A dicsőség fénye – Csinta Samu publicisztikája

Március 10. óta lehett aggódni nyilvánosan is Chelsea sorsa miatt, a brit kormány akkor jelentette be, hogy befagyasztja a Vlagyimir Putyin orosz elnök baráti társaságához sorolt klubtulajdonosnak, Roman Abramovicsnak az Egyesült Királyságban lévő teljes vagyonát. Nem kell elvakult szurkolónak vagy elkötelezett oroszbarátnak lenni ahhoz, hogy ne hagyjon hidegen a Bajnokok Ligája-címvédő közeljövője. A kékeket fenyegető csődveszély ugyanis többek között hirtelen olyan jelenségre irányította rá a reflektorokat, amelynek létezéséről a haladó emberiség eddig nemigen volt hajlandó tudomást venni. Jelesül a világ leggazdagabb futballbajnokságát mozgató pénzek eredetéről.

Az angol első osztályban szereplő húsz csapat versengése – az idei a Premier League 30. évada, összességében a 123. profi angol bajnoki idény – a földkerekség legnagyobb nézettségű, sokak szerint legszínvonalasabb bajnoksága. Az utóbbi megállapítás ugyan erősen átcsúszik a szubjektív dimenzióba, minekutána azonban a BL elmúlt tíz döntőjében négy angol csapat (a Chelsea és a Liverpool kétszer is) szerepelt – hármat meg is nyert, ebből kettőt éppen a Chelsea –, legfeljebb a vitakultúra fejlesztése érdekében lenne érdemes belemenni egy „angol vagy spanyol” típusú retorikai villongásba.

Mint talán sokak előtt ismeretes, az angol első osztályban szereplő klubok 1992. február 20-án döntöttek úgy, hogy elszakadnak az 1888-ban alapított Football League-től, és nem osztozkodnak mással a Sky televíziós társaságtól érkező közvetítési jogok eladásából származó pénzen. A televíziós jogokkal kapcsolatos üzletek az 2019–2020-as idényben évi 3.1 milliárd font körül mozogtak, miután a Sky és a BT Group 128, illetve 32 meccs közvetítésének jogát szerezte meg. A részvényesként eljáró tagklubok már a 2016–2017-es évad végén 2.4 milliárd fontnyi elosztandó bevételben részesültek, további 343 milliót pedig szolidaritásból az angol labdarúgó-bajnokság (EFL) klubjainak juttattak. A Premier League mérkőzéseit – a legutóbbi „normális” sorozatban, azaz 2018-2019-ben – a világ 212 országában sugározták 47 milliárd potenciális tv-nézővel. Ezzel kétségtelenül a világ legnézettebb bajnoksága, bár 38 181 fős átlagos stadiontelítettséggel csak másodiknak számított a német Bundesliga 43 500-as meccslátogatottsági átlaga után.

Ezek után aligha kell keresgélni annak az okait, miért tekintik egyben a Premier League-t kőkemény gazdasági vállalkozásnak, vonzó befektetési lehetőségnek. A klubok tulajdonosi körében nemcsak a zavaros identitású orosz oligarcha jelent meg, hanem amerikaiaktól az Arab-öbölből érkezőkig sokan mások is. Akadt, aki csak a pénzét hozva akart pénzt csinálni, empátiát, futballérzékenységet kevesebbet, amit rövid úton ki is szúrtak a szurkolók, ám a más közegből érkezők számára legtöbb esetben érthetetlenek és értelmezhetetlenek a klubhagyományokra való avítt hivatkozások.

A megfelelő tudással és némi szerencsével befektetett pénz persze többnyire fialni kezdett, sőt, olyan is előfordult, hogy igazi hőskölteményt szült. Anglia történetében aligha ünnepeltek ugyanis jobban gyarmati – igazából félgyarmati, hiszen a thai uralkodók jó diplomáciai érzékének és a francia–brit ellentétnek köszönhetően Thaiföld maradt az egyetlen délkelet-ázsiai ország, amely formálisan nem vált egyik nyugat-európai nagyhatalom gyarmatává sem – végekről érkezőt, mint 2016-ban, amikor a Leicester City fennállása első, azóta egyetlen bajnokságát nyerte. Mint ahogy a gyász is elképesztő méreteket öltött, miután a klub tulajdonosa, Vicsaj Szivatthanaprapha thaiföldi üzletember 2018 októberében helikopter-balesetben életét veszítette.

Nem lehet kétségünk afelől, hogy az illetékes szervezetek rendszeresen vizsgálják az angol futballba áramló pénzek eredetét. Így aztán aligha lehet szó bűnszövetkezetektől származó vagy pénzmosási célzattal befektetett tőkéről. Abramovics pénzével sem volt különösebb gond egészen eddig, főleg, ha nem feledjük az Egyesült Királyság költségvetését gazdagító adóvonzatait sem. A legteljesebbnek tetsző normalitásra rátelepedő port is képes azonban felkavarni egy-egy rendkívüli helyzet, márpedig az orosz–ukrán háború annak tekinthető. Ilyenkor kapnak szárnyra olyan gondolatok is, amelyek sok esetben konyhakészen várnak arra, hogy bizonyos élethelyzetben nyilvánosságra jussanak. Ilyennek a tekinthető Jürgen Klopp Liverpool-menedzser reakciója is, amelyet egy újságírói kérdés váltott ki a csapata legutóbbi bajnoki mérkőzését követő sajtótájékoztatón. A kolléga a német edzőnek a Chelsea naponta változó helyzetével kapcsolatos véleményére volt kíváncsi. „Nem tartom túl korrektnek, hogy éppen ön kérdezi ezt tőlem, aki jóval régebb él Angliában, mint én – hangzott Klopp nem túl szokványos válasza. – Felvetődöttt ez a dilemma, amikor Abramovics megvásárolta a Chelsea-t? Vagy amikor megváltozott a Newcastle tulajdonosi köre? Csak kérdem...”

A Chelsea-t a kontinens élére repítő pénzek eredetéről természetesen eddig is tudtuk, amennyit tudni lehetett. Hogy a klasszikus első milliót hogyan szerezte Abramovics, azt belengi némi homály, de meglehetősen farizeus dolog lenne most csakis vele kapcsolatban feltenni a kérdést, amikor a vagyonszerzés természetrajzáról már annyi legenda született. Mint ahogy az is bőven farizeus viselkedés, hogy a vele kapcsolatos eseteket csak mostanság kezdik nyilvánosságra hozni. Nemcsak Klopp, mindenki tudta, de legalábbis sejtette, honnan származhatnak a pénzek, de mindenki hallgatólagosan elfogadta a helyzetet. Talán ezért nem váltanak ki elemi népharagot az utóbbi napokban előszedett orosz privatizációs bűncselekmények bizonyítékai, amelyeknek részese, haszonélvezője, majd visszacsorgatója volt az orosz oligarcha. Mert a társadalmi tisztesség csak akkor kezdett ágaskodni, amikor már a felszínen is elfogadhatatlan fordulatot vettek a történések.

A tét persze a Chelsea jövője, hiszen csőd esetén nagy múltra visszatekintő, folyamatosan fontos szerepet játszó erőcentrum tűnne el a futballtérképről. Személy szerint azonban nemcsak bízom benne, hogy nem így lesz, hanem egyenesen biztos is vagyok benne. A londoni klubot nem fogják szabadesésben hagyni, annál nagyobb a benne rejtőző sportbeli és üzleti potenciál. Arról nem is beszélve, hogy minden bizonnyal ár alatt lehet megvásárolni, hacsak nem kezdődik tényleges árverseny. Amerikai-svájci és brit üzleti érdekeltségek után ugyanis a Közel-Kelet legnagyobb kommunikációs cége, a Saudi Media is bejelentette érdeklődését. Szaúdi vételi szándékok már kerülgették a londoni vállalkozást, a Newcastle United tavaly őszi felvásárlása előtt a szaúd-arábiai állami befektetési alap, a PIF már próbálkozott a hatszoros angol bajnok megszerzésével. Akkor nem volt eladó vagy legalábbis nem akkora összegért, amennyit a szaúdiak ajánlottak. Ezúttal – legalábbis egyelőre tartják magukat az ezt erősítő hírek – a szaúdi uralkodócsaládtól független vásárlójelöltről van szó, ami jó eséllyel kecsegtet, hogy a kérőt nem sorolják majd a politikailag problémás kategóriába.

Amerikai befektetők esetében persze fel sem vetődik a gyanú, így Klopp aligha tarthat tőle, hogy valamilyen bűzös konstrukció szolgál számára a dicsőség terepéül. Szókimondásával most azért kicsit ingoványos terepre lépett, hiszen a politikai korrektség egyik bástyájában bármikor könnyen rásüthetik a látens oroszbarátság bélyegét. Bár belőle még azt is kinézem, hogy tudja: a néhai Leicester-tulajdonos, Szivatthanaprapha neve thai nyelven azt jelenti, hogy a progresszív dicsőség fénye.
Március 10. óta lehett aggódni nyilvánosan is Chelsea sorsa miatt, a brit kormány akkor jelentette be, hogy befagyasztja a Vlagyimir Putyin orosz elnök baráti társaságához sorolt klubtulajdonosnak, Roman Abramovicsnak az Egyesült Királyságban lévő teljes vagyonát. Nem kell elvakult szurkolónak vagy elkötelezett oroszbarátnak lenni ahhoz, hogy ne hagyjon hidegen a Bajnokok Ligája-címvédő közeljövője. A kékeket fenyegető csődveszély ugyanis többek között hirtelen olyan jelenségre irányította rá a reflektorokat, amelynek létezéséről a haladó emberiség eddig nemigen volt hajlandó tudomást venni. Jelesül a világ leggazdagabb futballbajnokságát mozgató pénzek eredetéről.

Az angol első osztályban szereplő húsz csapat versengése – az idei a Premier League 30. évada, összességében a 123. profi angol bajnoki idény – a földkerekség legnagyobb nézettségű, sokak szerint legszínvonalasabb bajnoksága. Az utóbbi megállapítás ugyan erősen átcsúszik a szubjektív dimenzióba, minekutána azonban a BL elmúlt tíz döntőjében négy angol csapat (a Chelsea és a Liverpool kétszer is) szerepelt – hármat meg is nyert, ebből kettőt éppen a Chelsea –, legfeljebb a vitakultúra fejlesztése érdekében lenne érdemes belemenni egy „angol vagy spanyol” típusú retorikai villongásba.

Mint talán sokak előtt ismeretes, az angol első osztályban szereplő klubok 1992. február 20-án döntöttek úgy, hogy elszakadnak az 1888-ban alapított Football League-től, és nem osztozkodnak mással a Sky televíziós társaságtól érkező közvetítési jogok eladásából származó pénzen. A televíziós jogokkal kapcsolatos üzletek az 2019–2020-as idényben évi 3.1 milliárd font körül mozogtak, miután a Sky és a BT Group 128, illetve 32 meccs közvetítésének jogát szerezte meg. A részvényesként eljáró tagklubok már a 2016–2017-es évad végén 2.4 milliárd fontnyi elosztandó bevételben részesültek, további 343 milliót pedig szolidaritásból az angol labdarúgó-bajnokság (EFL) klubjainak juttattak. A Premier League mérkőzéseit – a legutóbbi „normális” sorozatban, azaz 2018-2019-ben – a világ 212 országában sugározták 47 milliárd potenciális tv-nézővel. Ezzel kétségtelenül a világ legnézettebb bajnoksága, bár 38 181 fős átlagos stadiontelítettséggel csak másodiknak számított a német Bundesliga 43 500-as meccslátogatottsági átlaga után.

Ezek után aligha kell keresgélni annak az okait, miért tekintik egyben a Premier League-t kőkemény gazdasági vállalkozásnak, vonzó befektetési lehetőségnek. A klubok tulajdonosi körében nemcsak a zavaros identitású orosz oligarcha jelent meg, hanem amerikaiaktól az Arab-öbölből érkezőkig sokan mások is. Akadt, aki csak a pénzét hozva akart pénzt csinálni, empátiát, futballérzékenységet kevesebbet, amit rövid úton ki is szúrtak a szurkolók, ám a más közegből érkezők számára legtöbb esetben érthetetlenek és értelmezhetetlenek a klubhagyományokra való avítt hivatkozások.

A megfelelő tudással és némi szerencsével befektetett pénz persze többnyire fialni kezdett, sőt, olyan is előfordult, hogy igazi hőskölteményt szült. Anglia történetében aligha ünnepeltek ugyanis jobban gyarmati – igazából félgyarmati, hiszen a thai uralkodók jó diplomáciai érzékének és a francia–brit ellentétnek köszönhetően Thaiföld maradt az egyetlen délkelet-ázsiai ország, amely formálisan nem vált egyik nyugat-európai nagyhatalom gyarmatává sem – végekről érkezőt, mint 2016-ban, amikor a Leicester City fennállása első, azóta egyetlen bajnokságát nyerte. Mint ahogy a gyász is elképesztő méreteket öltött, miután a klub tulajdonosa, Vicsaj Szivatthanaprapha thaiföldi üzletember 2018 októberében helikopter-balesetben életét veszítette.

Nem lehet kétségünk afelől, hogy az illetékes szervezetek rendszeresen vizsgálják az angol futballba áramló pénzek eredetét. Így aztán aligha lehet szó bűnszövetkezetektől származó vagy pénzmosási célzattal befektetett tőkéről. Abramovics pénzével sem volt különösebb gond egészen eddig, főleg, ha nem feledjük az Egyesült Királyság költségvetését gazdagító adóvonzatait sem. A legteljesebbnek tetsző normalitásra rátelepedő port is képes azonban felkavarni egy-egy rendkívüli helyzet, márpedig az orosz–ukrán háború annak tekinthető. Ilyenkor kapnak szárnyra olyan gondolatok is, amelyek sok esetben konyhakészen várnak arra, hogy bizonyos élethelyzetben nyilvánosságra jussanak. Ilyennek a tekinthető Jürgen Klopp Liverpool-menedzser reakciója is, amelyet egy újságírói kérdés váltott ki a csapata legutóbbi bajnoki mérkőzését követő sajtótájékoztatón. A kolléga a német edzőnek a Chelsea naponta változó helyzetével kapcsolatos véleményére volt kíváncsi. „Nem tartom túl korrektnek, hogy éppen ön kérdezi ezt tőlem, aki jóval régebb él Angliában, mint én – hangzott Klopp nem túl szokványos válasza. – Felvetődöttt ez a dilemma, amikor Abramovics megvásárolta a Chelsea-t? Vagy amikor megváltozott a Newcastle tulajdonosi köre? Csak kérdem...”

A Chelsea-t a kontinens élére repítő pénzek eredetéről természetesen eddig is tudtuk, amennyit tudni lehetett. Hogy a klasszikus első milliót hogyan szerezte Abramovics, azt belengi némi homály, de meglehetősen farizeus dolog lenne most csakis vele kapcsolatban feltenni a kérdést, amikor a vagyonszerzés természetrajzáról már annyi legenda született. Mint ahogy az is bőven farizeus viselkedés, hogy a vele kapcsolatos eseteket csak mostanság kezdik nyilvánosságra hozni. Nemcsak Klopp, mindenki tudta, de legalábbis sejtette, honnan származhatnak a pénzek, de mindenki hallgatólagosan elfogadta a helyzetet. Talán ezért nem váltanak ki elemi népharagot az utóbbi napokban előszedett orosz privatizációs bűncselekmények bizonyítékai, amelyeknek részese, haszonélvezője, majd visszacsorgatója volt az orosz oligarcha. Mert a társadalmi tisztesség csak akkor kezdett ágaskodni, amikor már a felszínen is elfogadhatatlan fordulatot vettek a történések.

A tét persze a Chelsea jövője, hiszen csőd esetén nagy múltra visszatekintő, folyamatosan fontos szerepet játszó erőcentrum tűnne el a futballtérképről. Személy szerint azonban nemcsak bízom benne, hogy nem így lesz, hanem egyenesen biztos is vagyok benne. A londoni klubot nem fogják szabadesésben hagyni, annál nagyobb a benne rejtőző sportbeli és üzleti potenciál. Arról nem is beszélve, hogy minden bizonnyal ár alatt lehet megvásárolni, hacsak nem kezdődik tényleges árverseny. Amerikai-svájci és brit üzleti érdekeltségek után ugyanis a Közel-Kelet legnagyobb kommunikációs cége, a Saudi Media is bejelentette érdeklődését. Szaúdi vételi szándékok már kerülgették a londoni vállalkozást, a Newcastle United tavaly őszi felvásárlása előtt a szaúd-arábiai állami befektetési alap, a PIF már próbálkozott a hatszoros angol bajnok megszerzésével. Akkor nem volt eladó vagy legalábbis nem akkora összegért, amennyit a szaúdiak ajánlottak. Ezúttal – legalábbis egyelőre tartják magukat az ezt erősítő hírek – a szaúdi uralkodócsaládtól független vásárlójelöltről van szó, ami jó eséllyel kecsegtet, hogy a kérőt nem sorolják majd a politikailag problémás kategóriába.

Amerikai befektetők esetében persze fel sem vetődik a gyanú, így Klopp aligha tarthat tőle, hogy valamilyen bűzös konstrukció szolgál számára a dicsőség terepéül. Szókimondásával most azért kicsit ingoványos terepre lépett, hiszen a politikai korrektség egyik bástyájában bármikor könnyen rásüthetik a látens oroszbarátság bélyegét. Bár belőle még azt is kinézem, hogy tudja: a néhai Leicester-tulajdonos, Szivatthanaprapha neve thai nyelven azt jelenti, hogy a progresszív dicsőség fénye.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!