Unfair play – Csurka Gergely publicisztikája

Az összeesküvés-elméletek lelkes rajongói, akik minden gyanús ügylet mögött valamiféle háttérhatalmat sejtenek, lassan fabrikálhatnak egy jó kis sztorit arról, hogy Michel Platini visszatérését bizonyosan a milliárdokban fürdő klubtulajok titkos szindikátusa gáncsolja.

Nyilván a francia legenda is tett azért, hogy anno fogást találhassanak rajta – azokban a körökben, azokban a magasságokban, ahol ő tett-vett, olyan temérdek mennyiségű pénz forog, hogy az ember óhatatlanul elcsábul, és belemeríti a mancsát a mézes bödönbe. Az a kétmillió frank, amiért elővették (a FIFA nem kevésbé kispályás exelnökétől, Sepp Blattertől kapta állítólag, bizonyos munkák elvégzésének ellenszolgáltatásaként, kár, hogy papírt nem írtak róla), a világfutball szintjén aprópénz. Mégis, sikerült ürügyként használni arra, hogy Platinit eltakarítsák az útból, leginkább azért, mert UEFA-elnökként már-már messianisztikus küldetéstudattal próbálta kordában tartani az egyre mohóbbá váló topgárdákat.

Az ő idejében a kevésbé tehetősek még nagyobb eséllyel juthattak el a BL-főtáblára, hiszen több helyet garantáltak a selejtezőkből érkezőknek, plusz Platini ragaszkodott a bajnoki ághoz, azaz hogy a kisebb nációk aranyérmesei ne kerülhessenek össze, mondjuk, a Premier League vagy a Bundesliga 3-4. helyezettjével, ami ellenkező esetben garantált kizúgást jelentett volna. Ja, és bevezette a pénzügyi fair play szabályrendszerét, amely az olyan eszetlen költekezéseket volt hivatva letörni, amelynek a kultúráját Roman Abramovics teremtette meg a Chelsea-nél, ami aztán szerény előjátékká szelídült, mihelyst az Öböl-államok olajmágnásai tűntek fel a színen, előbb a Paris SG-nél, majd a Manchester Citynél.

Platini ténykedését a különféle véleménycikkek hovatovább pszeudo-szocializmusként értékelték – az egykori játékoszseni pedig maga sem tagadta, hogy szerinte a futballban nincs helye a korlátlan szabadpiaci versengésből ismert „pénzért bármit” megközelítésnek.

Nem csoda, hogy levették a tábláról, s noha azóta is próbálkozik a visszatéréssel – jogászok is segítik benne –, az elitfutball világa irtózik a gondolattól, hogy újra döntéshozói szerepbe kerüljön. Így aztán Nyonban csupán a Hotel Real amúgy kiváló éttermében tűnik fel időről időre egy-egy ínyencebb pisztrángfogás elfogyasztása erejéig, az onnan kábé másfél kilométerre eső UEFA-főhadiszállásra még véletlenül sem engedik be – a nagyhalak akaratának megfelelően.

Azt, hogy utóbbiak milyen mértékben diktálnak, bárki pontosan lemérheti abból, ma hány garantált hely jut a legerősebb országoknak a BL-ben (négy per náció), hány selejtezős placc maradt a kisebbeknek (32-ből négy...), továbbá hogy a leggazdagabbak milyen látványosan tesznek a pénzügyi fair playre. Ha csak egy kicsit plasztikusabban akarnék fogalmazni, azt mondanám, a Citynél például úgy állnak ezekhez a regulákhoz, hogy azok a felismerhetetlenségig le vannak sz...rva.

És a nemzetközi Sportdöntőbíróság (CAS) kijelölt paneljének tagjai a héten egy pillanatig nem gondolták úgy, hogy kissé segíteniük kellene az UEFA-nak a tisztogatásban. Hogy legalább valami kilátsszék a guanó alól. Egy aprócska reménysugár, mondjuk.

Nem, a kétéves BL-eltiltást is visszadobták, meg a 30 millió eurós büntetést is. Na jó, megtartottak egy 10-est. A City mögött álló Manszúr sejk ennyiért vesz lovat hetente – ennyit a visszatartó erőről.

Azóta fél Európa tajtékzik (Jürgen Klopp és José Mouri­nho viszi a prímet, utóbbi kissé disszonáns az Abramovics-éra fényesebb éveire gondolva), a másik fele egy beletörődő félmosollyal legyint: meglepődött bárki is? Például azon, hogy az UEFA még csak afféle demonstratív jelleggel sem futotta meg az utolsó kört, azaz nem fellebbezett a CAS ítéleteit egyedüli fórumként felülbírálni hivatott svájci legfelsőbb bírósághoz. Ahogy anno a sokat látott mester mondta egy pólós bundameccs végén: „Közepesen jól sikerült előadás volt” – azaz valamiért nem tudok nem arra gondolni, hogy az UEFA a kirakatban keménykedett egy sort, hogy így jár minden gonosztevő, a hátsó szobákban meg közölték a City illetékeseivel, hogy oké, srácok, most ezt kapjátok tőlünk, de a CAS úgyis felment majd titeket.

Elvégre az ítélet első, rövid kommentárjából többek között az olvasható ki, hogy a Sportdöntőbíróság azért is annullálta az UEFA-eltiltást, mert azt olyan ügyekre alapozták, amelyek már elévültek. Könyörgök, kicsit is szakavatott jogásznál a naptár ismerete nem számít alapkövetelménynek? De okés, elfogadom, hogy ügyvédek esetében már egy dátum sem számít faktumnak – hisz pontosan tudjuk, ahogy a futballpályán is döntő szerepe van az adott csapatra elköltött pénzmennyiségnek, úgy a jog asztalánál is hasonló a helyzet. Ha meg tudod fizetni a legmenőbb, legfelkészültebb (és leggaládabb) szakembereket, jó eséllyel győzöl itt is. Persze, a törvény előtt elvben mindenki egyenlő, meg a labdarúgást is kétszer tizenegy ember játssza, ám ha hajlandóak vagyunk letenni a naivitás mélyrózsaszín szemüvegét, pontosan látjuk, hogy a való világban minden másképp van.

Azaz, ha egy gyengébb pillanatunkban el is hisszük, hogy az UEFA tényleg, komolyan ki akarta penderíteni a Cityt a Bajnokok Ligájából, akkor is tisztában kell lennünk azzal: bármilyen fényes pénzügyi helyzetben is van az európai szövetség, messze nem tud annyit költeni ügyvédekre, mint amennyit Abu-Dzabiból képesek utalni a City minden hájjal megkent jogászcsapatának – és ezen a meccsen ez is rengeteget számított (jelzem: mindezt az elvben a saját klubjának szorító brit médiában ecsetelték igen hosszan).

Anno a PSG is megúszta ugyanígy, holott ők milliárd fölött költöttek igazolásokra – Neymar 222 millió eurós transzferdíja például önmagában a pénzügyi fair play arcba röhögése, közvetlen közelről, maszk nélkül.

Más kérdés, hogy a független elemzők az elementáris felháborodás hullámainak meglovagolása mellett finoman azt is megjegyezték: ha a két legordenárébb példát nem számítjuk (azaz a PSG-t és a Cityt), azért a pénzügyi fair play a 2009-es bevezetése óta megtette a hatását. Több nemzeti bajnokság is átvette (2013-ban például a Premier League is), és a trend mégiscsak az, hogy egyre kevesebb a veszteség, egyre több klub zár profittal, nincsenek látványos csődök, és még Platini víziójából is megvalósulni látszik ez-az. Elvégre ő sem volt a befektetések ellen, csupán azt ismételgette, hogy hozzanak nagy pénzeket, de azokat hosszabb távra invesztálják, azaz építsenek új stadiont, új edzőközpontot, javítsák az utánpótlást, ne évente dobálják be a százmilliókat a játékosfizetésekre. A többség elkezdte a kijelölt utat járni, a futballbiznisz meg egyre jobban termelt, azaz aki profin csinálta, az a pénzügyi fair play keretei között is versenyképes tudott maradni (iskolapélda: Liverpool). Így is röpködtek a tíz- és százmilliók, de a túlköltekezést valamelyest sikerült meggátolni.

Ha úgy tetszik, az egész pénzügyi fair playnek az a lényege, hogy az elitklubban igyekeznek rendet tartani a sok milliárdos között. Hogy mágnásékkal ne szaladjon el a ló (annyira). Más kérdés, hogy a sejkekkel nehéz mit kezdeni, az ő pénzügyi kultúrájuk körülbelül abból áll, hogy nincs felső határ, és legyen az enyém a legszebb, a legnagyobb, a legjobb, kerül, amibe kerül. Ezzel eddig a hazai bajnoki címekig tudtak eljutni, a BL-trófeáig – egyelőre – nem, ami nem eltúlzott mértékben, de picit mégis (vissza)erősíti a sport örök törvényeibe vetett hitünket, hogy mindent azért tényleg nem lehet bankókkal megszerezni.

Ettől függetlenül ne legyenek illúzióink: a CAS döntése újabb, elég súlyos jelzés arra nézvést, hogy az UEFA milyen mértékben ura a helyzetnek. Leginkább a nagyok játékszere, kiszolgálója, akik cserébe még egy ideig hajlandóak a szövetség égisze alatt játszani – ám egyre közelít az idő, amikor beváltják a régi fenyegetést, otthagyják a BL-t, és megalapítják saját európai szuperligájukat. Ott már négy hely sem lesz a kisebbeknek – zárt körű társasággá alakulnak, és minden pénzt megtartanak maguknak. Nyilván lefektetnek pénzügyi szabályokat, bár szerintem a CAS-ból sem fognak már kérni; megtehetik, hiszen az inkább tetszik majd egy vállalatnak, mint egy sportszervezetnek. Megoldják egymás között a viták lerendezését, maximum néha átharapják egymás torkát – belefér, a nép évezredek óta a vérre és a gólra kíváncsi a legjobbak előadásában, a dráma előállítási költségei kevésbé izgatják.

Az, hogy mi a keleti végeken ebből végérvényesen kimaradunk – lehet, hogy igazságtalan, viszont egyáltalán nem meglepő. Hanem ugyanolyan lelkesedéssel bámuljuk majd a meccseket, meg utazunk (ha már lehet) a stadionokba, mint korábban bármikor. Ilyen a szép új világ, a magunk módján mindannyian hozzájárulunk, hogy a gazdagok még gazdagabbak legyenek.

Platininek meg marad a nyoni pisztráng petrezselymes burgonyával – ami nem rossz, de csak kicsit jobb, mint ami Don Quijoténak jutott összességében.