Másság – Deák Zsigmond publicisztikája

Nem tudom, csak sejtem, hogyan vonul majd be 2020 az évkönyvekbe, de hogy nem az emberiség története és azon belül a sport verőfényes esztendejeként, amiben télen még joggal bízhattunk a versenynaptárt böngészve, az tuti. Márciusban beütött a pandémia, s azóta folyamatosan gyarapodik a már így is végtelenül hosszú és szomorú sor: elhalasztott labdarúgó Európa-bajnokság és olimpia, elmaradt világversenyek, félbeszakadt bajnokságok, torzóként végződő versenysorozatok, vergődő ligák tömkelege sportágtól függetlenül. Noha nincs meg a történelmi távlat, abban megegyezhetünk, hogy más ez az esztendő, mint a többi, az eddigiek, s csak az a kérdés, a következők már erre hajaznak-e, esetleg valamikor, a vírus elgyengülésével és/vagy a vakcina kikísérletezésével visszatérhetünk a régi kerékvágásba. Más tehát 2020, de nem „másabb”, ezt leszögezem, mert ennek a szónak nincs fokozása, ellentétben a manapság oly slendrián használattal, de ezt csak önkéntes nyelvőri énem íratja le velem, elnézést érte. Én már annak is örülök, ha a „legmásabb” variáció, a felsőfok azért még nem terjedt el a közbeszédben...

A másságról sem feltétlenül a sport jut egyből az ember eszébe, ám erről tényleg csak ennyit, mert még beleszaladok valami kevésbé „píszí” fejtegetésbe, s aztán minden ártatlan szándékom ellenére szórhatom a hamut a fejemre. Annyit azért le merek írni, hogy megrökönyödve kapkodom a fejem az öröknek hitt és remélt értékek felrúgását, a természeti törvények zárójelbe tételét, a történelmi tények megmásítását, a múlt végképp eltörlésének szándékát tapasztalva. Ráadásul mindez láthatóan egyáltalán nem párosul valami új, haladó, magasztos eszmével és gyakorlattal, amely az emberiségnek irányt mutatna és reményt nyújtana, kizárólag acsarkodó, agresszív anarchiával. Akkor inkább visszahúzódom a sport éppen más miatt omladozó bástyái mögé, hogy vissza-, ki- és előretekintve kémleljem a múltat, a jelent és a jövőt (mást egyelőre lehetetlenség, persze előfordulhat, hogy erre is van megoldás, csupán én maradtam le valamiről).

Az idősíkok keverésének az a szépsége, hogy közben az aktuális eltérő értékrendek, illetve technikai lehetőségek is kirajzolódnak, ez mostanában több okból is az eszembe jutott a napi munkám során. Fixa ideámmá vált például, hogy manapság lehetetlen lenne Puskás Ferenc kezéből kicsavarni az Aranylabdát, politikailag vezérelt kicsinyes bosszúból, mivel az 1956-os forradalom után elhagyta Magyarországot. Mert mi történt? Itthon és az egész kommunista blokkban nemes egyszerűséggel elhallgatták másodvirágzását, klubszintű szárnyalását a Real Madriddal. Amikor hatvan éve, 1960 májusában négy gólt lőve a hőse lett a spanyolok ötödik BEK-győzelmének az Eintracht Frankfurt elleni legendás glasgow-i 7:3-on, a következő nyúlfarknyi tudósítás jelent meg két nap múlva a Népsportban: „Távbeszélő-jelentésünk – Szerdán este Glasgow-ban 140 000 néző előtt került sor a labdarúgó-klubcsapatok Európa-kupájának döntőjére. A találkozót a skót Mowat vezette. A mérkőzés nagy részében fölényben lévő spanyol csapat könnyen győzte le NSZK-beli ellenfelét, amely csak időnként tudott egyenrangú lenni. A hét gól ellenére a német kapus volt csapata legjobb játékosa. E győzelmével a Real Madrid ötödször is megnyerte a bajnokcsapatok Európa-kupáját. Góllövők: Puskás (4, egyet 11-esből), Di Stéfano (3), ill. Kress, Stein, Lindner.” – ráadásul a harmadik német gólt nem is Lindner, hanem Stein rúgta...

Mindezt minden idők talán legemlékezetesebb kupadöntőjéről s világhírű honfitársunk pályafutásának egyik, ha nem a legmagasabb csúcsáról. Volt helyszíni tudósító (monogramja J. L.), ez a távbeszélő-jelentésből kitetszik, aki lediktálta Skóciából a mínuszos hírt. Alatta egy olaszországi vitorlásverseny hasonló terjedelemben, mellette a tenisz Budapest-bajnokság (fogalmam sincs, mit kerestek rajta diósgyőriek, mindenesetre jól szerepeltek) már jóval nagyobb cikket ért, nem beszélve a lvovi öttusa- és a tallinni ifjúsági teniszviadalról. S nem tudom kihagyni az aduászt, balra a történelmi BEK-finálé alá tördelve: „A szekszárd-szőlőhegyi sportcsoport 1951 óta állandó résztvevője volt a szekszárdi járási labdarúgó-bajnokságnak, sőt egy alkalommal a megyei II. osztályú bajnokságban is indulhatott az együttes. A tíz éve működő szőlőhegyiek sportcsoportja a jubileumi évben sportkörré alakult. A járási TSF jó munkájuk elismeréséért 4000 forint állami támogatást biztosít a labdarúgó-, az asztalitenisz- és a röplabdaszakosztály működéséhez.”

Kollektív elmeháborodottság? Totális értékzavar? Esetleg a kettő elegye? Nehéz eldönteni, mindenesetre Puskás akármit csinálhatott a spanyol királyi gárda mezében, a „béketábor” sportújságírói összejátszásának hála mindig sikerült elgáncsolni az Aranylabda-szavazáson, pedig kevesen érdemelték volna meg jobban az elismerést azok közül, akik sosem kapták meg, mint ő. Mit csináljunk, ez a korszak erről szólt, s nyilván manapság, a XXI. századi technológiai körülmények és információs lehetőségek közepette lehetetlen lenne machinálni, titkolózni, egy ilyen BEK-döntő után a csapból is Öcsi folyna, a világhálóról, a közösségi médiából mindenképpen. S akkor mit mondjuk Kubala Lászlóról, aki még negyvenes évekbeli távozásával írta ki magát a hazai sportsajtóból hosszú évtizedekre? Hány, az FC Barcelona gránátvörös-kék mezében feszítő mai magyar divatszurkoló tudja, hogy honfitársunk miatt építették fel a legendás Camp Nout, mert a játéka annyi nézőt vonzott a meccsekre, a szobra pedig ott áll a stadion bejáratánál? Nem Messivel kezdődött a Barca-legendák sora, de nem ám!

Az idő múlásával és az ártó szándék gyengülésével azért a jelentős sportteljesítmények esetleges hendikepjük ellenére nagy nehezen teret kaptak, persze még mindig sajátos környezetben. Harmincöt éve, 1985 júliusában nyert wimbledoni bajnokságot Taróczy Balázs és a svájci Heinz Günthardt férfi párosa, s bár a tenisz profi jellege miatt nem számított az „átkosban” túl népszerűnek a média és a sportpolitika fősodrában, azért sikerült a Népsport címlapjára kerülni. A leghíresebb Grand Slam-tornán aratott korszakos diadalt a junior birkózó-vb-vel, a kosárlabda és kajak-kenu IBV-vel (Ifjúsági Barátság Verseny, a kommunista blokk külön korosztályos viadala, ha valaki nem tudná), a nyári foci Intertotó-kupával és a magyar–japán női röplabdameccs beharangozójával tapétázták körbe... Azért megnyugodhatunk, Taróczynak esélye sem volt dobogóra kerülni az 1985-ös Év sportolója választáson – 1. Mizsér Attila (öttusa), 2. Szanyi Andor (súlyemelés), 3. Nébald György (vívás) –, s a csapatok között sem vették őt figyelembe svájci társával (nyert a labdarúgó-válogatott az öttusázók és a férfi kajak négyes előtt).

Más idők, más voksolások, 2007-ben Szávay Ágnesnek már nem kellett Wimbledont nyernie, hogy a nőknél az év sportolója legyen, a férfiaknál pedig ugyanekkor egy szintén profi sport, a motorozás magyar klasszisa, Talmácsi Gábor győzött azzal, hogy világbajnok lett a 125 köbcentisek között. S csak az igazán rosszmájúak emlegették, hogy azért még van felette két kategória, legidősebb riválisa is alig volt húszéves, s mindenki úgy néz ki a kis járgányokon, mint majom a köszörűkövön. Ezzel csak azt jelzem, noha az újságírók és a szurkolók értékítélete fokozatosan eltolódott a világszerte népszerű nagy sportágak felé, gonoszkodni, a kákán is csomót keresni mindig lehetséges. Például azzal is, hogy a korábban favorizált „magyaros” sportágakat manapság divat lenézni, mondván, senki sem űzi rajtunk kívül. Ez egyrészt tényszerűen nem igaz, másrészt ilyenkor csak annyit javaslok, próbálja ki valaki az öttusát, esetleg kajakozzon az oxigénhiányos önkívületig, birkózzon egy hozzá hasonló súlyú izompacsirtával, küzdjön meg a medencében egy százhúsz kilós pólócenterrel, s máris rájön: le a kalappal minden egyes sportág legjobbjai előtt!

Ennyit a sportbéli másságról. S hátha 2021-ben megint tétre menően össze kell hasonlítani a mieinket, mert nem tudunk választani az Eb-szereplő focistáink és az olimpiai érmeket nyerő többiek között. Adja Isten, hogy nagyon más év legyen, mint 2020.