy aranyérmet kaptak csupán (senki sem tudja, hol, kinél lehet most), majd szétszéledt az együttes. Hárman (Kertész Alice, Köteles Erzsébet, Tass Olga) hazatértek, hárman (Bodó Andrea, Keleti Ágnes, Korondi Margit) nekimentek a nagyvilágnak, ahogy a teljes melbourne-i olimpiai csapat egyharmada is. Köteles Erzsébet később elejtett mondata („Melbourne a magyar sport Trianonja volt”) akár a magyar tornára nézvést is találó fordulatnak bizonyult, hisz a következő olimpiai medáliákra nyolc (Makray Katalin, ezüst, Ducza Anikó, bronz), az aranyra – Magyar Zoltánéra – húsz évet kellett várnunk.

Mozgóképes fölvétel is van a hatvanhat esztendővel ezelőtti diadalról, elmosódott képsor ugyan, de a fehér tornaruhás hölgyek hajszálra együttes mozgása s a hatméteres (!), húsz centi széles szalag kígyózó repkedése jól kivehető. Tudjuk, Tass Olga szerének nyoma veszett a döntő előtt, szivárványszínűvel való pótlását vita után engedélyezte a zsűri, így ezt keresem a filmen az öt piros-fehér-zöld között, de bárhogy meresztem a szemem, nem lelem. Van valami patinája a gyakorlatnak a kopott fölvételen, amit látok, a későbbi ritmikus gimnasztikára emlékeztet, s legenda, ahogy van az egész ma már, akár ama csapat története.

Hát igen! Mintha az Úristen vagy a sors lenne a rendező, hisz minden együtt állt, s máig együtt áll ahhoz, hogy az együttes legendás maradjon, a siker, a históriai körülmény s még a biológia csodája is. Néhány esztendeje jutott eszembe egyszer: mily kegyes a Teremtő, hogy minden versenyző köztünk van még, miközben Buzánszky Jenő 2015. januári halálával az Aranycsapat valamennyi – a 6:3-on pályára lépett – alaptagja elköltözött. Aztán a betelő sors végezni kezdte a munkáját könyörtelenül. Köteles Erzsébet, majd Tass Olga ment el, 94, illetve 91 évesen, de négyen a hatból maradtak még: Korondi Margit 89, Bodó Andrea 87, Kertész Alice 86 esztendősen, Keleti Ágnes meg ez év január elején a 101-et töltötte be, ő ma a földkerekség legidősebb élő olimpiai bajnoka.

Korondi Margit másfél hónapot késett halálhíre igen megfogott, s nem is a mai informatikai világban szinte érthetetlen csúszás miatt. Sosem láttam élőben, még képen is keveset, de a hat hölgy közül őt gondoltam vagy képzeltem a legderűsebbnek, a leginkább életrevalónak talán, s – mi tagadás – férfiszemmel a legsugárzóbb lénynek is. Március 6-án ment el (április 21-én jött a halálhír), június 24-én ünnepelte volna a kilencvenediket, barátnője, volt csapattársa, Kertész Alice szerint férje háromnegyed évvel korábbi távozását, a magányt nem viselte el.

A fotóit nézegetem. Nem tehetek róla, a nála négy évvel korábban (1928-ban) született anyám egyetlen régről maradt, húszévesen készült fényképére emlékeztet a látvány engem. Ugyanaz a rakoncátlanul göndör hajviselet, ugyanaz a mosoly, ugyanaz a beállítás, ugyanabból az időből körülbelül. Aztán rövid filmfelvételre lelek a világhálón, ami a helsinki olimpia tornaversenyén készült egészen biztosan. A versenyzők dresszén az '56-ban minden zászlóból kivágott „Rákosi-címer” feszül, a derekukon olyan fehér gumiszalag, amit a lányok viseltek tornaórán a hatvanas-hetvenes évek fordulóján is még. A magyar zászlót viszi egyikük, mögötte Vali néni (akkor Herpich Rezsőné, később Nagy Jenőné), az edző lépdel, majd a hét hölgy (a finn fővárosban nyolcas csapatok indultak) libasorban, ütemre, „tornászmozgással”, kecsesen. Tán az olimpiai csapatverseny nyitánya ez, Keleti Ágnest, Köteles Erzsébetet látom, „balra át”-ot vesz a menet, a sor végén apró tünemény vonul, szinte fejjel alacsonyabb a társainál, noha ők sem verhették nagyon a 155-160 centimétert.

Ő Korondi Margit, az együttes legkisebbje, aki az olimpiai csapat első aranyát szerezte négy nap „böjtölés” és izgalom után, s akit képtelenség volt nem észrevenni, ha megjelent. Hírlik, a fényképészek kedvence lett, két amerikai kosarasóriás közé is beállították egy felvételre őt, szőke fürtjei, mosolya, kék szeme minden férfit megbabonázott. Ráadásul olimpiát nyert húszévesen, nemcsak a magyar csapat reményét, de édesapja – Korondi Ferenc élvonalbeli tornász – álmát és határozott szándékát is beteljesítve egyben. Nem tudom, eszébe jutott-e még valakinek, hogy a „Pindurka” hölgy (ez volt a beceneve, így szólította első férje, Plachy Mátyás ökölvívó szerelmesen esdeklő '56-os táviratában is) magyar rekordot állított fel akkor. Hat érmet (egy aranyat, egy ezüstöt, négy bronzot) hozott Helsinkiből, soha magyar versenyző egy olimpián ennyit nem szerzett, Keleti Ágnes négy évvel későbbi teljesítményét (négy arany, két ezüst) kivéve persze. Összesen meg – a melbourne-i kettővel – nyolc medália az övé, ami a tízig jutó Keleti Ágnes és Gerevich Aladár mögött a második magyar örökranglistás helyet jelenti a kajakos Kovács Katalinnal és Kozák Danutával társbérletben.

Mindenki imádta, csodálta, valóságos kedvenccé lett Helsinki után. Ő mondott köszönetet a pártnak már a hazafelé tartó „aranyvonat” egy-egy megállójánál is (sok helyen fogadta tömeg a szerelvényt Hegyeshalomtól a Keleti pályaudvarig). Beszámolókra, békekölcsönjegyzés sorsolására hurcolták, a Fésűsfonó brigádja fölvette a nevét, a magyar-szovjet barátság hónapja alkalmából szovjet versenyzőtársához írattak vele hálálkodó levelet, s még édesapja szájába is belegyömöszölt a sajtó az '53-as „választásokkor” egy mondatot: „arra szavaztunk, aki lehetővé tette, hogy Gréti olimpiai bajnokká legyen: a Népfrontra, Rákosi elvtársra”. Pedig nem voltak a rendszer hívei, tisztes módban éltek a '45 előtti világban is – hősünk csak így születhetett Celjében, Jugoszlávia területén 1932 júniusában családi nyaralás során! –, s midőn sérülés miatt lényegében visszavonult, menten elérték az ellenszenvek is.

Mert előbb „kiemelték” a bajnokot, osztályvezetővé tették a Ganz Villamossági Vállalatnál, majd „leépítették”, s a Szabad Ifjúság 1954. október 24-i száma „le is leplezte” őt. Alig dolgozik, a DISZ-munkát is hanyagolja, „maszek” lenne, hol kötödét, hol presszót nyitna, ül az asztalon s telefonon cseveg, szóval nem lehet példa már. Egyáltalán: „rosszul szerettük”, mindent megkapott, mégis azt mondja, az aranyat nem a pártnak, hanem apjának köszönheti. Változnia kell, így a verdikt, amit „olvasói levelek” sora erősített. 1955-ben Sárkány István edző vette rá a folytatásra, mint megtért bárányról beszéltek, s hogy kemény munkába állt.

Úgy mondta később: tudta, nem tér haza az olimpiáról, szüleivel megbeszélte, s ők egyetértettek vele. Szerelmes férje utána ment ugyan, ám az eleve rossz házasság sokáig nem tarthatott. Új párjával, a vízilabdázó Szalay Jánossal Los Angelesben, majd Las Vegasban éltek, s a bajnok immár kétgyermekes anyaként alakformálással, fitnesszel foglalkozott. A televízióban is gyakran szerepelt, mondanám – vagy inkább így képzelem –, az aerobik apostola, Jane Fonda előhírnöke, az egészséges élet misszionáriusa lett.

Sokat járt Magyarországon – főleg 1990 után –, férjének voltak hazai érdekeltségei, de nyilvános hírre a látogatásokról nem emlékszem egyáltalán. Három fotót láttam az „amerikás” időből róla, bűvölően elegáns, nagyvilági hölgy tekint reám. Olyan, mint ifjan is lehetett: ha belépett valahova, „megtelt a terem”, jelen volt szavak nélkül is, visszavonhatatlanul.

Legyen jelen, legyen velünk a legenda üzenetével együtt halálában is!

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!