Még nem tudjuk – Csurka Gergely publicisztikája

Két hete, a vízilabda BL nyolcas döntőjét felvezető sajtótájékoztató előtt a helyi szervezők azt kérték, hogy a szerb sajtót kiszolgálandó minden klub az egyik szerb légiósát delegálja a médiaeseményre, így könnyebb lesz eladni a finálét, ha már helyi csapat nincs a mezőnyben. Ezt nyolcból hat gárda könnyen megoldotta, a horvát Jugnál a közös nyelvi nevező adva volt, egyedül a görög Olympiakosz nem tudta a kívánságot teljesíteni – most az egyszer, hiszen az előző években náluk is a délszláv kommandó jelentette az eredményességhez szükséges cementet, és jövőre megint lesz annyi pénzük, hogy ismét horvátokkal és szerbekkel töltsék fel a hiányposztokat.

A Fradi például velük versengett a Szolnokot bajnoki aranyhoz és Eurokupa-győzelemhez segítő Filip Filipovicsért, ám a szerb balkezes végül a görögökre szavazott, a zöldek pedig sóhajtozva elhoztak egy fiatal olaszt a jobb szélre – jobb híján.

Mindez sajnos elsőrangúan szemlélteti, hol is tartunk mostanság. Ha ezelőtt 10–15 évvel egy BL-végjáték előtt – akkor még négyes döntők mentek –, mondjuk, Budapesten érkezett volna hasonló kérés, mármint hogy a részt vevő együttesekből a magyar játékosok (esetleg edző, mint a 2002-ben az Olympia­koszt a Margitszigeten győzelemre vezető Kásás Zoltán) jöjjenek sajtózni, nagy valószínűséggel simán összáll egy tolmácsmentes kérdezz-felelek.

Ma a nem jugoszláv pólós nemzetek szinte kizárólag a szerb-horvát-montenegrói kollekcióból válogatnak –edzőket is –, és igen, mi is közéjük tartozunk. Rendben, a Fradinak épp azért lett szüksége egy balkezesre, mert hosszú évek után a Recco elcsábított egy magyar éljátékost (Zalánki Gergőt, plusz Varga Dénest majdnem), ám messze nem tartunk ott, hogy a BL-második zöldek gond nélkül horgásznak maguknak arra a posztra egy magyar tehetséget. Jó, kiváló balkezes nem nő minden bozótban, akkor inkább nézzünk egy centert a távozó kanadai Constantin-Bicari helyére... Hát, annyira jó szintén nincs. Elmegy a mindenes szerb Jaksics is – van-e olyan, aki hozzá hasonló szinten bekkel, átlő, de centerezni is tud bármikor? Magyar a szabadpiacon nincs. Ha kicsit őszinték akarnánk lenni, hozzátehetnénk: meg úgy egyébként sincs.

Holott most épp az aranykor kellős közepén van a magyar vízilabdázás. És nem is elsősorban azért, mert a válogatott végre Eb-t nyert 2020-ban, a Fradi meg négy európai kupadöntőt játszott sorozatban, amiből az első hármon – köztük a 2019-es BL-fináléban – győzött, hanem az állami létesítményfejlesztés és az évtizedes sporttámogatás révén.

Akik benne vannak, azoknak hovatovább természetes, hogy jó kis fizuért lehet edzősködni, van pénz pályabérletre, menő felszerelésre, kisbuszra, nagybuszra, emellett már lehet ütősebb felnőttcsapatot összerakni, csinos gázsikat ajánlani – ehhez képest 1999-ben még fejenként 100 ezer forintot tudott kiizzadni a szövetség prémium gyanánt az elképesztő produkcióval Eb-t nyerő férfiválogatott tagjainak (és lehet, hogy az is csak bruttó volt...). De nem is ez az érdekes, hanem ahogy ez az egész külföldről látszik.

Ott speciel csak hüledeznek, hogy ilyen ma létezik Európa közepén. Hogy évente átadnak két-három fedett uszodát, tízpályás ötvenesekkel, és így a nagyvárosok kilencven százalékában már van modern létesítmény, plusz Budapesten áll a földkerekség jelenlegi legpazarabb komplexuma, a Duna Aréna, amelyet sikerült úgy megépíteni, hogy a londoni olimpiai uszodával ellentétben még a véglegesített formájában is képes kiszolgálni a legmagasabb igényeket, ráadásul üzemel is – szemben az athénival, hogy a rióiról ne is beszéljünk, azt ugyanis elbontották (és akkor a pólósvilág által valóban a sportág abszolút középpontjaként tisztelt Margitszigetet nem is említettük).

A görögök elnöke, Dimitrisz Diatheszopulosz két éve, amikor az összes görög korosztályos csapat (fiúk-lányok egyaránt) éremmel tért vissza a korosztályos vb-kről és Eb-kről, egyszer kifakadt: „Ha lenne csak egy olyan üzemelő uszodánk, mint a Duna Aréna, még nagyobb csodákat tudnánk tenni...”

A szerbek korábbi legendás kapusa – aki utolsó évei­ben épp a ferencvárosiaknál szerepelt –, a jelenlegi LEN-vízilabda főkomisszár, Alekszandar Sostar épp a belgrádi BL-döntőn jegyezte meg: „A tiétek a jövő, ez egyértelmű. Ennyi uszodával senki sem tud versenyezni, még az olaszok sem. Csak edzők kellenek, nagyon jó edzők, akik tudják, hogy kell keményen dolgozni a gyerekekkel.”

Itt jön az a bizonyos hümmögős bólogatás, hogy igen, persze... Miközben a jelenlegi szerb légiósáradat nagy részét kinevelő Partizan-akadémia lassan lehúzza a rolót, mert a villanyszámlát sem tudták fizetni egy időben.

Igen, tudom, mifelénk is tűnnek fel tehetségek, nem vagyunk elveszve, de... Kérdezzék meg a frontvonalban dolgozó mestereket, mondjuk, Varga Zsoltot, a Fradi trénerét vagy Märcz Tamást, a szövetségi kapitányt – egész elfogadható játékos-pályafutás után egész elfogadható edzői karriert építenek épp –, vajon mennyire vannak készen a „leendő állócsillagok” a mai felnőttvízilabda gladiátorharcára. Akikről sokan úgy gondolják, pusztán az esélyt kell megadni nekik, és máris megváltják a világot, ha kell, a vízen is járnak.

Nos, ez a két sokat látott mester már azzal is elégedett lenne, ha bent a vízben úgy tudnának védekezni, ahogy azt ma a legmagasabb szinten kell, de... Szóval úgy fest, erre nem állnak még készen. Meg másra sem feltétlenül.

Amiért nem bűnbakokat kell keresni, csupán még inkább átgondolni, miként is lehetne a jelenleginél sokkal többet kihozni ezekből a paradicsomi körülményekből.

Továbbá miként lehetne megbirkózni azzal, hogy úgy egyébként a fiatalok körülményei teljesen mások, mint az előző korszakokban. Az interneten érkező instant sikerélményekhez képest a vizes sportágakban elképesztő mennyiségű munkát kell beletenni ahhoz, hogy egyáltalán legyen esély valamiféle karrierre. Régi képlet: napi hét óra edzés annak érdekében, hogy szombaton az elvárt szinten játszhass az egyórás meccsen (vagy az úszóknál: napi hét óra azért, hogy a versenyen az a kettő–négy perc tökéletes legyen). Jon Urbanchek, az amerikaiak legendás magyar származású edzője mondta, hogy a világ vezető úszónemzete szép lassan kikopik a 400, 800, 1500-as távokról, mert a fiataloknak már sehogy sincs kedvük nyolc-tíz kilométereket nyomni, mindenki sprinter akar lenni, ahhoz ugyanis elég napi négy-öt is.

Aztán ugyebár ott van a közösségi háló, amely teljesen behálózza az életünket, ahol immár minden ifjú sportoló feltűnik, mert az edzője vagy apu-anyu vagy a klub kiteszi, hogy a regionális versenyen Jenőke nyert két bronzérmet, és Jenőke látva ezt, plusz a lájkok számát, meg a gratuláló kommentözönt, máris úgy gondolja, percek választják el attól, hogy ő legyen az új Michael Phelps. Amúgy az időeredményben tényleg ennyi a különbség, épp ezért a valóságban meg kábé további tízezer leúszandó kilométer, és még az sem garancia, hogy egyszer valóban az lesz. Vagy Kásás Tamás, netán Varga Dénes.

Esetleg Benedek Tibor.

Hogy épp most jelenik meg ez az írás, az egyáltalán nem véletlen. Ma egy éve annak, hogy ez a nagyszerű vízilabdázó, edző és apa búcsút intett nekünk – örökre. Kicsit több mint egy éve jelent meg ugyanezen a hasábokon – amikor nem sokkal a halála előtt elköszönt az uszodától és imádott sportágától –, hogy egyelőre nemigen tudjuk felfogni, miért jelent pótolhatatlan veszteséget a magyar vízilabdának, hogy Tibor nem edzősködik többé.

Nyilvánvaló, egyetlen esztendő még mindig kevés, hogy konkrétan kimondhassuk: már látjuk, értjük, tudjuk, miért.

Dehogy tudjuk. Legfeljebb sejtjük, hogy minden egyes nap, amelyen nem tartott edzést, nem nézett a fiatalok szemébe, nem magyarázott nekik, egyáltalán, nem sétált végig bármelyik medenceparton legendaként és példaképként – szóval azokon a napokon már nem gazdagodhattak úgy a jövő generációi, mint azelőtt. Más is meg tudja tanítani őket sok dologra, elvitathatatlan. Más is tud olyan odaadással dolgozni az utánpótlásképzés tökéletesítéséért (remélhetőleg). Alázatot, szemléletet, életérzést úgy átadni, ahogy Benedek Tibor tette, saját életpályája okán a lehető leghitelesebben – na, ez az, amit képtelenség ugyanúgy vagy akár csak megközelítőleg hasonlóképpen.

Ami nem azt jelenti, hogy a helyzet reménytelen – csupán a kapitány, kapitányom nincs velünk, a kisugárzása, a tudása, ami, mondjuk úgy, a jelenleginél is jobb irányba terelhetné a folyamatokat. Aki a maga egyedi módján tudatná az ifjú tehetséggel: jó úton jársz, de ne gondold, hogy már megérkeztél, bárhogy is ünnepelnek a neten, bármilyen remek ajánlattal keresnek is egy játékosínségben szenvedő nevesebb klubtól.

Szóval rémesen nagy az űr, amit be kell tölteni. És egyelőre túl kevesen vannak, akiknek akár csak megpróbálkozniuk érdemes vele.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!