„Lehet ezt még fokozni!” – exkluzív interjú Kós Huberttel

– Ismerve a maximalizmusát, talán mégsem bántó a kérdés, sokkal inkább helytálló így kezdeni: elégedett?
– Mindenféleképpen – vágta rá Kós Hubert. – A szingapúri világbajnokság úgy sikerült, ahogy sikerülnie kellett. Persze, volt az a száz hát, amelyen odaérhettem volna a dobogóra, de többet tanultam abból, hogy negyedik lettem, mintha érmes lettem volna vagy akár nyerek. Ez éppen így volt jó. Természetesen a kétszáz hátat mindenképpen meg akartam nyerni, és nem akartam elengedni a kétszáz vegyest sem, mert az volt a célom, s a vébé előtt ki is mondtam, hogy két érmet szerezzek Szingapúrban. Örülök, hogy sikerült.

– Valóban beszélt arról a világbajnokság előtt, hogy nem akar még egyszer olyan versenyt, mint a párizsi olimpia, amelyen egy egyéni számban végzett a dobogón. De valóban ez volt a legfontosabb célja ennek a vébének, vagyis ha már száz háton megvan az a második érem, ami időben az első lett volna, lehet, hogy elengedi a kétszáz vegyest?
– Akkor sem engedtem volna el a kétszáz vegyest, ha érmet szerzek száz háton – nem tanultam volna eleget belőle, ha így teszek, és két év múlva nem lennék olyan jó ezen a távon, mint amilyen szerintem leszek. Úgyhogy van a felvetésében igazság, mert nagyon szerettem volna, ha végre két számban nyerek érmet, de a lényeg mégiscsak a kemény menetrenden volt. Négy egyéni számban úsztam döntőt, fontos volt, hogy átéljem, milyen is a világbajnokságon egy ilyen program. Végig bírtam, és ez jó, de ha teszem azt, megnyerem a száz hátat, akkor sem változtatok, maradt volna ugyanaz a felállás a számaimat illetően.

MÁR NEM FÉL ATTÓL, HOGY NEM SIKERÜL VALAMI

– Azt mondja, tanult a száz hátból: mit?
– Elsőként azt, hogy nem szabad elnyomni az első ötvenet a döntőben.

– Az elnyomni az erős kezdést jelent?
– Igen, túl erősen kezdtem: jól éreztem magam, úgy gondoltam, bemehetek ötvenkét másodperc alá, úgyhogy nekiindultam. Azt is mondhatnám, megadtam magamnak az esélyt, hogy érmet szerezzek száz háton, de nyolcvannál elfogytam. Ez egyértelműen azt jelenti, hogy a testem nem bírja még ezt a sebességet.

– Megbeszélte az edzőjével, Bob Bowmannel a tapasztalatokat?
– Persze: nagyon gyors, egyre gyorsul a száz hát mezőnye, erősebbnek kell lennem, hogy bírjam a végét is.

– Amikor negyedik lett száz háton, nem ijedt meg kissé, hogy a „két érmet akarok Szingapúrban” célját esetleg nem éri el?
– Abszolút nyugodt maradtam – a döntő után is. Úgy vágtam neki, hogy van esélyem nyerni, de valójában egytől nyolcig bármi lehet. Elfogadtam, hogy ez a reális, és már előzetesen tudtam, ha nem lesz érem, az sem fog megállítani. És nem is állított meg! Emlékszik, régen többször előfordult, hogy „összeestem” egy versenyen, volt bennem félelem, vajon képes leszek-e megcsinálni. Ezúttal ennek nyoma sem volt: más a felkészülésem, más minden, a mentális állapotom is, már nem félek egy versenyen attól, hogy valami nem sikerül. Értem és vallom is azt a mondást: vagy nyerünk, vagy tanulunk.

–  Az sem okozott nehézséget, hogy Bob Bowman nem volt Szingapúrban?
– Nem, hiszen így készültünk. Bob egyébként is sok hasonló szituációra készít fel minket, ez sem jelentett gondot, mindenki tudta, mit kell csinálnia – azt nem mondom, hogy jót tett, de rosszat sem, az pedig érthető, hogy valamikor neki is pihennie kell.

– Jól sejtem, azzal pedig egyszerűen nem foglalkozott, hogy mindenki öntől várta az érmet, mi több, az aranyat a magyar medencés csapat tagjai közül?
– Nem akarok ilyen terhet magamra venni, ezúttal sem vettem, sokkal inkább a saját céljaimat akarom elérni. A decemberi budapesti rövid pályás világbajnokságnak úgy vágtam neki, hogy ott kötelező egy aranyat nyernem, de ezt a vébét Szingapúrban rendezték, nem borultam volna ki akkor sem, ha egyetlen érmet sem szerzek, akár negyedik is lehettem volna kétszáz vegyesen, vagy éppen kilencedik kétszáz háton – az utóbbi döntőben nagyon nagy csata zajlott, nagyon örülök annak, hogy még így is nyerni tudtam.  

A PÁRIZSI GYŐZELEM FELÜLMÚLHATATLAN

– Magának az éremnek örült, vagy inkább annak, hogy ilyen küzdelmes döntőt nyert meg?     
– Leginkább annak, hogy Bobnak bebizonyítottam és persze magamnak is, hogy képes vagyok rá, és jó, hogy nem engedtem el a kétszáz vegyest.

– Mert erről is beszéltek?
– Igen, de még a vébé előtt. A program láttán egyértelmű volt, hogy a számaim ütik egymást – száz pillangóra neveztem, de kénytelen voltam visszalépni, azt viszont nem akartam, hogy egyévnyi kemény munka után csak két számot ússzak Szingapúrban, úgyhogy ragaszkodtam a kétszáz vegyeshez és az ötven háthoz is, az utóbbihoz annak ellenére, hogy Bob tanítványai azért nem arról híresek, hogy a sprintszámokban tündökölnek. Meg akartam mutatni, hogy ezt is meg tudom csinálni.

–  Megint oda lyukadunk ki, hogy a szingapúri világbajnokság a tanulási folyamat fontos része volt – azért tudott örülni az aranynak is? Megnyert már mindent, ez a második vébéarany miért, mitől marad emlékezetes?
– A fukuokai aranyérem volt az első, úgyhogy az a világbajnoki győzelem különleges volt számomra. De az volt a párizsi első hely is, mégpedig azért, mert az volt az olimpia, a versenyek versenye. Ez a szingapúri meg azért volt az, mert itt kellett megvívnom a legnagyobb csatát. Nem én voltam a kétszáz hát címvédője, hiszen tavaly februárban nem indultam Dohában, de kicsit mégis annak éreztem magam, mert tavaly meglehetősen foghíjas volt a vébémezőny, az igazi, a „nagy” világbajnokságon két éve én nyertem, úgyhogy címvédésként éltem meg a szingapúri győzelmet, és vébén először csináltam ilyet. Európa-bajnokságon már sikerült, a 2022-es római címemet kétszáz vegyesen két évvel később Belgrádban megvédtem, de világbajnokságon először történt ez meg velem. Boldog vagyok emiatt, de azért olyan jó sohasem lesz, mint az első olimpiai győzelmem, az felülmúlhatatlan marad.

– Gyanítom, van még egy kiemelkedően fontos pillanata ennek a szingapúri világbajnokságon az ön olvasatában.
– Nem vitás: a vébé legkedvesebb pillanata számomra az volt, amikor Léon Marchand-nal és Shaine Casasszal együtt álltunk a dobogón a kétszáz vegyes eredményhirdetésén. Mindannyian Bob tanítványai vagyunk, úgyhogy én ennek a bronznak örültem a legjobban, és teljesen mindegy, milyen sorrendben álltunk ott – a lényeg, hogy mi, hárman voltunk ott. Sajnos Carson Foster megsérült a versenyen, úgyhogy ő nem lehetett ott velünk azon a távon, de mi hárman már az előfutamban is egymás mellett úsztunk, s amikor bejutottunk a döntőbe, kimondatlanul is célunk volt a közös dobogó. A döntőben mellről gyorsra fordulva láttam, hogy ez megvan.

– Várjon! Körbenézett menet közben?!
– Igen. Tudtam, hogy hármunknak van a leggyorsabb első száz métere, de azt is, hogy mellen sok minden változhat, és elsősorban miattam, van, hogy össze tudok esni a mellúszás során… Ez ezúttal nem történt meg szerencsére: az a hármas dobogó és a szingapúri kétszáz vegyes örök emlék marad.

–  Megdicsérte önöket Bob Bowman ezek után?
– Nekem annyit mondott, hogy kétszáz háton ússzak egyéni csúcsot… Azért örült a mester, de dicsérni ritkán szokott, ha meg jön egy rossz lépés vagy úszás, el is felejtődik minden jó.

HÁLÁS EDZŐJÉNEK, BÁR NÉHA FELIDEGESÍTI

– Azért szerencsére mi nem felejtjük el ezt a szingapúri menetelését: lehet ezt még fokozni?
– Remélem, hogy lehet, éppen ezért csináltam ezt Szingapúrban – mennyiségben nem nagyon, de lehet ezt jobban csinálni. Nem vagyok elégedetlen, noha voltak rossz pillanatai is a világbajnokságnak, de ezeket és a jókat is igyekszem egy időre elfelejteni, ahogyan az úszást is, aztán amikor visszatérek, biztos, hogy elemezzük a szereplésemet.

– Bár korábban már elárulta, sosem tudja megunni a víz közelségét, azt hinné az ember, hogy egy ilyen nehéz év és világbajnokság után úszkálásra sem akar gondolni, de mégiscsak vízparton nyaral a családjával.
– Mindig olyan helyen nyaralunk, ahol van a közelben víz, én ezt sosem unom meg, a hétköznapokban sem a vízzel van bajom, sokkal inkább azzal, hogy fel kell kelnem minden reggel hatkor, bemenni az uszodába, és hallgatni Bobot…

– A nem mindig könnyű napok és edzések ellenére azért mégiscsak szerencsés, hogy Bowmannel dolgozhat, nem?
– Ha nem kerültem volna hozzá, lehet, hogy most nem is beszélgetnénk, lehet, hogy nem is lenne miről beszélgetnünk. Mindent neki köszönhetek, ő kapart össze a padlóról, az ő érdeme, hogy ebből az egészből lett valami. Nagyon hálás vagyok neki. De azért van, hogy fel tud idegesíteni, például azzal, hogy amikor hideg van, és a lányoknak engedi, hogy a fedettben ússzanak, minket viszont kivezényel a nyitott medencébe… 

Segít mindenkinek – Bowman tanácsaival

Akárkit megkérdez az ember a magyar úszócsapatból, legyen az versenyző, edző, masszőr vagy éppen vezető, egyöntetű a vélemény: Kós Hubert fikarcnyit sem változott – a sikerek ellenére sem.  „Nem érzem, hogy változott volna a csapat dinamikája, ugyanúgy hülyéskedünk a srácokkal, mint korábban – mondta el Kós Hubert. – Már nagyon vártam, hogy a válogatott társaimmal találkozzak, ritkán van rá lehetőség. Annyi viszont talán változott, hogy amikor kisebb voltam, hiába mondtam valami okosságot, nem feltétlenül vettek komolyan, egy ideje viszont már figyelnek rám. Nagyon örülnék, ha bárkinek is tudnék bármiben segíteni. Persze, nem én vagyok a nagyokos, hanem Bob Bowman, én csak elmondom, ő az adott helyzetben milyen tanácsokkal lát el – ha ezekből bárki bármit is felhasznál, átvesz, és segít neki, annak örülök.” Hogy Kós nem változott, s hogy neki ugyanolyan fontos a magyar válogatott, mint korábban, azt az is bizonyítja, ha szükség volt rá, rendelkezésre állt – nem volt kérdés, hogy a váltókban is szerepet vállal.  „Nekem ez a természetes – jegyezte meg. – Amikor még kisebb voltam, mindig az volt a vágyam, hogy tagja legyek egy magyar váltónak, csak éppen akkortájt nem olyan számokat úsztam, hogy erre esélyem legyen. Száz mellen is azért kezdtem el dolgozni, mert amellett, hogy ez nagyon kell nekem a vegyeshez is, talán egy négyszer százas vegyes váltó kiállításának is lesz így esélye egyszer.”

Még mindig Amerika a sportág Mekkája

Van hiányérzete, nem is tagadja, ugyanakkor látja a pozitívumokat is. Sós Csaba, az úszók szövetségi kapitánya azt mondja, több versenyre van szükség – akár az edzőtáborok rovására is.

Vegyes a kép, a szingapúri világbajnokságot többféleképpen értékelhetjük: egy biztos, a medencés úszók kapitánya, Sós Csaba nem beszél mellé – látja a pozitívumok mellett azt is, min kell változtatni.

Hogy Kós Hubert lesz (lehet) a magyar válogatott egyedüli éremszállítója, már a rajt előtt is majdhogynem bizonyos volt, a kapitány viszont az aranynál és a bronznál többet kapott Kóstól:

„Az várható volt, hogy Hubi jól úszik Szingapúrban, de ami igazán örömteli volt az az, amit láttam: ez a fiú más, mint tavaly. Kevesen jutnak el odáig, ahová ő, hogy huszonkét évesen elért már mindent, s ahelyett, hogy hátradőlne, »kóstolgatja« magát, hogy mit bír. Igazán ezt csak egy világbajnokságon lehet megtenni, egy világverseny mindig más. A legnagyobb teljesítmény tőle az volt, hogy huszonnégy órán belül leúszta a kétszáz vegyes és a kétszáz hát döntőjét, közte meg az utóbbi szám középdöntőjét.”

Kós Huberten kívül mindössze két magyar úszott egyéni csúcsot Szin­gapúrban: Sárkány Zalán 400 és 1500 gyorson, valamint Molnár Dóra 200 háton.

„Az nagyjából látszik, hogy mára már egyéni rekord kell egy vébédöntőhöz – mondta Sós Csaba. – Aki ezt megússza, az már nem lehet elégedetlen. De persze azt is értem, aki az érmeket hiányolja. Sajátos nézőpont, de ettől még igaz: a sportág helyét a világban mindig az olimpia jelöli ki, márpedig Párizsban az amerikaiaknak és az ausztráloknak négy olyan úszója volt, aki egyéniben nyert, nekünk három, az olaszoknak kettő, mindenki másnak egy. Szingapúrban egy úszónk szerzett érmet, de ilyen volt már korábban is, például 1998-ban vagy éppen 2001-ben, úgyhogy a mostanit a szempontunkból »átlagos« vébéként minősíteném. Szélesedik és erősödik a mezőny, sokan és nagy tehetségek állnak az útban, mások is maradtak le éremről és döntőről, ezzel együtt természetesen nekem is van hiányérzetem.”

Az egyértelműen látszik, hogy nagyon gyors lett a világ a medencében, s bár a korosztályos viadalokról továbbra is jönnek a magyar érmek, világosan kirajzolódik, hogy változtatni kell.

„Áttoljuk a hangsúlyt az edzőtáborokról a versenyekre, mert a sok edzőtábor nem jelenik meg az eredményességben. Észszerűbb határokat kell rajzolni – jelentette ki a kapitány. – Még több versenyre van szükség, és olyanokra is, amelyeken háromszor kell leúszni egy-egy számot az éremszerzéshez, mert csak így lehet igazán fejlődni.”

Akadtak olyanok, akiktől valamivel többet várhattunk, például Ábrahám Minnától vagy éppen Pádár Nikolett-től, viszont a mellettük még Molnár Dórát és Ugrai Pannát felvonultató 4x200-as kétszázas gyorsváltó negyedik helye igenis kitűnő eredmény, ahogyan az is, hogy a nyolc váltószámból ötben indult magyar csapat, három pedig döntőbe jutott – ez azt mutatja, hogy azért nem egyszemélyes ez a magyar válogatott.

Kovács Benedek esetében már az örömteli, hogy ennyi idősen nem vonult vissza azután, hogy nem jutott ki a párizsi olimpiára, Jackl Vivien pedig nem könnyű időszakon megy keresztül, nála az edzőváltás mellett a korából adódóan jelentkező, elsősorban a testét, az alkatát érintő változások jelentenek gondot, az viszont szembe­ötlő (és reményt keltő), hogy még úgy is a 11. lett 400 vegyesen, hogy kilenc másodperccel (!) maradt el egyéni legjobbjától.

„ Németh Nándor iszonyatosan peches volt, futammásodikként sem úszhatott döntőt száz gyorson, ezzel együtt továbbra is a legjobbak közé tartozik. Jászó Ádám is megbízható úszónk, és kiváló versenyzőtípus, mellette nagyon örültem Zombori Gábor hatodik helyének négyszáz vegyesen. Sárkány Zalánban több van, ez ki is jön belőle reményeim szerint, s azért azt is látnunk kell, hogy a váltóinkban szereplő úszók több nagy skalpot is begyűjtöttek – összegzett a kapitány, majd rámutatott egy döbbenetes tényre: – Sokan mondják, hogy Amerika, Ausztrália és Kína kimagaslik, én mást mondok: nézzük meg, ki készül Amerikában. Az aranyak felét amerikai állampolgár vagy Amerikában készülő úszó szerezte meg Szingapúrban. Azzal a versenyrendszerrel, ami ott működik, s azzal a sok úszóval, aki ott úszik, nem lehet felvenni a versenyt. Eddig is Amerika volt a sportág Mekkája, ebben nincs változás. Persze, erősek az ausztrálok, a kínaiak, és más országokban is akadnak klasszisok, de az amerikaiak vezető szerepe megkérdőjelezhetetlen.”