Káros szenvedély – Malonyai Péter publicisztikája

A levegőminőségi adatokat összesítő szervezet információi szerint aktuálisan katasztrófahelyzet van Melbourne-ben az ausztráliai bozóttüzek miatti füst és por miatt – az állapotok válságközeliek, az aktuális számok a napi hírek élén szerepelnek.

A sport oldaláról nézve mindez az Australian Open miatt (is) érdekes, a nyílt teniszbajnokság – ez

meggyőződésem – jogi kifejezéssel élve veszélyes üzem. Ez persze aligha érdekel sokakat azok közül, akik a verseny körül bábáskodnak, pénzt, paripát, fegyvert állítanak a rendezés mögé, magyarán ismét a pénzről van szó.

Arra, hogy messze már az idő, amikor a sportot az erő és az egészség fogalmai köré építhettük, bizonyíték a melbourne-i verseny selejtezőjében rajthoz álló szlovén Dalila Jakupovic esete, aki meg volt győződve arról, hogy az egészségtelen körülmények miatt elhalasztják a meccsét, de ahogy mondta: „Valójában nem volt sok választásunk.” Pályára lépett, majd olyan köhögőrohamot kapott, hogy nem tudta folytatni a játékot a svájci Stefanie Vögele ellen, feladta a mérkőzést. Hogy leginkább azt fájlalta, vezetett, amikor kénytelen volt feltenni a kezét, tudjuk be annak, hogy a siker a legfontosabb, semmi más nem számít, józan ésszel viszont fontosabb, hogy egy egészséges hölgyről beszélünk. Nincs asztmája, a légzése rendben, a hőséget egyébként jól bírja, csak hát ugyebár a melbourne-i körülmények... Amelyekről legyen elegendő annyi, hogy a füst miatt több tűzjelző is megszólalt a városban, a hatóságok pedig felszólították a lakosságot, hogy ha teheti, ne menjen ki a szabadba, mert a levegő a legfittebbekre is veszélyes.

A selejtező persze folytatódott, nem számított, hogy Novak Djokovics, tehát nem akárki, a torna egyik nagy esélyese felvetette, halasszák el a viadalt, a szervezők legfeljebb addig mentek el, hogy esetleg fedett pályára viszik a főtáblás meccseket, s reménykedtek szélben, esőben. A természetre vártak, miközben pillanatról pillanatra kiderült, hogy éppen a természet lépett közbe.

Volt ilyen már máskor is, akadnak enyhébb és súlyosabb, sőt tragikus esetek, de valamennyiből kiderül, hogy van, ami ellen nincs orvosság.

Ilyen például a köd.

Aki évtizedek óta jár futballmeccsre biztos beleszaladt már olyanba, hogy tejfehér sűrűségbe burkolózott a pálya, és az orráig sem látott. Például 1967 novemberében, amikor a Fradi egygólos hátrányban (1:2) fogadta a Zaragozát a VVK második fordulójában. Nem sokkal a kezdés után már jött a logikus ötlet a lelátóról („Fújják le! Fújják le!”), aztán 29 percig húzta az időt az osztrák bíró, Franz Wöhler, ám végül belátta, nem tehet mást. Másnap játszották újra a meccset, biztos, ami biztos, nem este, hanem kora délután (13.30), tehát munka- és iskolaidőben. Mégis húszezerrel többen voltak a lelátókon (50 ezer néző), mint előző este, és még Albert Flóri is felépült, vezérletével 3:0 lett – és továbbjutás.

Persze volt, amikor ünnepi pillanatokat zavart meg a köd, például 1978. november 15-én Frankfurtban. Az NSZK Magyarországot fogadta, a Waldstadionban 40 ezren készültek arra, hogy elbúcsúzzanak a nyugatnémet válogatottat 1974-ben világbajnoki címig vezető Helmut Schön szövetségi kapitánytól. Ám hiába a kezdés előtti ünnepség (még Udo Jürgens is énekelt), a meccs arról maradt emlékezetes, hogy a 61. percben lefújták – semmit sem lehetett látni, sem a pályán, sem a nézőtérről. Azt azért érdemes megemlíteni, hogy mi „egyszerűen nem mertünk támadni, nem mertünk felnyomulni, hanem saját térfelünkön kényelmesen, lassan adogattuk a labdát, mintegy kifejezéseként annak: „örülünk, ha nem kapunk gólt”. És ez nem a tisztelet jele volt...

A tragédia sem hiányzott a magyar futballpályákról, például Szucsányi Andrásé. Az MTK csapata 1970 augusztusában a dunavarsányi edzőtáborban készült a Salgótarján elleni meccsére, amikor a bemelegítő gimnasztika közben villám csapott le a pályára. A játékosok az öltöző felé kóvályogtak, ketten azonban a földön maradtak. Koritár Lajos életét szívmasszázzsal és mesterséges lélegeztetéssel meg tudták menteni, Szucsányi Andrásét azonban nem. Mint kiderült, a villám az ő testén át csapott le, s hatolt a földbe 20–50 ezer amper áramerősséggel. A Népsport azt írta, hogy „Halála a magyar futball nagy vesztesége”, ami igaz, ám mintha elfelejtették volna, hogy korábban őt állították pellengérre, ő volt a rossz példa, amikor a futballisták életmódjáról volt szó.

Az ember felejt, csak a tragédiák után jön meg az esze. Igaz, Szucsányi esetében még akkor sem, hiszen 1970-ben már létezett a szabály, hogy villámlás esetén félbe kell szakítani meccset, miután 1967 júliusában a Budafok–Egyetértés Nyári Kupa-meccs 55. percében szintén villám csapott a Fehér úti pályára, áldozata Kiss III László, a budafokiak hátvédje volt. Ez azonban kevés volt ahhoz, hogy az MTK futballistáinak edzését lefújják.

A nekünk tragikus példák csak epizódok, ha nagy eseményről és persze sok pénzről van szó, nem csupán a melbourne-i szervezők hessegetik el a veszélyeket. A müncheni olimpián, a Fekete Szeptember terrorszervezet brutális támadását követően Avery Brundage a játékok folytatása mellett tette le a voksát. „The games must go on!” – szólt elhíresült, szállóigévé vált mondása azután, hogy tizenegy izraeli sportoló (is) esett áldozatául a merényletnek. Ami engem illet, mindmáig nem fogadom el az álláspontját. Mert meglehet, a világklasszisok további versenyzése hitet tehet amellett, hogy a játék, a sport örök, nincs, ami gátat vethet az ifjúság békés vetélkedésének, ám éppen akkor derült ki, hogy igenis léteznek akadályok. Vitathatatlan, történjék bármi, az élet megy tovább, ám egy-egy tragédia után nem árt megállni s végiggondolni, hogy mi vezetett a csapáshoz.

Jakupovic köhögőrohama még nem tragédia, ám jelzés. Többek között arra is, hogy a sportoló, miközben valóban csodálatra méltó tettekre képes, nem lehet fontosabb a programnál, az üzletnél, a pénznél. Mert nincs az a vagyon, amely legyőzheti a természetet, ne adj' isten megveheti, mert ha tehetné, már széfekben őriznék a lavinákat, a villámcsapásokat, a szökőárakat és – aktuálisan – a tüzeket is.

Álszent a világ. Örök példám, hogy a különféle sportműsorok közvetítése közötti reklámok között feltűnő a gyógyszerek, „gyógyhatású” készítmények hirdetése, ahelyett, hogy az egészséges életmódnak, a sportolásnak lenne ott hírverése. Árulkodó ez azért is, mert arra utal, hogy a gyógyszercégeknek van a legtöbb pénzük a reklámra, az pedig eszébe se jut az „egészségvédőknek”, hogy az ember – látva, hallva a csodaszerekről – megijedhet, és rohan a patikába. A gyógyszerlobbi erősebb, mint az egészséglobbi, példám rá az is, hogy nem is olyan régen nagyanyáink szerét, a szódabikarbónát nem lehetett kapni, helyette ott voltak sokszoros áron a különféle savlekötők.

Meglehet, kissé messze kerültem a melbourne-i veszélyektől, ám szerintem nem. Nagyapám mindig azt mondogatta, hogy az élet a legkárosabb szenvedély, akkoriban ez inkább poén volt, mint alapigazság, ma már egyértelműen axiómának tekinthető.

Az idei Australian Openen összesen csaknem 15 milliárd forintot osztanak szét, aki az első fordulóban búcsúzik egyesben, az is gazdagabb lesz 19 millió forinttal. Ehhez persze nem árt bevételekkel szolgálni támogatóktól, televízióktól, akárhonnan, így aztán ha vis maior, azaz elháríthatatlan akadály miatt nincs tenisz, oda az üzlet. Ezt nem árt szem előtt tartani, a por és a füst által elhomályosítva is. Abban viszont biztos vagyok, hogy lehetnek akármilyenek a körülmények, a dohányzás tilalmára vonatkozó szabályokat könyörtelenül betartatják majd a Melbourne Parkban.

Hiába, tudni kell, mi a fontos.