Ásó, Kepa… – Csillag Péter publicisztikája

A kispadon hagyta Kepa Arrizabalagát csapata Tottenham elleni hétközi bajnoki mérkőzésén Mau-rizio Sarri, a Chelsea menedzsere. Ritka, hogy egy sportesemény kapcsán valamely kimaradó szolgáltatja a fő hírt, a szerda esti angol tudósítások többsége mégis hangsúlyosabban tálalta a 24 éves baszk kapus mellőzését, mint a nélküle kiharcolt 2–0-s győzelem tényét. Ami persze a vasárnap történtek után korántsem meglepő.

Nehéz elfelejteni a jelenetet… Angol Ligakupa-döntő, Manchester City–Chelsea 0–0, másodpercek vannak hátra a hosszabbításból. A negyedik játékvezető a tábláját állítgatja, hogy jelezze a készülő cserét: a Chelsea-nél az 1-es számú játékos helyett a 13-as érkezik. A következő képkockán már a lehívni kívánt kapust, Arrizabalagát látjuk, amint határozott integetéssel jelzi, esze ágában sincs elhagyni a pályát. Nem sokkal korábban, egy vetődésnél láthatólag könnyebben megsérült, feltételezett combhúzódása miatt akarja edzője a tizenegyespárbajra helyette a makkegészséges Willy Caballerót harcba küldeni. A konok baszkot azonban nem olyan fából faragták, hogy csak úgy átadja helyét a kulcspillanatban, a kispad felé hadonászva jelzi, nincsen neki a világon semmi baja. Makacskodásával célt ér, addig-addig dacol az edzői utasítással, amíg végül mégiscsak őt találja a gólvonalon a Manchester City első tizenegyese (az ötből egyet kivédett, együttese így is 4–3-ra elveszítette a szétlövést). Szegény Sarri mester meg ott marad az oldalvonalnál, leforrázva, szerencsétlenül, mint a semmibe vett osztályfőnök vagy a kinevetett apuka. Őrjöng, dühöng, csapkod, sebzett vadként járkál ide-oda, tépi a melegítőjét, dérrel-durral elindul az öltöző felé, hirtelen meggondolja magát, idegesen visszasiet, keresztülvágva a zavartan szétnyíló biztonsági emberek csoportján.

Mit tehet ilyenkor az edző? Csak nem szaladhat be a tizenhatoshoz, hogy makrancos játékosát karon ragadva maga cibálja le őt a pályáról. Fenyegetőzzön, könyörögjön, rimánkodjon neki? Vagy legyen belátó, és a nevetséges balek szerepét vállalva nagyvonalúan legyintsen, hogy hát ez van, ha érzi magában az erőt, miért ne maradjon a helyén? Melyik fontosabb ilyenkor: a megtépázott tekintély kétségbeesett foldozása vagy a kritikus helyzet gyors megoldása?

Hogy Arrizabalaga utólag kiizzadt bocsánatkérése elegendő gesztus-e az engedetlen sportoló részéről, a brit médiában azóta tüzes vita tárgya, ahogyan az is, hogy a Chelsea megfelelően kezelte-e a helyzetet. Az egyhetes fizetésmegvonás jogos büntetésnek tetszik, bár a bruttó 190 ezer fontnyi (70 millió forintnyi) pénz gyenge szúnyogcsípés a posztján a világ legdrágább játékosának számító, a nyáron a Bilbaótól 80 millió euróért vásárolt londoni futballistának. (Messzire vinne a londoni kapushisztéria témájától, ha elmerengenénk azon, hogy a gyenge szúnyogcsípés a világ árnyékosabb vidékein hány korgó gyomrú gyereknek, nélkülöző családnak jelentené a holnaphoz szükséges injekciót).

Maradjunk a Premier League biztonságos üvegházánál, a szórakoztatóipar népszerű kirakatánál. Okkal hívta fel a figyelmet Marina Hyde, a The Guardian publicistája arra, hogy a kapus és az edző viselkedése kevésbé a sport hagyományos világának, mint inkább a közösségi médiának kínál tanulságot, de még inkább csámcsognivaló élményt. És ha már média: Sarri témában tett nyilatkozatai elrettentő példaként szolgálhatnak egy alapfokú kommunikációs tanfolyamon, a Kepa-szappanoperában a „nagy félreértés” miatt önmagát ostorozó áldozatétól a megbocsátó pedagógus jóságos angyaláén át a rendíthetetlen vaspedellus mintaalakjáig számos szerepben láthattuk. Ingadozására jellemző, hogy a szerda esti csapathirdetésig még a tekintetben is bizonytalankodott, hogy jár-e a tékozló fiúnak büntetéskispad (a Chelsea–Tottenham mérkőzés beharangozóiban a kapust mérvadó források még a kezdőcsapatba jósolták).

„Döntésem üzenetértékű lesz. Üzenettel szolgálhat az is, ha Kepa kezd a Tottenham ellen, ahogyan az is, ha nem játszik. El kell döntenem, melyik szolgálja inkább a közösség javát” – hangzott Sarri csapathirdetés előtti dodonai nyilatkozata. A győzelem után már könnyebben állt a mikrofon elé: „Világos a helyzet. Kepa nagy hibát követett el, amiért megfizette az árat a klubnak. Most a kispadon ült, ezzel lerótta tartozását a csapatnak is. Holnaptól ugyanúgy készül velünk, ahogyan a vasárnapi eset előtt. Közösség vagyunk, nem huszonöt játékos összessége.”

Ami persze nyilvánvalóan nem igaz. A futball modernizációja, pénzvezérelt átalakulása, végletekig fokozott anyagiassága (lásd: 70 millió forintos szúnyogcsípés) kialakította a kollektív önzőség jelenségét, amelynek lényege, hogy az együtt megharcolt csaták célja az egyéni siker elérése. Nem létezik már közösség a szó hagyományos értelmében, hiszen az áldozatot (a hatalmas, valóban csodálatra méltó áldozatot) nem egymásért, hanem csakis saját magukért hozzák meg a csapattagok. Régen nem érvényes Lineker avítt megállapítása a huszonkét ember sportjáról meg a németekről, a definíció ma valahogy így hangozna: „A futball egyszerű játék. Kilencven percre szövetkeznek érdekeik mentén a sportbiznisz híres szereplői, és a végén mindig a gyengék húzzák a rövidebbet.”

Ez esetben éppen Maurizio Sarri. Amióta a labdarúgás egyéni sportág lett, a futballisták pontosan tudják, hogy hozzájuk hasonlóan az edző is csak egy a versenyzők közül. Hiába a pénzmegvonás, a szerdai szamárpad, a kisajtolt bocsánatkérés, ezt a kötélhúzást a külvilág szemében nem az olasz mester, hanem Arrizabalaga nyerte meg. És aligha tévedünk, ha azt feltételezzük, kiélezett helyzetben a Chelsea is könnyebben engedné el a nápolyi tréner kezét, mint a kamionnyi pénzért megszerzett tündöklő kapusét.

Felfoghatjuk a Wembleyben érzékelt vasárnapi zavart egyfajta kortükörként is. Érdemes eljátszani a gondolattal, más időszakban, más tájakon miként fogadtak volna vagy fogadnának hasonló egyszemélyes forradalmat. A napokban volt szerencsém megismerni Zoltai András fotóriporter örményországi birkózó-, súlyemelő- és tornászcsarnokokban készített, a magyar sajtófotó-pályázaton frissen díjazott sorozatát, benne olyan képekkel, mint a kopott jereváni tornateremben falhoz állított, ijedt tekintetű ifjú versenyző és az őt éppen vadul regulázó edző vibráló feszültségű páros jelenete. Annak a sápadt fiúnak nem kellett volna kétszer felmutatni a cseretáblát…

Amikor az olasz menedzser dühében majdnem kiviharzott a Wembley pályájáról, felrémlett Guttmann Béla egykori Kispest-edző kivonulásának legendás mozzanata. „Egyszer a győriek ellen játszott a Kispest, és Patyi Mihályt Guttmann Béla le akarta hozni a pályáról – idézte fel Szepesi György. – Erre Öcsi kiment Guttmannhoz, és azt mondta neki: »Béla bácsi, márpedig Patyi nem megy le a pályáról.« Erre Guttmann megint azt mondja: »Patyi azonnal jöjjön le!« Erre Öcsi: »Miska, amíg én mondom, hogy a pályán maradsz, addig ott is maradsz.« Így Puskásnak szót fogadva Patyi a gyepen maradt.” A későbbi kétszeres BEK-győztes edző pedig fogta magát, felült a lelátóra, a meccs után pedig végleg otthagyta a klubot.

Említhetünk ukrajnai párhuzamot is: Bodnár László a kétezres években elmondta lapunknak, a Dinamo Kijevnél kitették a keretből, miután egy edzőmérkőzésen a lecseré-lésekor földhöz vágta a mezét, és utóbb hiába kért bocsánatot Olekszij Mihajlicsenko edzőtől. Az ügyről akkor Mezey György is elmondta véleményét: „Mihajlicsenko technikás játékos volt, de ha Lobanovszkij mondott valamit, a szemét nem merte mozdítani, akár az öltözőt is feltakarította volna. Persze hogy ilyen múlttal nem viseli el, ha egy futballistája arcokat vág vagy éppen földhöz vágja a mezét.”

Nehéz összevetni eltérő korszakok élethelyzeteit, könnyen lehet, hogy Sarri a nyomasztó szovjet fegyelemhez szokott kijevi közegben gond nélkül rakosgatta volna ide-oda a játékosait, ahogyan a Premier League individualista világában talán Lobanovszkij homlokát is kiverné időnként a veríték.

A leleményes magyar futballista oly sok egyéb ravaszság mellett kifundálta már a lecserélés biztos ellenszerét is. Bánki József korábbi Fradi-játékos maga büszkélkedett el receptjével az ftcbaratikor.hu oldalnak adott interjújában: „Előfordult, hogy a kezdés előtt eldugtam a vizesárokba a 8-as táblát. Aztán meccs közben láttam, hogy Havasi Mihály, a technikai vezetőnk idegesen és kétségbeesve rohangál az oldalvonal mellett. Ilyenkor nevettem magamban, a pálya másik részén kerestem helyet magamnak, és véletlenül sem néztem a kispad felé.”

Arrizabalaga fiatalember, van még ideje tanulni…