Boldoggá teszik az embereket – Ballai Attila publicisztikája

Nem tudhatom, milyen érzés, élmény, trauma, próbatétel ellenfélként tétmérkőzésen pályára lépni a Santiago Bernabéu Stadionban. Azt viszont igen, milyen a kispadon ülni. Ugyanis ott szorongtam – a szó szoros és átvitt értelmében is – 1995. október 18-án, a Ferencváros sajtófőnökeként a Real Madrid elleni Bajnokok Ligája-csoporttalálkozón. (Akkoriban még tízen foglalhattak helyet rajta, öt csere és öt hivatalos személy.) Nagyjából olyan, mint bemerészkedni az oroszlán barlangjába. Egyetlen reményed az lehet, hogy momentán nincs otthon a házigazda. Csakhogy ez futballmeccsen eleve ki van zárva. Ezért szinte csupán az a kérdés, mikor, honnan, miként ront rád. A megfelelő pillanatot úgyis ő választja ki, te észleled és elszenveded.

Mint az idei BL-sorozat egyenes kieséses szakaszában a Paris Saint-Germain, a Chelsea és a Manchester City is. Az utóbbi elleni, szerdai fordítást 0–1-ről 3–1-re, a 90. és a 91. percben szerzett két góllal kiharcolva a hosszabbítást, a Marca című sportlap minden idők legnagyobb hőstettének nevezte. Ezt azonban túlzásnak tartom. Már csak azért is, mert ha a valaha volt legnagyobb bajnok valami úton-módon végül megnyeri az újabb és újabb párviadalait is, az inkább törvényszerű. Egy heroikus és szerencsés véletlen van – egymás után három, tíz, húsz viszont nincs. Illetve az már nem lehet kizárólag szerencse dolga.

Az alábbi múltidézés is ezt bizonyítja, úgyhogy térjünk vissza 1995 őszéhez és a Ferencváros madridi 1–6-jához! A Fradi stábja először az első félidő közepén, még 0–0-nál bátorkodott venni egy mélyebb levegőt. Egymásra néztünk, és az volt a szemünkben: eddig megúsztuk valahogy, és nem is annyira félelmetes, mint hittük. Addig olyan pozitúrában futottak, védekeztek a fiúk bent és ültünk mi kint, mint a kifeszített íj. Ekkor lazítottunk kicsit. A Real azonnal lecsapott: két percen belül két, a 24. és a 34. perc között három gólt vágott, ezzel minden el is dőlt.

Sőt, valószínűleg már sokkal, legalább egy nappal korábban. Pedig akkor még csak „edzést veszítettünk”. A mérkőzés helyszínére, e világklasszis elődök és trófeák által felszentelt gyepre lépve mindenkiben benne szakadt a lélegzet is, néhányan pedig turista módjára fotózkodni – ma már úgy mondanánk, szelfizni – kezdtek. Miként a velünk együtt terepszemlére érkező bolgár játékvezetők is. Amikor az európai szövetség, az UEFA delegátusának ezt megemlítettem, azt felelte, sajnos valóban nem volt professzionális viselkedés. Persze mitől lett volna az? Atanasz Uzunov ­sporttárstól Plovdivból nem várhattunk többet, mint nála összehasonlíthatatlanul magasabban jegyzett, klasszis sportemberektől. Még mindig hagyjuk a Man. Cityt, idézzünk egy másik, sokkal korábbi BL-, azaz BEK-elődöntőt! 1958 áprilisában a Vasast Puskás Öcsi tette helyre; bár ekkor még nem játszhatott a Realban, de a meccs előtti edzésen, amint Berendyék megjegyezték, hogy a tizenegyespont tíz méterre sincs a kaputól, Öcsi kapásból rávágta: nyugi, azt nem nektek festették fel. Szenzációs, az ellenfél számára illúzióromboló poén, hát még, hogy igaz is. Másnap valóban a hazaiak rúghattak büntetőt, és nyertek is simán, 4:0-ra.

A Real Madrid kultusza, miliője, játékosainak, csapatának szellemisége, kisugárzása, egyedi atmoszférájú stadionja, a bajnoki léte számos megnyilvánulása azóta is különlegesen, jobbára bénító módon hat az ellenfelekre. Sőt, nemritkán a játékvezetőkre is. Hol az egyiket, hol a másikat kényszeríti hibára. A kárvallott az idén tavaszi nagy hármas mellett lehet, volt is a Liverpool, a Juventus, a Bayern München vagy éppen a Tatabánya. Az utóbbi az UEFA-kupa első fordulójában, 1981 őszén 2–1-es előnnyel érkezett, és úgy kapott ki 1–0-ra, hogy az ír Mulhall mindkét félnek két-két piros lapot osztott ki, csak éppen Fejes Ferencet már a 39. percben kiállította második sárgával, mert rácsúszott Juanitóra. Lakat Károly mester úriemberként csupán annyit állapított meg, hogy több évtizedes edzői pályafutása során ilyen játékvezetéssel még nem találkozott. Gianluigi Buffon, a Juventus kapusa ennél érdesebben fogalmazott a 2018-as BL-negyeddöntő után. Ekkor történt, hogy az első felvonást a Real 3–0-ra nyerte meg Torinóban, a madridi visszavágón, 90 perc elteltével pedig 3–0-ra vezetett a Juve, ám a 98 percig húzott hosszabbítás végén a játékvezető büntetőt ítélt a spanyolok javára, amelyet C. Ronaldo értékesített. Buffon reklamálásért piros lapot kapott, majd leszögezte, hogy Michael Oliver bírónak szemetes van a szíve helyén, valamivel szalonképesebben pedig úgy fogalmazott, álomgyilkosság áldozatai lettek. Mint másfél hónappal később, a kijevi fináléban a Liverpool, amely fél óra után elveszítette Mohamed Szalahot – sérülés miatt le kellett cserélni, mert Sergio Ramos rutinosan „befogta” a karját és lerántotta –, kapusa, Loris Karius pedig két akkorát hibázott, hogy abból egy is sok lett volna egy komplett pályafutásra.

Egy évvel korábban nem a Juventus, hanem a Bayern München kárhoztatta a negyeddöntő madridi visszavágójának játékvezetőjét, jelesül Kassai Viktort. A bajorok szerint ugyanis a 84. percben túlzott szigorral mutatta fel a második sárgát Arturo Vidalnak, így az első mérkőzéshez hasonlóan a München emberhátrányba került, a 3–3-ról induló hosszabbításra összeomlott, nyolc percen belül kapott három gólt és 3–6-tal kiesett.

Számos, egymástól lényegesen különböző forgatókönyv, két közös elemmel. Az egyik, hogy ordas csalás egyszer sem történt. A másik, hogy végül a Real Madrid kerekedett felül. Mint az idén tavasszal is, vesztes, olykor reménytelennek tűnő helyzetből, mindhárom alkalommal. A nyolcaddöntőben a Paris Saint-Germain a 150. percig dominált és 2–0-s összesített előnybe került, ám a madridi második felvonás 60. percében a tavaly nyári Eb-n mennybe menő olasz kapus, Gianluigi Donnarumma oktalanul pepecselni kezdett, potyagólt kapott, és a PSG onnantól szabadeséssel zuhant ki. A negyeddöntőben a Chelsea a londoni 1–3 után a Bernabéuban parádézott és 3–0-ra ellépett, de az ekkor is csereként beküldött Rodrygo éppen úgy hosszabbításra mentette a meccset, mint szerdán, a Manchester City elleni duplájával. A Real Madrid tehát két hónapon belül a földkerekség legtehetősebb, a Neymar, Mbappé, Messi támadótriót bevető csapata, a BL-címvédő és a Premier League tavalyi bajnoka, jelenlegi listavezetője ellen támadt fel és győzedelmeskedett. Ennél nehezebb ágat, sorozatot kitalálni sem lehetne.

A döntő azonban még hátravan. És ha széles e futballvilágon említeni kellene egy klubot, amelynek patinája, hírneve, kultusza, mítosza a Realhoz mérhető, én elsőként a Liverpoolt mondanám. Amely a BL-trófeák tekintetében 13–6-os hátrányban van a madridiakkal szemben (sőt, nem is második, mert a Milan hétszeres győztes), de 1984-ben még 6–4-re állt e párharc, és ha nincs 1985-ben a Heysel-, majd 1989-ben a Hillsborough-tragédia, a Pool ma egészen más magasságokban járna. Az átmenetileg lelkét, nimbuszát vesztő egylet így is sikerrel túljutott a tisztítótűzön, és 1990 után 2020-ban újra angol bajnoki címet, 2005-ben és 2019-ben BL-t nyert. Jelmondata lehetne ama néhány legendás szó is, amelyet az Anfieldre betoppanva először megpillantunk Bill Shankly életnagyságú szobrának talapzatán: „Boldoggá tette az embereket”. Az emblematikus menedzser számos szállóige szerzője, ezek egyike így szól: „Ha első vagy, első vagy. Ha második vagy, semmi vagy.” A BL 2017–2018-as kiírásában a Liverpool feledhetetlen körülmények között második lett, a Real Madrid mögött.

Aminek mindezek miatt elébe nézünk a párizsi „Bl-döntő-visszavágón” május 28-án, arról nagy biztonsággal csupán annyit állíthatunk: nem semmi.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!