Címlapsztori: Nem hiszem, hogy Marchand-t megverném – Kós Hubert

– Napszemüveg és sapka – a budapesti landoláskor szokatlanul festett, azt gyanítom, a győzelme után belevetette magát az olimpia forgatagába. Volt nagy ünneplés?
– Volt bizony, de muszáj volt – válaszolta nevetve Kós Hubert, a kétszáz hát párizsi aranyérmese. – Úgy voltam vele, ha már megnyertem az olimpiát, élvezzem is kicsit.

– Sikerült?
– Igen. Három éve Tokióban azt éreztem, nem tartozom oda. Azzal, hogy a huszadik lettem kétszáz vegyesen, nemcsak magamnak okoztam csalódást, hanem másoknak is, egyszerűen az volt bennem, hogy nem vagyok odavaló – Párizsban viszont győztem, és egyszerre átéreztem, mi is az olimpia. Tagja lettem az egész őrületnek.

– Sok sportoló mesél arról, hogy már gyerekként arról álmodozott, egyszer olimpiai bajnok lesz. Ön is így volt ezzel, s Párizsban olimpiai bajnok is lett. Olyan az egész, mint azt elképzelte? Azt élte meg, mint az álmaiban?
– Nem lehet ezt elképzelni – minden teljesen más… Nagyon jó, hogy ott lehettem Tokióban, láthattam közelről egy olimpiát, hogy a nagy eredményeim előtt beleszagolhattam abba, milyen is ez. Rengeteget tanultam abból, amit ott csináltam. Ahhoz, hogy most részese legyek az olimpiai családnak, hogy nyerjek, kellett mindaz, ami Tokióban történt velem.

– Akárhányszor beszélgettünk az elmúlt három évben, akármilyen sikert ért el, valahogy mindig Tokiónál lyukadtunk ki. Miért? Ennyire önben maradt az a szereplés, az a huszadik hely?
– Nagyon… Kudarcként éltem meg, hogy nem tudtam megcsinálni. Hogy előtte a hazai Európa-bajnokságon hiába úsztam a középdöntőben juniorvilágcsúcsot kétszáz vegyesen, végül csak az ötödik lettem. Tokióban a döntő volt a minimális célom. És nem sikerült, nagyon nem… Utána kezdtem el változni és változtatni – mentálisan. Hogy jobban tudjam kezelni ezeket a helyzeteket: volt tapasztalatom, annyit tanultam a velem történtekből, hogy rájöttem, mi kell ahhoz, hogy nyerjek.

– Kicsivel több mint két éve alatt előbb Európa-bajnokságot, aztán vébét, végül olimpiát nyert. Tényleg rájött a dolog nyitjára.  
– Igen, de kellettek hozzá ezek a pillanatok, ezek a kudarcok. Segítettek abban, hogy megtanuljak nyerni.

– Három siker, háromféle helyzet – keresne ehhez a három nagy győzelemhez egy-egy jelzőt?  
– A 2022-es Európa-bajnoki győzelmem fura volt. Négy egyéni számban indultam, előbb negyedik lettem négyszáz vegyesen, majd nyolcadik kétszáz háton, aztán negyedik száz pillangón. És akkor azt mondtam, én hazamegyek. Emlékszem, nagyon ideges voltam, úgy éreztem, nemhogy nyerni nem fogok, még érmet sem szerzek. Ezért akartam otthagyni az egészet. Aztán persze nem tettem meg, de a kétszáz vegyeshez már úgy álltam hozzá, hogy semmi sem érdekel. S mivel úgy éreztem, minden mindegy, azt kértem saját magamtól, hogy legalább élvezzem az úszást. Az egészet. És nyertem. Akkor rájöttem, nem szabad úgy nekimenni egy versenynek, hogy túlságosan izgul az ember, hogy rágörcsöl, mert annak nincs értelme, legalábbis biztosan nem segít. Izgulni persze lehet egy kicsit, mert abból tudja az ember, hogy érdekli az egész, hogy fontos neki, de túlságosan görcsösen nem lehet úszni, mert akkor egyszerűen nem tudod megcsinálni azt, amit szeretnél.

– A következő évben úgy utazott Fukuokába, hogy világbajnok lehet…
– Ha már az utazást említi: a repülőn arra gondoltam, milyen jó is lenne, ha ez nem a vébé, hanem már az olimpia lenne. Úgyhogy ha jelzőt, minősítést kért az imént, a világbajnoksággal kapcsolatban azt mondanám, annak a versenynek úgy vágtam neki, hogy jó lépcsőfok lehet az olimpia előtt. Aztán a helyszínen már azt mondogattam magamnak, minek izguljak, hiszen ez csak egy vébé, az olimpia ennél sokkal nehezebb lesz.

– Ezek után kíváncsian várom, hogy Párizs milyen jelzőt kap.
– Azt, hogy nehéz, ám erre még csak véletlenül sem szabad gondolni, mert ha lecsupaszítunk mindent, az az úszás is éppen olyan, mint a többi. Attól, mert az egy olimpia, még nem kell megváltoznia semminek – belül, az érzéseinkben sem.

– Igen, olyan szépen hangzik, és olyan egyszerűnek tűnik, amikor azt mondja egy sportoló, hogy kizárja a külvilágot, s nem figyel arra, hogy egy olimpián van – de hogy lehet ezt megvalósítani a gyakorlatban?
– Én meg tudtam csinálni, be tudtam tartani, hogy nem figyeltem az öt karikára. Fókuszált voltam, tényleg csak magamra figyeltem: a versenymedencében melegítettem be, s utána még találkoztam az edzőmmel, Bob Bowmannel, akinek mondtam, igen, tudom, a második százra figyelek, ő bólogatott, s azzal bocsátott az utamra, hogy élvezzem. És én élveztem – nem izgultam, egyáltalán nem, pedig egyértelmű volt, hogy az olimpiai döntő vár rám. Nagy Péter edző kísért el a call roomba, ő azt mondta később, annyira koncentráltam, hogy ott ő már látta, senki sem fog megállítani. Tudta, hogy meglesz az arany. Én pedig azt tudtam, hogy meg tudom csinálni mindazt, amit elterveztünk, márpedig ha ez így lesz, nem lehet baj.

– Már szóba került, hogy kellett idő és megváltoztatott hozzáállás ahhoz, hogy képes legyen versenyt nyerni. Egyetért azzal, hogy sok a jó sportoló, de külön kategóriát alkotnak azok, akik képesek győzni?
– Maximálisan – láthatta, mert végigkövette az eddigi pályafutásomat.

– Leginkább arra emlékszem, hogy bizakodva ment neki egy-egy versenynek, aztán utána a vegyes zónában nemigen értette, mi is történt a medencében.  
– Mert tényleg nem értettem! Amikor Rómában nyertem az Európa-bajnokságon, belekerültem abba a kasztba, amelyikbe azok tartoznak, akik képesek győzni – akik tudják, hogyan kell nyerni. Tudják, hogyan kell odamenni mentálisan egy versenyre, hogy övék legyen az arany. Erre a tudásra nyilván rátett még egy lapáttal – vagy inkább hárommal – Bob Bowman. Egyfelől a tapasztalataival, másfelől azzal, hogy az edzőm lett, s én úgy, azzal a tudattal indultam onnan a versenyeken, hogy az én edzőm Bob Bowman. Az mindig ott volt bennem, ha Michael Phelpsszel huszonhárom olimpiai aranyat nyertek, én csak jó leszek egyre… Meg aztán sokkal könnyebb úgy nekivágni egy versenynek, hogy tudod, már nyertél. Hogy tudod, képes vagy megcsinálni. De ahhoz, hogy ez így legyen, azt is tudnod kell, azt is meg kell tanulnod, hogyan kell viselkedni a versenyeken. Mert ennek az egésznek csak egy része a felkészülés, az egyértelmű, hogy az edzéseket jól meg kell csinálnod, de a tréningeket én egész életemben jól megcsináltam – de azt nem, hogyan viselkedjek a versenyeken. És ezért nem értettem soha semmit, hiszen a felkészülés alapján okkal gondolhattam, hogy jól teljesítek téthelyzetben is.

– Szerencsésnek tartja magát, hogy Bob Bowman tanítványa lehet?
– Ez hatalmas szerencse. Ha Bohus Richárd nincs, ha nem segít, ha Léon Marchand nem úszik nála…

– …akkor ön nem biztos, hogy elgondolkozik azon a lehetőségen, hogy az edzőlegendával dolgozzon, merthogy, s ez nem titok, az elsődleges célja az volt, hogy a vegyesen már akkor is egyre jobb Marchand-nal dolgozhasson együtt.  
– Igen, tényleg így volt, aztán elég hamar rájöttünk, nekem sokkal jobban feküdne a hátúszóvonal.

– Ugye tudja, hogy akadnak, akik ezt úgy fordítják le, hogy Marchand miatt elmenekült a vegyesről?  
– Nem menekültem el, de nem biztos, hogy képes lennék megverni Léont. Viszont amikor néhány hónapos kinttartózkodás után kétszáz háton legyőztem az addig szintén verhetetlennek hitt Ryan Murphyt, leültünk Bobbal beszélgetni. Én sohasem gondoltam volna korábban, hogy háton ilyen időeredményekre leszek képes, és mikor megkérdeztem Bobot, vajon Ryant könnyebben elkaphatnám-e a későbbiekben, mint Léont, ő egyértelmű igennel felelt.

– Mindig elmondja, hogy Marchand-nal barátok – mit gondol, azok lennének, ha ugyanabban a számban versenyeznének?  
– Szerintem igen, de ahogy mondtam, nem hiszem, hogy meg tudnám őt verni. Tizennégy egyéni szám van a férfiaknál az olimpián, csak nem fog minden távon úszni a jövőben… Engem a száz hát és a száz pillangó még nagyon mozgat, és mivel már nyertem olimpiát, mostanra tudom, milyen ez. A következő lépcsőfok az lehet, hogy innentől kettőt nyerjek egy nagy versenyen – a kétszáz hát győzelme után hajnalban kerültem ágyba, s akkora volt az élmény, hogy aludni sem tudtam. Ezek után reggel még továbbverekedtem magam száz pillangón a középdöntőbe, de már akkor éreztem, itt a vége számomra ennek az olimpiának. De nem baj, hiszen amellett, hogy az álmom valóra vált, jöhetnek az újabb álmok – még csak huszonegy éves vagyok, nem érzem azt, hogy nincs tovább. Célok mindig vannak, sőt, mindig jönnek újak, én pedig egyáltalán nem vagyok megelégedett. Sőt, már alig várom, hogy szerdán visszautazzak Amerikába, mert szeretnék újra edzeni: decemberben Budapest rendezi a rövid pályás világbajnokságot, én pedig még nem úsztam jól hazai közönség előtt, érmet pláne nem szereztem, úgyhogy ez most nagyon nagy motivációt ad nekem.

– De még tartozik valamivel Bob Bowmannek…  
– Ó, igen. Bár valójában én kényszerítettem ki belőle, hiszen a közös munka során azért megtanultam tőle sok mindent. Szóval, a Párizsból hazaérkezésem után írtam neki, hogy már nagyon mozoghatnékom van, mire ő azt válaszolta, a találkozásunkig három néhány ezer méteres edzést csináljak meg. Kettőt már kipipáltam, a harmadik is meglesz valamikor, valahogy…

A párizsi olimpia első magyar bajnokával hétfőn a Nemzeti Sportrádió hosszú interjút készített, amelyet ide kattintva lehet meghallgatni. 

Az Arizona Egyetem csapata megnyerte az összegyetemi bajnokságot március legvégén, aztán két nappal később robbant a bomba: Bob Bowman vezetőedző Texasba teszi át a székhelyét. Persze itthon rögvest megfogalmazódott a kérdés: vajon ezután mi lesz Kós Huberttel? „Nem nagyon volt kérdés. Bobot megkérdezték Texasban, hoz-e magával tanítványokat. A már nem egyetemista úszókon kívül kettőt nevezett meg: Léon Marchand-t és engem” – árulta el Kós Hubert. Ez amellett, hogy megnyugtató válasz, megoldás, egyszersmind arra is rávilágít, milyen úszónak, milyen sportolónak tartja Bob Bowman Kós Hubertet.