Sporthéroszok halandósága – Csinta Samu publicisztikája

Mi, egyszerű halandók legfeljebb képzelegni tudunk arról, milyen, amikor az ember egy világverseny dobogóján áll. Felvételek, olvasmányok segíthetnek a beleérzésben, de hát így is legfeljebb az érzelmi felszín kaparászásáig juthatunk. Az előtörő könnyek, a remegő száj, a sűrűn pislogó szem vagy a pókerarc mögött végigcikázó gondolatokról, a megtett útról, a buktatókról, a „kész, feladom” fázisról fogalmunk sem lehet, még akkor sem, ha amúgy valami hasonlóval esetleg mi is próbálkoztunk egyszer, valamikor. Aztán elhangzanak a himnusz utolsó akkordjai, véget ér a közös fotózkodás, a következő versenyszámok, győztesek, mennybemenetelek és drámák pedig úgy mossák el fokozatosan az előző ünnep kontúrjait, akár a tenger a parton lévő homokvárat.

A hősök többnyire akkor érik el újra az ingerküszöbünket, ha a későbbiekben ugyanott folytatják, ahol néhány hónapja abbahagyták. Vagy ellenkezőleg, korábbi dicsőséges önmaguk árnyékává válnak. Az előbbit a normalitás állapotának tekintjük, de van „készletünk” a második változat értelmezésére is. Sőt, emberi gyarlóságunkban inkább az utóbbira, hiszen az mindig közelebb van a földhöz.

Szilágyi Áronnal például nagyon nehéz a dolgunk. Mert mit kezdjünk egy olyan kardvívóval, aki három egyéni olimpiai aranyérem után sem „hajlandó” belerokkanni a vállára nehezedő súlyos terhek cipelésébe. Aki semmit sem liheg túl, viszont rendre ott van az élbolyban, és ha nem is nyeri meg a közbeeső versenyek mindenikét, a kellő pillanatok mindig kihegyezett állapotban találják. Iránta való csodálatunk most éppen újra a csúcsra hág, miután az elmúlt hétvégén egyéniben és csapatban is megnyerte a budapesti világkupa-viadalt. Hogy mi kell egy olimpiai győzelemhez, azt önmagában is nehéz megfogalmazni, Szilágyi Áron nem is szeretné magát abba a tév­képzetbe zárni, hogy megvan hozzá a receptje, legalábbis ezt mondta tavaly év végén. „Nyugalom kell és koncentráció, mert arról nincs szó, hogy akár technikai, taktikai vagy éppen fizikai értelemben a mezőny krémje felett állnék” – olvashatjuk a Világgazdaság című lapnak adott interjúban. Megállapítás, amellyel szinte kedvünk lenne vitába szállni, de ellenünk szólna az a kétségbevonhatatlan tény, hogy az elmúlt évtizedben a magyar kardklasszis egyetlen egyéni világbajnoki címet sem tudott elhódítani, sőt, Európa-bajnoki aranyból is egy fért bele. Az olimpia azonban nagyon fekszik neki. Pedig többnyire fordítva szokott lenni, hosszan lehetne sorolni azon csúcssportolók nevét, akik a közbeeső világversenyeken arattak, aztán a legnagyobbon, a csak négyévente rendezett játékokon görcsbe rántotta őket a tét, az elvárás, amelyet saját kezűleg alakítottak ki. A néhai kenuóriás Wichmann Tamásnál hitelesebb tanút keresve sem találnánk: kilencszeres világbajnokunk, háromszoros Európa-bajnokunk „mindössze” két olimpiai második helyezés és egy olimpiai bronzérem tulajdonosaként cipelte a sírig a maga keresztjét.

Talán belemagyarázás, de Szilágyi Áron egyik titkát éppen abban vélem felfedezni, hogy önmaga tökéletesítése közben sem szorult a bevált sémák közé, Tokió előtt például a dobolás is bekerült az edzésmunkába, mint a kéz-láb koordináció, a ritmusérzék fejlesztése, a végtagok egymástól függetlenítésének cseppet sem szokványos módszere. Hogy lesz-e negyedik olimpiai bajnoki győzelem, nekem szinte mindegy is, a legutóbbi világkupa-diadala mindenesetre nem arra utal, hogy a laza levezetés szakaszába lépett volna.

Holott egyrészt senki sem róhatná fel neki, ha netán így döntene, másrészt biztos vagyok benne, hogy kapva kapna rajta a magyar sportirányítás. És csak azért nem konkretizálok, mert meggyőződésem szerint bármilyen szerepkörben olimpiai bajnoki teljesítményre lenne képes. Tokió másik magyar hőse, a birkózó Lőrincz Tamás már nem érzett magában erőt és lelki tartalékot a folytatáshoz, az idén februárban átült az öltönyös oldalra, a Kozma István Magyar Birkózó Akadémia szakmai igazgatójaként szolgálja tovább a sportágat. Bár jól fest rajta a zakó, időnként azért beöltözik, hiszen semmiféle szenvedélyből sem lehet kigyógyulni egyetlen éjszaka alatt. A tavaly őszi székelyföldi élménybeszámoló túrán még javában nyomták a show-t testvérével, Viktorral, de a poénözön ellenére érződött, hogy legfeljebb már csak az „öcsit” láthatjuk viszont a versenyszőnyegen. „Sok gyerekkori emlék ugrik be, ahogyan elnézem ezeket a srácokat. Saját kínjaimból tudom, min mennek át, mennyire nehéz távol élni a családjuktól, heti nyolc-kilenc edzést végigcsinálni egyetlen cél érdekében: hogy a világ legjobbjai legyenek” – mondta szinte tapintható hitelességgel. Majdani vezetői filozófiájából is nyújtott egy kis ízelítőt: „Mindent meg kell tennünk annak érdekében, hogy a rengeteg meló mellett a gyerekek jól érezzék magukat, ezért olykor ki kell szakítani őket a megszokott mindennapokból. Közös programokkal kell színesíteni az életüket, hogy könnyebb legyen átvészelniük a nehéz pillanatokat, könnyebbnek tűnjön az a bizonyos kőkemény út.”

Lőrincz Viktor tokiói legyőzője, Zsan Belenjuk olimpiát követő terveiről senki sem tudott biztosat. Néhány éve már politikai pályára engedte csábítani magát, ugyanakkor meggyőződésem, hogy az ukrán parlamentben senki sem neheztelt volna különösebben, ha több időt szán a párizsi felkészülést szolgáló edzésmunkára, mint a képviselői interpellációk csiszolására. Arra aligha gondolt bárki is, hogy 2022 első felében egészen más rabolja majd el figyelmét és energiáit. Az orosz–ukrán háború Belenjukból is katonát „csinált”, a Tokió után nem sokkal a bőrszíne miatt gyalázott, ruandai apától és ukrán anyától származó sportolót – amúgy az egyetlen ukrajnai olimpiai aranyérmet szállító versenyzőt. Akkor mi még nem is érzékeltük a mára fegyveres összecsapásba torkolló feszültséget, ám tény, hogy ukrán hazafiak nem feledték neki, hogy a 2016-os olimpián együtt fotózkodott Olga Szkabejeva ismert orosz politikai újságíróval. Az eset után szabadkozó Belenjuk arról beszélt, hogy nem követi figyelemmel az oroszországi politikai események összefüggéseit, s mivel ő ismert sportoló, bárki felkérheti közös fényképezésre. Az aktív sporttól visszavonuló Belenjuk ma a kijevi parlament sportbizottsága vezetőjének első helyettese, és bízunk benne, hogy vissza is térhet ehhez a munkájához, amelyhez minden bizonnyal a többségnél jóval inkább ért.

A folytatás természetesen fel sem vetődött kérdésként a tavalyi olimpia egyik legnagyobb egyénisége, a svédek rúdugrófenoménje, Armand Duplantis esetében. Egy 22 éves fiatalember általában még bőven a karrierje elején tart. Armand pedig Szilágyi Áron babérjaira – azaz további két olimpiai aranyéremre – is jó eséllyel pályázik. Egyre-másra javítgatja a szám világcsúcsát, március 7-én Belgrádban 619 centiméteres rekorddal tette otthonosabbá magának az akkor két hét múlva esedékes fedett pályás vb helyszínét. A vb-n még feljebb járt a sztratoszférában, 620 centis világrekordjával 25 centivel előzve meg a cseppet sem gyenge mezőnyt. Vele kapcsolatban alig tartható túlzásnak a mondás, amely szerint határ csillagos ég, hiszen eredményeivel immár a Jules Verne-i szintű emberi fantáziát is meghaladta.

Ilyenformán sorakoznak hát emlékeink polcán a sporthéroszok. Mi, egyszerű halandók pedig, akik felelőtlenebb pillanatainkban igyekszünk a helyükbe képzelni magunkat, szinte semmit sem tudunk arról, ki miért képes változatlanul megvetni a lábát a porondon, vagy tűnik el a süllyesztőben. Mert a mi világunkban csak a mulandóság állandó.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!