A magány varázsa – Csinta Samu publicisztikája

Legfeljebb elképzelni próbálgathatom, milyen lehetett az az 1962. március 2-i nap, amikor az NBA történetének egyik legfantasztikusabb kosárlabdázója, a philadelphiai Wilt Chamberlain 100 pontig jutott el a New York elleni mérkőzésen. Most, hogy a sors kifürkészhetetlen akaratából szemtanúja voltam a Charlotte Hornets színeiben ugyancsak a Philadelphiának 60 pontot szóró Kemba Walker varázslatának, kicsit könnyebben megy. Szerencsés csillagzatomnak köszönhetően jelen lehettem néhány, a sportemberi teljesítőképesség határait esetenként egyenesen szétfeszítő produkciónak, de azok többnyire egyéni sportágak ünnepi pillanatai voltak. Amikor az ellenfél távolabbról, de legjobb esetben is a szomszéd pályasávról asszisztált az emberfelettihez, küzdelmével sokkal inkább segítve, mintsem gátolva a csoda megszületését. A csapatjátékok sajátossága azonban, hogy a másik alakulat is ugyanazon a pályán szerepel, és a fizikai kontaktustól sem visszariadva igyekszik elkerülni a vereséget.

De nem csak ezért vetül kissé eltérő fény a csapatsportokban is előforduló kiemelkedő egyéni teljesítményre, a társak jelenléte is többismeretlenessé teszi az egyenletet. Erről azonban kicsit később, mindenekelőtt rögzítsük a tényt, hogy az észak-amerikai profi kosárlabdaliga tényleg hatalmas találmány, amely kiállni igyekszik a világ változása által felsorakoztatott próbákat, miközben sportágak sokasága törekszik szinte pánikszerűen újra- és újrafogalmazni magát, hogy megmaradjanak a túlélés garanciájának gondolt televíziós közvetítései. Az NBA válságáról időről időre felröppenő híreket érdemes maximális relativizmussal kezelni, valahogy úgy, ahogyan a szegénység fogalmát is: mihez képest? Aki ugyanis NBA-meccsre téved, eget verő érdeklődést, ennek megfelelően lenyűgöző léptékű telt házat lát, olajozottan működő mechanizmust tapasztal a beléptető csapat tagjainak véget érni nem akaró mosolyú kedvességétől a büfé csillagászati árú sörkínálatáig. Ennek megfelelően – illetve az utóbbi tényállás ellenére – több ezer ember folyamatosan fogyaszt: a kedvenc csapat játékát és szimbólumait, sört és hot dogot, a felhőtlen szórakozás és a régi nagy sztárok tiszteletének illúzióját. Távolról is méregdrágának tetsző öltönyben pezsgőző urak és az időtlen látványosságnak kimerevített hölgyek táncikálnak versenyt gyerekekkel a pompongörlök ösztökélésére és a hangosbemondó vezényletére. Két óra erejéig megszűnik minden zavaró kültényező, úgy olvadunk fel az NBA mágiájában, akár habcsók a kakaóban. Európai normák szerinti B-közép nincs, mindenki szurkol a maga módján, vagy ahogy a sztentori hang diktálja a magasból: defense! (védekezz). Egy-két eltévedt „őrült” akad csupán – bizonyára max másodgenerációs európai bevándorlók, akik még emlékeznek, milyen szenvedni a kedvencekért, szeretettel szitkozódni egy-egy hiba után, no meg szidni a játékvezetőt, akiről nemcsak a szemüveg hiányzik, de valamennyi női felmenőjének bérelt helye van az arra „érdemesek” listáján.

A jelenség alól Charlotte sem kivétel, még ha a Hornets „árulása” kölcsönzött is némi pikantériát az észak-karolinai metropolisz kosártörténetének. A „királynő városát” – amint bizonyára sokak számára ismeretes, nevét III. György király feleségéről, Mecklenburgi Saroltáról kapta – németországi bevándorlók fejlesztették ipari és kereskedelmi központtá, ennek ellenére igencsak rebellis településként került az annalesek lapjaira. Elsősorban azért, mert a híres mecklenburgi nyilatkozat több mint egy évvel az amerikai Függetlenségi nyilatkozat elfogadása előtt, már 1775 májusában kimondta az elszakadást Angliától. Hasonlóan történelmi ihletésű becenevét a függetlenségi háború idején kapta a város, amelyet hiába foglalt el Charles Cornwallis brit tábornok, a lakosság ellenállása miatt hamarosan távozni kényszerült. Így lett Charlotte-ból a lázadás darázsfészke (Hornet's Nest), és így lett Darazsak az 1988-ban alapított kosárcsapat neve is. Charlotte 2002-ben mégis NBA-alakulat nélkül maradt, az együttes egy ideig New Orleans Hornets néven futott tovább. A várost pénzügyi és arénahasználati nézeteltérések miatt elhagyó tulajdonos, Robert L. Johnson a 2004–2005-ös idényben új csapatot hozott létre, amelynek a Bobcats (Hiúzok) nevet adta. Ahogy azonban immár a magyar sportközelmúlt egyes történéseiből is ismeretes, a hasonló újítások ritkán nyerik el a szurkolók tetszését. A 2013-ban „hazataláló” Charlotte Hornetset viszont imádja, s ezt a Kemba Walker-féle bravúrnak köszönhetően történelminek is nevezhető meccsen – bár az NBA-ben se szeri, se száma a történelmi címkével ellátott eseményeknek – való jelenlétével vitán felül igazolta.

És akkor vissza Kembához, akitől 2011 óta szinte menetrendszerűen megőrül a Spectrum Center közönsége. Ennek bizonyítékaként a Darazsak története legjobb irányítójának jelölte ki az az ősz folyamán végrehajtott háromfordulós szurkolói szavazás, amelynek ünnepélyes díjazását a Hornets alapításának harmincadik évfordulójára időzítették a klub vezetői. Így nyert különleges jelentőséget a Philadelphia 76ers elleni, amúgy szokványos alapszakaszbeli mérkőzés, hiszen a harminc kiválasztott legjobb charlotte-i kosaras közül huszonnyolcan ki is futottak az aréna rivaldafényébe a number one-nak megválasztott Alonzo Mourningtól az NBA történetének legalacsonyabb (alig 160 centis), ám annál népszerűbb játékosáig, Muggsy Boguesig.

A show-t viszont egyértelműen Kemba lopta el. Szinte a teljes játékidőt a pályán töltve 60 pontig jutott, ami már-már felfoghatatlan teljesítmény. Még akkor is, ha ezzel a produkcióval még mindig csak holtversenyben az 57. – lásd még: relativitás – a Wilt Chamberlain által toronymagasan vezetett örökranglistán. Viszont kétségbevonhatatlanul klubrekordot állított fel, amelynek ízéhez keserű aromát kevert, hogy hiába szerezte meg csapata összpontjainak több mint a felét, a meccset a Philly nyerte meg hosszabbítás után 122–119-re, az ellenfél csapatában ezen a mérkőzésen bemutatkozó Jimmy Butlernek az utolsó dudaszó előtt eleresztett triplájával. Hibátlan, persze fájdalmas koreográfia.

A történet viszont akkor nyer pluszmélységeket, ha visszalépünk egyet a mindent eldöntő kosár „múltjába”. Vagy még egyet, talán egészen a rendes játékidő utolsó negyedébe, amikor szinte megszűnt létezni a Hornets csapatjátéka. Kemba itt, Kemba ott, Kemba mindenütt, a többieknek legfeljebb akkor jutott szerep, ha egy ritka, sikertelen Walker-akció végén épp rájuk szakadt a lepattanózás felelőssége. Természetesen nem hallhattam az időkérések alatt elhangzott utasításokat, de a játék képe alapján faék egyszerűségűnek tűnt a képlet: odaadni a labdát Kembának, ő majd kezd vele valamit. A meccs utolsó Hornets-akciója is hasonló forgatókönyv szerint zajlott, csakhogy Buttler blokkolta Walker próbálkozását. Majd az obligát időkérés után bedobta a mindent eldöntő triplát.

A kamera hosszasan pásztázta az utóbbi évek charlotte-i bálványát, én meg abszolút semleges, de kosárhívő nézőként egyetlen pillanatra érezni véltem Kemba Walker magányosságát. Aztán megpróbáltam elképzelni, milyen lehetett cselekvő részese lenni annak az 1962. március 2-ának, amikor Wilt Chamberlain 100 pontig jutott a Knicks ellen. És úgy éreztem, hogy a pályán lévő statisztáknak aligha volt mit mesélniük a későbbiekben unokáiknak a pályán történtekről.