Új hajók a szigeten – Ballai Attila publicisztikája

AZ ÉVSZÁZAD MÉRKŐZÉSE. Magyar futballbarátnak egyértelmű címke, közeleg is november 25., a tündökletes londoni 6:3 újabb évfordulója. Angol sportkedvelőnek már nem ennyire nyilvánvaló a „match of the century” minősítés; az idősebbek ugyan összerezzennek tőle, mert lelki szemeik előtt megjelennek Hidegkuti, Puskás és Bozsik góljai, de az ifjabb generáció tagjai már értetlenül néznek vissza. Ha pedig egy németnek mondod, hogy Jahrhundertspiel, ő nagy valószínűséggel rávágja: 1970, Mexikó, világbajnoki elődöntő, 4:3-as vereség az olaszoktól. Néhányszor mindegyik verziót próbáltam, tudom, mit beszélek/írok.

Ha ellenben ökölvívásban kellene meghatároznom az évszázad (mármint a huszadik század) vagy inkább minden idők mérkőzését, már bajban lennék. Ali–Frazier? Ali–Sonny Liston? Tyson–Holyfield? Mint az előző hétvégén közhírré tétetett, egyik sem. Hanem Mike Tyson–Jake Paul. Hogy utóbbi kicsoda? Egy huszonhét esztendős egykori youtuber. Ami egyébként a „kedvenc” szavam és foglalkozásom az influencer/influenszer mellett, de ez most nem tartozik ide. Tyson viszont legalább Tyson. Hétunokás, ötvennyolc éves nagypapa. Aki a legtisztább ütést a csütörtöki mérlegelés keretében rendezett műbalhé során vitte be „ellenfelének”, mire az ordítva fenyegette az őket elválasztó biztonsági emberek tar fején át, hogy ezért majd meg kell halnia.

Egyszer minden bizonnyal, de a Dallas Cowboys stadionjában, hetvenezer néző előtt rendezett, már időtartamában – nyolcszor két perc – is kímélő jellegű valamin ennek a leghalványabb veszélye sem állt fenn. A tudósítások szerint Tyson bá élemedett korához képest erősen kezdett, a felvételek tanúsága szerint meg is rogyasztotta egyszer a youtubert, de régi szokásával és a valódi bokszmeccsek logikájával ellentétben ezt nem használta ki, nem „ment rá” a kiütésig, élni hagyta. Vesztére, de talán ez volt a szerep­osztás. A nagypapa aztán gyorsan elfáradt, a másik, akinek a nevét megint meg kellett néznem, szóval Paul onnantól nyugodtan elmaszatolgatott, hetven ütést vitt és tizenhetet nyelt be, végül egyhangú, kellemetlenül sima (egyszer 80:72-es, kétszer 79:73-as) pontozással nyerte meg az unalomba fulladt és tömény füttyszóval kísért, értékelt műsoros estet.

Minden idők legnagyobbnak hirdetett mérkőzését. Nagy a baj, már az egyik legősibb, legzsigeribb sportágban is. Egyre gyakrabban érzem, hogy tévúton jár a világ, és benne sajnos a sport is; a normalitás egyik utolsó, sokáig érintetlen szigete, amelyen már partot értek az új hódítók hajói. Az őslakosok meg generációk hosszú során át őrzött értékeikkel, értékrendjükkel húzódnak egyre beljebb, egyre összébb.

Tisztázzuk, azzal semmi gondom, illetve ahhoz semmi közöm, hogy a két fél vállalta ezt a cirkuszt. A hírek szerint Paul 40, Tyson 20 millió dollárért tette, ha ennyiért garantáltan csak ekkora pofonokat osztanak, legközelebb nyugodtan szóljanak, én is jövök. Ha hetvenezer ember – köztük Lennox Lewis és Evander Holyfield – kibattyogott a stadionba, ki tudja, hány millió pedig leült a tévé elé (hogy aztán dühöngjön egy sort, mert hiba csúszott a közvetítésbe), lelkük rajta. Néha elámulok azon, hogy a professzionálisnak mondott birkózásért, a pankrációért is telt házak őrjöngenek a tengerentúlon, miközben mindenki tudja, hogy sportszakmai szempontból „kamu” az egész, mindent lejátszottak, gondolom, többször el is próbáltak előre, de legalább jól adják elő. A Rómeó és Júliát is sokszor láttam színházban, A hét mesterlövészt is moziban, pedig előre ismertem a „végeredményt”, nincs ezzel sem semmi baj.

Csak szelíden kérem, sőt ha kell, könyörgök, senki ne akarja elhinni, még kevésbé elhitetni, hogy ez a Tyson–Paul minden idők legnagyobb mérkőzése! Mert ezzel a hagyományos értelemben vett és szeretett versenysportnak vége szakad.

Azt már megszoktuk, hogy a különféle csatornákon a tudásalapú vetélkedők helyét átvették a tudatlanságalapúak. A versenyzők bárdolatlanságban, jobb esetben hülyéskedésben, rosszabban hülyeségben licitálnak egymásra. A tehetségkutatók még eggyel elviselhetőbbek. Más kérdés, hogy – ellentétben a magyar sport közegével – olyan szűk itt a mezőny, hogy aki tegnap még amatőr próbálkozóként, remegő lábbal és hanggal először állt reflektorfényben, az ma már zsűritag, műsorvezető, meghívott sztárvendég, és e szerepeket nagyjából naponta váltogatja, mert nincs merítés. Persze százszor élesebb elmék és barázdáltabb lelkek is tömegével járnak közöttünk, de éppen azért, mert van valami speciális tudásuk, képességük, elhivatottságuk, ők nem költöznek be e művi világba. Azt meghagyják például annak az e helyütt meg nem nevezendő, de valós figurának, aki az egyik show ítészeként az asztal széléről is a középpontba nyomulva úgy osztja az igazságot és az észt, hogy utóbbiból sajnos nemigen jutott neki, gondolatai elvétve akadnak, vagy ha mégis, azokat megfelelő szókincs híján képtelen kifejezni, ráadásul hangképző szerveivel is vannak problémák, mert némely zöngés mássalhangzó megformálása megoldhatatlan feladat számára. Hát persze, hogy tévésztár lett belőle!

A kontraszelekció és a kollektív tévedésből felemelt kiválasztott szerepzavara a közélet számos terepén megvalósult már. A sportban azonban még nem. Elismerem, igény olykor lenne rá, mert gondoljunk csak bele, micsoda pályát futnak be az elsők mellett az utolsók is! Nem a középmezőnytől hajszállal, balszerencsésen lemaradók, bennük nincs semmi érdekes. Hanem a reménytelenül, kilátástalanul tehetségtelenek. Eric (Moussambani), az Angolna, aki a sydney-i olimpia előfutamában, száz gyorson majdnem vízbe fúlt. Eddie (Edwards), a Sas, akinek ugrásainál nem az volt a tét, hány méterre repül, hanem az, élve landol-e a sísánc alján. Vagy az ő mintájára a mi síakrobata „büszkeségünk”, a honosított Erzsi (Swaney Elizabeth), a Sas. Egyeseknek ők a legkülönlegesebbek, a legérdekesebbek, a legszórakoztatóbbak. A sztárok. De eddig legalább senki nem kísérletezett még azzal, hogy a legjobbnak mondja, láttassa, hazudja őket. Miként az évszázad úszása vagy ugrása minősítés sem vetődött fel Eric és Eddie produkciói láttán.

Sajnos nem merem kijelenteni, hogy ez örökké így is marad. Mert egyre több hajó köt ki azon a bizonyos fentebb említett szigeten. Így aztán tartok tőle, hogy a huszonegyedik század mérkőzése is más szempontok alapján választódik majd ki, mint a huszadiké. Persze remélem, olyan meccs lesz, amelyen válogatottunk korszakos győzelmet arat valamely világbajnokság egyenes kieséses szakaszában. De könnyen lehet, hogy nem. Hanem például egy professzionális és hivatásos népbutító felkéri a multifunkciós tévébohóccá avanzsált korábbi futballistát (meg kell hagyni, szórakoztató módon, önazonosan alakítja a figurát), hozzon össze a sport iránt intakt, de magamutogatásban kimagasló celebekből, gyakorló eszementekből két csapatot, amelyek a fél ország televíziós nyilvánossága előtt összemérik erőtlenségüket, alkalmatlanságukat. Kellene továbbá néhány ismertnek vélt, az izgalomtól elcsukló hangú, ájuldozó fazon a nézőtérre, körülvéve mezbe öltözött „rajongókkal” (amúgy ez a másik kedvenc szavam), nem ártana egy, a feladatára tökéletesen alkalmatlan, így a produkciót tovább színesítő játékvezető, aki önmagában garantálná a cirkuszt, még néhány rutin show-elem, és már össze is jönne az évszázad mérkőzése. Simán elképzelhető, hogy kineveznék annak, és széles körben akként is hirdetnék. És az is biztos, hogy többen néznék, mint a másik csatornán párhuzamosan vetített londoni 6:3-at.

De itt a vége, nem fanyalgok tovább. Elfogadom azt a másik, alternatív (sport)világot. Mi egyebet is tehetnék? Amíg szerethetem az enyémet, és ezzel ellentétben nem kötelező, javallott, illendő figyelemmel, empátiával, büszkeséggel követnem azt, amit nem szeretek, addig semmi vész.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!