Pincéből a fényre – élet vagy te, sport…

A történelmi legendák részeit képezik többek között a dátumok is. Vannak köztük objektív, megkérdőjelezhetetlen hitelességűek, meg olyanok is, amelyek, mondjuk úgy, közmegegyezés eredményei. Valószínűleg az utóbbi kategóriába tartozik az is, mely szerint 1944. szeptember 23-án lépett hazánk területére az első szovjet katona, amint az is kétséges, valóban 1945. április 4-én és éppen Nemesmedvesnél ért-e véget Magyarország felszabadítása.

Akárhogy is, a Népsport emlékező riportsorozata harminc év múlva az e két dátum közé eső jó fél év „nagyobb állomásaihoz” kapcsolódva ad (sport)történelmi anamnézist. 1975. január 18-i számában Kocsis L. Mihály terjedelmes anyaga a város bal partja, azaz Pest felszabadításának apropóján született. Azt talán meg sem kellene említeni, hogy az írás – csakúgy, mint a sorozat valamennyi darabja – erősen át van itatva politikummal, de a konklúziót most nem a végére hagyva megállapítható, Kocsis. L. írása tisztességes munka, megfutja a kötelezően elvárt köröket, de nem viszi túlzásba a felszabadítók dicsőítését vagy az új rend hozsannázását.

Történelmi tévedések, dezinformációk persze előfordulnak a cikkben, de egyrészt ötven éve még nem lehetett tudni, a kommunista propaganda például hogyan hamisította meg – a szovjet aknatűz áldozatául esett – Ilja Osztapenko parlamenter százados halálának körülményeit (az írás egyetlen képmellékletének aláírása szerint „a fasiszták példátlan aljassággal lemészárolták”), nem voltak ismeretesek azok a szovjet levéltári dokumentumok, Sztálin hadparancsai, amelyek cáfolják például azokat az írásban is megismételt, akkoriban közkeletű lózungokat, hogy a „szovjet hadvezetés igyekezett megkímélni a város műemlékeit, polgárai életét”, csak hát a fasiszta fenevadak…

Apropó, Sztálin… A riport felvezetőjében még egy enyhe ejnye-bejnyét is kap a generalisszimusz, aki nem engedte meg a város elfoglalására készülő Malinovszkij marsallnak bevárni az erősítést, s arra adott utasítást, hogy haladéktalanul – 1944. október 29-én –, „menetből” vegye be a várost egy hét alatt. A szerző szerint a hadihelyzet „félreértése” vezette erre a főparancsnok-pártfőtitkárt, valójában attól tartott, a vélelmezett balkáni partra szállás után a britek szabadítják fel Bécset, másrészt azt szerette volna, ha az 1944. november 7-i ünnepségen a moszkvai rádió Budapest bevételét kürtölné világgá. A villámhadműveletből több mint három hónapos pusztítás, vérengzés lett…

Nos igen, 1975-ben már lehetett kritizálni a „népek atyját”, bár az a vérlázító toposz, hogy a győzelemhez egy ilyen vezető, sőt éppen ő kellett, nagyjából a rendszerváltásig tartotta magát.

Kocsis L. Mihály a történelmi antré után jó ízléssel megválasztott irodalmi szemelvényekkel (Rónai György-vers, Déry Tibor-írás) és egy személyes élménnyel vezeti át riportját a sport felé, feltéve előtte a költői kérdést: ennyi szenvedés, pusztulás, vér megidézése után lehet-e, szabad-e egyáltalán mozgásról, testedzésről, sportolásról beszélni, írni… Az „engedélyt” Székely Éva „adja meg” neki, akit Vitray Tamás Ötszemközt című tévéműsorában hallott beszélni arról, hogy 1944–1945 telén egy csillagos házban, éhezve, nyilas razziák közepette hogyan lépcsőzött az ötödik emelet és a földszint között több százszor, hogy ne satnyuljanak el a lábizmai, mert a nagy célt egyetlen pillanatra sem adta fel: „Én azt hiszem, csak azért maradtam életben, mert olimpiát akartam nyerni.”

Élet vagy te, sport…

Innentől sportembereknek, szemtanúknak, túlélőknek adja át a szót a szerző. Mészáros Sándor, a Postás és a Csepel egykori vívószakosztály-vezetője, Nagy Barna FTC-vízipólós, Bakon József, az Elektromos kapusa és dr. Mező Ferenc szellemi olimpiai bajnokunk idézi fel, hogyan indult meg a sportélet a romokon, hogyan hozták úgy-ahogy helyre a játszóhelyeket, csarnokokat, termeket, miként szereztek felszerelést, keresték meg a régi társakat és szervezték meg az első versenyeket, tornákat. Az egykori kiváló dobóatléta, Regdánszky Matild szavai igazán érzékletesen adják vissza az óvóhelyekről kimerészkedő sportemberek első érzéseit: „Amikor feljöttünk a pincéből, azt hittük, hogy talán soha többé gondolni sem fogunk a sportra. Aztán megettük az első néhány tányér bablevest, és máris az kezdett érdekelni, hol lehetne mozogni egy kicsit. Valójában azonban akkor kezdtük igazán elhinni, hogy életben maradtunk, amikor néhány hónappal a világégést követően magunkra húzhattuk a címeres mezt.”

Élet vagy te, sport…

Mező dr. szavaival: „Fáradhatatlanul ütjük a nagydobot a tömegsport érdekében, mert hiszen miként a napsugárhoz, a levegőhöz: a testkultúra áldásaihoz is jussa van minden jószándékú, munkaszerető, kötelességtudó, demokratikus lelkületű magyar embernek.” Na igen, nem hiába a szellem embere…

Aztán az élet normális mederbe terelődésének újabb állomása: 1945. április 24-én megjelent a Nemzeti Sport utódja – és tehetjük hozzá, elődje –, a Népsport. Az első tavaszi sportdélután futballmeccseiről is beszámoló lap a nem épp cizellált és fantáziadús „Jár a baba, jár – ismét jár a magyar labdarúgás” címmel írt tudósítást, de a lényeg, hogy végre volt miről – és volt mire – írni.

Az első szám apropóján Kocsis L. Mihály a legutóbbit, az 1944. december 24-it is szemlézi, amely a kalandos Fradi–Újpest rangadóval foglalkozott. A mérkőzést eredetileg október 29-én játszották (emlékezzünk, ezen a napon lendült támadásba Malinovszkij 2. Ukrán Frontja Budapest ellen), de a második félidő 38. percében, 1:1-es állásnál légiriadó miatt félbeszakadt. December 9., majd karácsony másnapja, 26-a az új időpont – a sportnapilap még megírja beharangozóját, a várható összeállításokat, a meccsre azonban már nem kerülhetett sor, az Üllői út végén már szovjet tankok sorakoztak: a gyűrű bezárult Budapest körül.

A „sarokba szorított fenevad azonban védekezik”, és egyre több a halott. A szerző felvillant néhányat a fájdalmas emberveszteség sportolóáldozatai közül: a legendás Fradi-játékost és edzőt, Tóth Potya Istvánt és társát, az edzőként nagyot alkotó Kertész Gézát az ellenállásban való részvétel miatt, a kiváló kajakost, Balatoni Kamillt katonaszökevényként végzik ki a németek február 6-án és 7-én. De a halál lecsap „vakon” is. Kabos Endre háromszoros kardvívó olimpiai bajnokunk az elsőként – véletlenül – felrobbantott Duna-hídon (november 4-én és nem a cikkben szereplő 3-án), a Margit hídon veszíti életét a detonáció következtében. Halála körülményeiről számos teória, mendemonda keringett, és napjainkban is ahány írás, annyiféle módon tálalja a bajnok végzetét. Ki úgy tudta, a Dunába zuhanó 48-as villamoson ült, más szerint munkaszolgálatos társaival teherautón (vagy gyalog) vezényelték át a hídon, a Kocsis L. Mihály által kérdezett vívószakosztály-vezető, Mészáros Sándor szerint egy szekéren kelt át a budai oldalra, mert ott talált jobb búvóhelyet az ő Bécsi utcai műhelyénél. A legvalószínűbb – s amit unokahúga, az ismert fotóművész Keleti Éva is megerősít –, hogy a munkaszolgálatosként engedéllyel Budapesten tartózkodó Kabos az Eötvös utcai vívóteremből indulva egy kisteherautón fát szállított, amikor a robbanás bekövetkezett – a holtteste sohasem került elő.

Nagy Lajos Pincenaplójának január 18-i bejegyzésével zárja írását Kocsis L. Mihály: „Elvégeztetett! Vége a háborúnak, vége a pincének, a hallgatásnak, a lapulásnak. Minek is van még vége vajon? Kell, hogy vége legyen az eddig volt, ezer éve tartó világnak.”

Mi tudjuk, a háború és az a világ valóban véget ért. A lapulás, a hallgatás néhány év múlva visszaköszönt…