Méltó alattvalókra várva – Malonyai Péter publicisztikája

Fantasztikus világbajnokság volt az atlétáké nálunk, s most nem csupán a versenyekre, eredményekre gondolok. Főként arra, hogy téma volt a stadionon kívül is, jellemző, hogy környezetemben a kizárólag a labdára esküdő urak is beszéltek róla – csodálattal.

Mindenkinek van valami élménye az elmúlt napokból, köszönhetően annak, hogy az atlétika különleges sportág. Lehet benne akármennyi pénz, válhatnak celebekké a versenyzők, az eredményhez rengeteget kell dolgozni, ha valami, hát a futás, az ugrás, a dobás nem dumapárbaj. Meg aztán a társaság a régi, általam visszasírt elvek alapján zár össze, például rúdugrásban az amerikai Katie Moon és az ausztrál Nina Kennedy megegyezett abban, hogy nem lesz szétlövés, így mindketten aranyérmet kapnak. Ahogy egyébként a tokiói olimpián a katari Mutaz Essza Barsim és az olasz Gianmarco Tamberi is megállapodott a közös aranyban magasugrásban.

Kissé visszaélek azzal, hogy enyém a toll, de nem bírom kihagyni… A külföldi maratoni futók először s talán utoljára csodálkozhattak rá arra, milyen csodás város Budapest, nekem ez többször sikerült, persze, hogy amatőr alapon, s nem ma. De előjöttek az emlékeim, újra rádöbbenhettem, hogy milyen pazar „szülőfalum” van.

A dicsekvésért újra elnézést kérek, nem mentség, legfeljebb magyarázat, hogy az atlétika már gyerekként belopta magát a szívembe. Örök emlék például a szakaszosan közvetített 1964-es tokiói olimpiáról az 10 000 méteres döntő, amikor a tunéziai Mohammed Gammudi szabályos ­mellúszótempóval rántotta magát az élre az amerikai Billy Mills és az ausztrál Ron Clarke között, a sors igazsága, hogy végül Mills lett az aranyérmes.

Ez is előzménye volt annak, hogy bérletet vettem az 1966-os budapesti Európa-bajnokságra. Rég volt, tudom, de igaz. Mert az is maradandó élmény volt a szemtanúknak. Kevesebb szó esett a közönségről, de ezrek ültek a lelátókon akkor is. Figyelmeztettek, hogy csak a teljes jegycsomaggal érvényes a bérlet, az autósokat kérték, hogy az emblémával közlekedő hivatalos autóknak adjanak elsőbbséget, s ha kell, nyújtsanak nekik segítséget. És persze a kor szokásainak megfelelőn bélyegsorozatot adtak ki a gyűjtőknek, a teljes kollekció nyolc forintba került.

A magyar indulók (a mérleg: egy arany-, négy ezüst- és három bronzérem) nem beszéltek a közönségről, kivéve a gerelyhajításban bronzérmes Kulcsár Gergelyt. Ő előbb jellemezte a belső viszonyokat azzal, hogy muszáj indulnia, mert sokan nem hinnék el, hogy sérült, majd azzal zárt, hogy neki itthon egyszerűen muszáj vállalnia az indulást. És aztán az utolsó dobásával jött fel a harmadik helyre a hatodikról.

Tomboltunk a lelátón, ahogy Varjú Vilmos győzelménél is súlylökésben, de leginkább a 10 ezer méter döntője alatt, ahol Mecser Lajos egy másodperccel kapott ki a keletnémet Jürgen Haasétól. Később kiderült, hogy rosszul taktikázott, mestere, a legendás Híres László nem lehetett mellette (ez külön történet, a lényeg, hogy nem volt a rendszer kedvence), s telebeszélték a fejét, de ezt nem tudtuk, nem is érdekelt volna minket a nézőtéren, díjaztuk a küzdelmét, éltettük Mecsert. Mert fantasztikus futó volt. A szó szoros értelmében vett – atléta.

De a sportág nem került be a köztudatba, még úgy sem, hogy 1968-ban két olimpiai bajnokunk volt (Zsivótzky Gyula, Németh Angéla), Montrealban egy (Németh Miklós), Békesi László, a szövetség 1980-as években regnáló elnöke, továbbá főtitkára, a legendás pedagógus (is), Nyerges Mihály főszereplésével élt a Budapest Nagydíj, rendeztünk fedett pályán világ- (1989) és Európa-bajnokságot (1983, 1988), közönség is volt, de aztán a hétköznapok maradtak szürkék.

Nem véletlen, hogy amikor 1998-ban ismét vendégül láttuk Európa legjobbjait, a Nemzeti Sport „Mutassuk meg együtt, mit tudunk!” felkiáltással jelezte, hogy mindenki fél az érdektelenségtől. Nem lett igazuk a kétkedőknek, a Népstadionban tízezrek figyelték a versenyeket. Pedig olimpiai bajnokunk, Németh Angéla előzetes kesergése nem volt alaptalan. Négynapos ünnepet hozott augusztus 20., az utolsó hétvége volt az iskolakezdés előtt, alkalom arra, hogy a családok együtt utazzanak el, és a jegyárak sem voltak alacsonyak.

Mindenki a kalapácsvetőkben bízott – joggal. Kiss Balázs ugyebár olimpiai bajnok volt két esztendővel korábban, Atlantában, Gécsek Tibor visszatérhetett meglehetősen méltatlan eltiltása – egy bőrfertőzés miatti kenőcs egy nanogramm pluszt jelentett – után, s egyre nagyobbakat dobott. Ő volt az, aki igenis vállalta, hogy a drukkerek sokat várnak tőle. Nem zárkózott el, ha megszólították, emlékszem, szálláshelyén, a budapesti szállodában jól tűrte, hogy az előcsarnokban megállítják, a kezét szorongatják, még a visszatérően elhangzó sablont („Mi lesz, Tibi?”) is jól tűrte. Azt mondta, ez még jól jöhet a versenyen.

Jól is jött. A kalapácsvetés döntőjére egy tűt sem lehetett leejteni a dobókör melletti lelátórészen. Gécsek és Kiss Balázs pedig megvívott az aranyért. Gécsek pályafutása addigi legjobbjával nyert (82.87), s ahogy utána mondta: „Szinte nem is én dobtam el a kalapácsot. Én csak bementem a körbe, a technikámra figyeltem, aztán a morajlás, a nézők akarata csinált helyettem mindent. Éreztem, hogy velem együtt forognak, dobnak.”

Emlékszem, még Németh Pali bácsi szeme is könnyes volt, amikor a versenyről kérdeztem, pedig a szombathelyi dobópápa (nem kell idézőjel, mert tényleg az volt) ritkán érzékenyült el, nyilvánosan aztán végképp. Persze, hogy valamennyi klasszis, a mostani világbajnoki bronzérmes Halász Bence is az ő köpönyegéből bújt elő. Mert nem csupán edző volt, igazi pedagógus is, aki például megkövetelte a jó iskolai előmenetelt, de a legjobb jegyeket csak azokból a tárgyakból, amelyeket a gyerekek szerettek, tehetségük volt hozzá.

A közönséggel ekkor már többet törődtek a szervezők, mint 1966-ban. Voltak úgynevezett „színes kísérő programok”, koncertek, vetélkedők, küzdősport-bemutatók, néptánc és akrobatika, a ­Népstadion és a Körcsarnok közötti parkoló területén szórakoztatóparkot építettek fel.

Volt hangulata a versenynek. Jellemző, hogy az egykor atléta, leendő sportminiszter, a versenybírói vizsgát is teljesítő Deutsch Tamás magasugrásban segédkezett, lécrakóként. És az is idetartozik, hogy Gyulai István, a nemzetközi szövetség (IAAF) főtitkára elárulta, hogy Orbán Viktor miniszterelnök és Primo Nebiolo IAAF-elnök találkozóján szó esett arról is, hogy rendezhetne-e Budapest világbajnokságot atlétikában.

Nos, eljött az ideje, 2023-ban. Világsiker lett – nem csak a sportban. Én nem feledem, hogy a közvetítések jóvoltából világszerte látott Budapest első embere annak idején mily hevesen kampányolt (fogalmazok finoman) a rendezés ellen. Aztán csak ott volt a megnyitón, igaz, kötelessége volt. Hiába, nem könnyű a politikusok élete…

De ez mellékszál. Fontosabb, hogy az atlétika most ott van a köztudatban. Most. Ezt hozzáteszem, mert a neheze, az igazi mérce ezután jön. Tüntessenek ki mindenkit, aki hozzátett ehhez a több mint egy héten át tartó ünnephez, ám utána tegyenek róla, hogy a sportág elöl maradjon a fejekben. Hogy mi a teendő, rájuk bízom, bízom bennük, sokat várok tőlük. Egyrészt nem az a fontos, hány gyerek lesz versenyző, hanem hogy minél többen sportoljanak. Esetleg iskolák, városok közötti viadalokkal tartsák ébren a tüzet. Az itthoni versenyekhez is csináljanak kedvet, menedzseljék a legjobbakat, mert most is kiderült, hogy értelmesek, céljaik vannak, szívesen beszélnek a sportágukról.

A fény kihunyt, jön, jönnie kell annak a munkának, ami nem látványos, csupán hasznos. Jövő is van (legyen!), nemcsak jelen.

Az atlétika hódít, s mi engedelmeskedünk neki – összegzett a Nemzeti Sport 1998-ban.

Méltó alattvalókra várok.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!