Szívekben milliók – Csinta Samu publicisztikája

Kétség sem férhet hozzá, sokáig fogjuk még emésztgetni a tegnap záruló olimpia történéseit. No nem a magyar eredményeket, azokból nincs az a mennyiség, amennyi megfeküdné a gyomrunkat, desszertnek pedig kimondottan jól jött a pólósok bronzkollekciója. Jómagam, aki „békeidőben” is fotelszurkolóként követtem volna a versenyeket, mondhatni maximális haszonélvezője voltam a csúcsszuper tévéközvetítéseknek, mégis kétségekkel küszködöm: évekre emlékezési-hivatkozási muníciót jelentő közösségi élménnyel gazdagodtam, vagy „mindössze” emlékezetes médiaesemény részese voltam?

Minden bizonnyal a példa nélkül álló körülmények értékelik fel újra az olimpiához kötődő, sokak szerint a végletekig elkoptatott mondásokat, szólamokat, idézeteket. Nem gondoltam volna például, hogy egyszer majd hiányként élem meg az olimpiai láng nyilvános útjának elmaradását. Azt sem, hogy egy idő után inkább hallgattam volna a közönség tombolását, mint a cserepadon helyet foglalók sikongatását vagy az edzők sok esetben nem túl ortodox monológját. Holott korábban sokért nem adtam volna, ha hallhatom a színfalak mögül érkező zajokat.

A közönség hiányát külön is megszenvedtem. Újságírói pulzusomat mindig is emelte a lelátó tombolása, ünneplése, legyen az egy hatalmas sportoló éltetése, vagy csak a ceremóniamester által vezényelt hatalmas kórus dalolása. Ezúttal szinte a sportolókkal együtt szenvedtem meg, hogy nem robbant fel a lelátó Nagy Viktor egy-egy bravúrja után vagy, egye fene, akár az ellenfelet biztató rigmust követően. Laboratóriumi körülményeket, templomi áhítattal rokon csendet ugyanis változatlanul legfeljebb a sakkal tudok társítani. Bár e tekintetben is szembesültem már ellenpéldával, amikor az egyik, akkoriban még leginkább a harsányságáról ismert fiatal kolléga úgy robbant be sakkmérkőzésre, mint egy futballmeccsre. Hátba vágta a tisztességben és elismertségben megkopaszodott nagymester ismerősét, na, mesélj, mit bénáznak ezek a fiúk, kapacitálta szakértésre. A csend egyetlen pillanat alatt szilánkjaira tört, de az általános megbotránkozás azonnal feszültségoldó általános mosolygásba fordult. Majd minden ment tovább a maga útján – a megszeppent újságíró immár néma asszisztálása mellett. Hasonló, a hősi múltat idéző esetek ismétlődésére persze már a terrorveszély megtestesülése óta sem nagyon nyílik lehetőség a világversenyeken, a tokiói vírusriadó közepette meg végképp nem.

Nem vitás, a tévéközvetítések révén az otthonukból drukkoló rajongók sokkal inkább a helyszínen érezhették magukat, mint korábban bármikor. Sőt, a kiváló kép- és hangminőségben közvetített versenyek mellett azt is lehetővé tették, hogy sokan a játékok helyszínén megjelenítve támogathassák kedvenceiket. A világjárvány alatt felgyorsuló di­gitalizáció közepette szinte el is várhattuk új ötletek életbe léptetését, a civil használatba mára beépülő technikai megoldások túlnyomó részét amúgy is többnyire kényszerhelyzetek, háborúk, hadi megrendelések váltották ki.

Biztosan sokat jelentett a sportolóknak, hogy legalább képernyőn láthatták a szurkolók arcát és drukkolását, szeretteik könnyeit. Viszont leginkább az atlétikai versenyeken lehetett látni, mennyire nem a nyilvánosság elé kínálkozik például a kingstoni otthonukban élő családtagok és a levegő után kapkodó versenyző virtuális találkozása. A nyilvánvaló összetartozás, féltés és közös öröm ellenére érthető módon „megbénuló” felek integettek egymásnak, mint ahogy az is csak intim környezetben fér bele, hogy egy felnőtt férfi gyermekkorát felidéző masszázsra nyújtsa oda lábát idős édesanyjának. A járványidőszak persze ezt a viszonyrendszert is átírta némiképp, hiszen az elmúlt esztendőben emberek millióival előfordult, hogy hónapokon át csak a közösségi csatornák kamerái előtt tudtak aggódni egymás egészségéért, vagy beszélhették meg bizalmas dolgaikat.

A fizikai jelenlétet némileg pótolni kívánó kamerás kísérleteken talán igaztalan fanyalogni, de tény: egyelőre mindannyian keresgéljük a digitális együttlét etikettjének kereteit. Akár a sportolói drámák bemutatásában is. A versenyzők örömének vagy fájdalmának könnyei már régen nem tartoznak a magánszférába, de nekem a szívem szakadt meg például Annika Schleu szenvedésén. Amint perceken át néztük – nézhettük… – a német öttusázó kilátástalan küzdelmét a végzettel, illetve az azt megtestesítő, a sors által az útjába sodort lóval. Adott pillanatban ki is kapcsoltam a készüléket, de később számtalanszor szembejöttek velem az olimpia egyik legnagyobb sportolói drámájának képsorai. Lovasapukaként az átlagnál kicsit több betekintést nyerhettem abba a világba, szembesültem már hasonló kiszolgáltatottsággal. Ezért vártam volna el jóval több empátiát az adásrendezőtől, így csak egyfajta paparazzimentalitást éreztem ki a közvetítésből, aminek, megvallom, sohasem voltam a híve.

Az, hogy az üres lelátók milyen mértékben írták át az esélyeket, megmondhatatlan, de sportszociológustól is olvastam már, hogy az olimpia szurkolók nélküli megrendezése drámai és mindenképp negatív hatással járt. Egyeseknek bizonyosan, bár az elmúlt évben a sportolók hozzászokhattak a nézők nélküli versenyekhez. A körülmények azonban mindenekelőtt egyszerűen megváltoztatták a nyári játékok légkörét. A jelenlévőket egészen biztosan megfosztotta életük egyik nagy közösségi élményétől, hiszen esély sem nyílt a szereplés utáni lazításra, közös ebédelésre, fényképezésre más sportágak világsztárjaival.

Los Angeles egyik magyar hőse, a román csapatnak négy aranyérmet nyerő tornász, Szabó Kati így emlékezett vissza az 1984-es versenyek utáni napokra: „Az olimpiai faluban mindenki gratulált, velem akart fotózkodni, a ránk vigyázó szegény szekus csak úgy kapkodta a fejét. Álomszerű volt az egész, meghívások sokaságának kellett eleget tennünk. Disneylandbe vittek a Universal Studiosba, ahol egy film forgatásába is beleleshettünk. A Levi’s cégtől pedig minden aranyérem után egy-egy aranygombokkal díszített farmernadrágot kaptam ajándékba.” Nem beszélve arról, hogy hazaérkezéskor a példátlan dicsőséglistával, 53 éremmel hazatérő román küldöttséget szállító repülőgép lépcsőjén Szabó Kati jelenhetett meg elsőként, nyakában négy aranyéremmel és egy ezüsttel, a játékok legeredményesebbjeként.
Tokióból az idén nem indul klasszikus magyar aranygép Budapestre, bár az utóbbi negyedszázad legjobb magyar szereplése igazán indokolttá tette volna. De, ugye, a pandémiaszabály: a sportolóknak versenyeik befejezése után 48 órával el kell-kellett hagyniuk Japánt. Így mindenki gyorsan ment haza. El a karanténkörülmények közül – amelyek jogosságát természetesen hiba lenne megkérdőjelezni –, haza a szerettek közé, az anyuka, a kedves, a feleség kebelére, a gyerekekhez, a húsleveshez, a könnyek közé, amelyek csak akkor lehetnek igazán igaziak, ha csak az arra „illetékesek” látják.
Nem tudom, csak belemagyarázom-e, de egyvalamit minden korábbinál hangsúlyosabbnak éreztem, és talán ez lehet Tokió legnagyobb közösségi nyeresége. Annyi őszinte köszönetnyilvánítást hallottam a sportolóktól, mint soha korábban. Mívesen megfogalmazva, könnybe fulladva vagy csak felsorolásszerűen, de járt a köszönet a jelen lenni nem tudóknak. Mi pedig halvány fogalmat alkothattunk, hány esztendő, mennyi ember és milyen hatalmas munka rejtőzhet egy olimpiai szereplési jog kivívása mögött. Az üres lelátók előtt talán sokan érezték úgy, hogy valahol, ezer kilométerekkel odébb milliók harsogják a nevüket.
És higgyék el, annyira messze a hazától, a Himnusz is másként szól. Az 1997-es kumamotói kézilabda-világbajnokság óta jómagam is tanúsíthatom, pedig én csak a meccsek előtt, az újságírói állásban nyeldeshettem a könnyeimet.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!