Proszcéniumpáholy – S. Tóth János publicisztikája

„Mindenen változtatni kell!” Legalábbis José Mourinho szerint azt követően, hogy a Manchester United hazai pályán elbukta a Sevilla elleni Bajnokok Ligája-csatát, s nem jutott a sorozat negyeddöntőjébe. Manchester vörös felében azóta sincs nyugalom. A portugál edzőre a kritikák lavinája zúdul, s erre ráerősít, hogy a városi rivális City 16 pont előnnyel vezeti a Premier League-et, a Unitednek meg az FA-kupa elhódítása az utolsó esélye, hogy trófeanyeréssel fejezze be a mostani évadot. A kupasikerhez az elődöntőben a Tottenhamen kellene túljutni; a két gárda idei párbajainak fényében ez (sem) tetszik könnyed ujjgyakorlatnak.

Mourinhóra nem csupán a kudarcok miatt szórnak villámokat, csapata játékát is rengeteg bírálat éri. S valóban kiábrándító, hogy az ötödik számú spanyol csapat ellen, amely a BL csoportkörének hat mérkőzésén tucatnyi kapott góllal csusszant túl, 180 perc alatt négy kapura lövésre futotta. Az andalúzok eközben, szégyenszemre, csak az Old Traffordon 21 alkalommal próbálkoztak; efféle össztűz 2013 márciusa, a Real Madrid fellépése óta nem zúdult hazai pályán a vörösök kapujára (akkor a spanyolok statisztikájába 22 lövést véstek be). No és didaktikusan előkerült a pénz is, hogy miközben a United kezdőcsapata 400 millió eurót ért, a Sevilláé kijött 157.5 millióból.

A Special One a kiesést hozó vereség utáni sajtótájékoztatón 12 perces monológot adott elő, régi sebeket is feltépve. Noha akasztott ember házában nem illik kötelet emlegetni, ő azért megidézte a Portóval 2004-ben, a Reallal pedig 2013-ban az Old Traffordon aratott győzelmeit. Lám, nincs abban semmi új, ha a United saját publikuma előtt hullik térdre. Ám van kiút, csak be kell fektetni. Mindez lehetne tapintatlanság vagy akár faragatlanság is, de nem Mourinhónál! A tematizálás nagymestere mostanság azon ügyködik, hogy újabb pénzeket préseljen ki játékosvásárlásra. Már a januári szerződéshosszabbítása (2020-ig terjesztették ki a kontraktusát) is arra volt kihegyezve, hogy a nyáron megint (nagy)bevásárlás lesz a klubnál. Nem mintha hivatalba lépése óta ne költött volna el már így is 349 millió eurót, ami majdnem fele a Sir Alex Ferguson hét évvel ezelőtti nyugállományba vonulása óta erősítésre eltapsolt 777.75 millió eurónak.

Erősítésre?

Az Ángel Di Maríáért kiadott 75 millió vagy a Henrih Mhitarjanért kifizetett 42 millió euró ablakon kihajított pénz, nem is beszélve a Victor Lindelöfre elszórt 35 millióról. A legfőbb kérdőjel természetesen Paul Pogba, akiért 2016-ban akkor világrekordot jelentő 105 millió eurót tett le az asztalra a Manchester United. Ehhez képest a francia az év legfontosabb meccsét, a Sevilla elleni visszavágót Lindelöf és a 60 millió euróért megvett Anthony Martial társaságában a kispadon kezdte… Noha kreativitása vissza-visszacsillámlott a szezon során, olykor más dimenziókban mozgott, összességében mégis inkább tűnt ki frizurája változó színkombinációjával, mint géniuszával. A menedzser februárban tisztázó beszélgetésre ült le vele a klub edzőbázisán, de nem jutottak közelebb a megoldáshoz. A fedezet hübrisze, hogy egykori torinói csapattársa, Andrea Pirlo szerepkörébe képzeli magát. Mourinho viszont nem akarja köré építeni csapatát, s erre a Liverpool legendája, napjaink egyik elismert szigetországi televíziós szakkommentátora, Graeme Souness sem tartja alkalmasnak. Ez esetben viszont marad az eladás, amit talán maga Pogba sem bánna, főleg, hogy a francia szövetségi kapitány, Didier Deschamps szerint „nem boldog az Old Traffordon”.

A United naponta szerepel a játékospiaci (ál)hírekben. A távozók – állítólagos – listáján majd’ csapatnyi név szerepel: Chris Smalling, Phil Jones, Luke Shaw, Marcos Rojo, Matteo Darmian, Daley Blind, Juan Mata, Ander Herrera, Marouane Fellaini, Anthony Martial. S legalább ilyen terjedelmes a kiszemeltek – vélelmezett – sora: Raphaël Varane, Toni Kroos, Marquinhos, Marco Verratti, Harry Maguire, Alex Sandro, Jean Michaël Seri, Danny Rose, Samuel Umtiti, Ryan Sessegnon, Toby Alderweireld, Szergej Milinkovics-Szavics, Ivan Perisic. Ám egyelőre csak annyi biztos, hogy a tavalyi, Anderlecht elleni Európa-liga-negyeddöntőben térdsérülést szenvedő, s a visszatérését követően mindössze hét meccsen szóhoz jutó Zlatan Ibrahimovic elköszönt a klubtól. A svéd 53 hivatalos manchesteri fellépésén 29 gólt szerzett. Ő még személyiség volt, nem csak sztár, kulcsszereplő abban, hogy Mourinho az első Unitednél töltött évadában triplázott: megnyerte a Community Shieldet, a Ligakupát és az Európa-ligát (utóbbi diadal BL-indulást ért).

Hogy a Special One-nal előbbre tart-e a United, mint ahol tartott David Moyes tíz hónapja, Ryan Giggs négy meccse és Louis van Gaal két éve alatt, arra e statisztika választ ad. Igaz, a legutóbbi bajnoki hatodik helyezés még annak fényében is kiábrándító, hogy az MU a 2012–2013-as bajnokság óta nem nyert aranyérmet. Jelenleg második; ilyen előkelő helyen Sir Alex regnálása óta nem zárt a Premier League-ben.

Ugyanakkor az aktuális produkciójával nem sok új hívet szerez magának. Az „álmok színházának” Mozarthoz szoktatott népe is mind frusztráltabb a mulatós zenétől. S okkal, csak hát látni kell: a setúbali nem bújt ki a bőréből. Korábbi klubjainál sem csapatai futballjának esztétikuma miatt rajongtak érte, sokkal inkább azok hatékonyságát, precizitását süvegelték meg. Ahogy Esterházy Péter írta: „A futball a győzteseké.” Mourinho – a Reallal egy évadban szerzett 121 gólt felemlegetve – már korábban is visszautasította a „védekezésmániás” bélyeget. Szerinte a lényeg a gyakorlatiasság, hogy uralják a meccseket. S ha ez így van, úgyis többször nyernek, mint veszítenek. „Nem mindig futballozhatsz úgy, ahogyan szeretnél, a legjobb módszert kell kiválasztanod, ami a csapatnak és a játékosoknak is fekszik, hogy megnyerd a legkeményebb ütközeteket is” – mondta második londoni edzősködése idején a FourFourTwo magazinnak. A United produkcióját pedig egy múlt heti nyilatkozatában azzal védte meg, hogy aki „józan ésszel” figyel, tisztában van azzal, hogy csapata „átmenet időszakát éli”.

Hogy az átmenetet követi-e az a „briliáns és fényes jövő”, amelyet szerződéshosszabbításakor jövendölt, vagy lassan szertefoszlik a „kiválasztott” mítosza, gyorsan kiderül. Ha Mourinho kitölti 2020-ig (plusz egy évre) szóló megállapodását, azzal azt a kegyelmi állapotot hozza vissza az „álmok színházába”, ami Sir Alex búcsúja óta oly nagyon hiányzik. Ehhez viszont sorozatban trófeákat kell gyűjtenie, ez legitimációja sine qua nonja. Ellenkező esetben ugyanabba a folyóba lép bele, mint a Realnál, ahol pályafutása során először vetődött fel, hogy talán oda a hajdani lendülete. A madridi elnök, Florentino Pérez elbocsátó szép üzenete Manchesterre is érvényes: „Lehet, hogy a második hely elég annak, aki már majdnem halhatatlan, de nem elég egy ilyen klubnak. A mi hagyományunk a győzelem.”

Mourinho állítja, 55 évesen is van benne ambíció, képes új célokat maga elé tűzni. Azt pedig bizonyosan nem akarja proszcéniumpáholyból végignézni, ahogy Pep Guardiola – Barcelona után – a szomszédban, a Citynél is elkezd „dinasztiát építeni”. A permanens MU-sikerekhez Mourinhó-
nak szövetségesekre lesz szüksége. Fel kell építenie azt a bizalmat és bajtársiasságot, ami Portótól az Interen és a Realon át a Chelsea-ig testet öltött, amikor játékosai hajlandóak voltak tűzbe menni érte. Ám elődje, Louis van Gaal épp arra panaszkodott, hogy a United sztárjai mímelik a profizmust: többségük el sem olvasta azt az e-mailt, amelyet a holland még az első, személyes találkozások előtt küldött, s amelyben kifejtette, kinek miben kellene fejlődnie ahhoz, hogy szakmailag előrelépjen. A nyári vérfrissítés e felfuvalkodottság ellenszere is lehet, bármibe kerül is – s Mourinho túl van már az álszenteskedés korán, amikor „pénzügyi cápák gyülekezőhelyének” minősítette a nemzetközi piac árait elszabadító Manchester Cityt.

A portugál szívesen idézi Ralph Waldo Emerson mondását: „Minden fal egy ajtó is.” Akárhogy is, a „sevillai falon” nagyot koppant. Viszont, ha igaza van az amerikai esszéíró-költőnek, s tényleg minden akadály egy új lehetőség, akkor José Mourinho még bizonyíthatja, hogy nem két-három évekre hitelesített menedzser, hanem – Sir Alex s az Arsenalt 1996 óta irányító Arséne Wenger nyomdokaiba lépve – akár egy évtizeden át is képes lehet szolgálni az univerzum egyik legsikeresebb futballklubját.