Dunai Ede legutóbbi, tizenegyedik könyve a honi futball valaha élt egyik legjobb, 2006-ban 61 éves korában elhunyt, 76-szoros válogatott csatáráról szól.

1979. március 30. A Tatabánya férfi kézilabdacsapata KEK-visszavágón fogadta a nyolcgólos előnnyel érkező NSZK-s Gummersbachot...

A téma „komoly része” felületes és a nyolcvanas évek elején már meglehetősen avítt ismeretekről vall.

ALAPVONAL. A másik kérdés persze, hogy a néző/vevő olykor bizony karcosan kritikus igazsága kinyilváníttatik a lelátóról, olykor kórussá összeállva, valóban nem szabad, sőt tilos átlépni bizonyos mezsgyét. Ez a játék ugyanis nem határok nélküli. Vannak írott és íratlan szabályok ott, a nézőtéren is, de a határvonalak egyikét-másikát, úgy tűnik, máshol húzza meg klubvezető, játékos és szurkoló.

12 ember (Hypós, Sziszi, Birkás, Vili, Bencsik és a többiek), 12 fanatikus, 12 harcos, más-más életkor, életút, családi-szociális környezet, foglalkozás – egy közös ponttal: a kérdésre, mit jelent neked a Fradi, ugyanaz a válasz: „mindent”, „az életemet”.

Stefan Effenberg: A kanapén feküdtem, miközben a feleségem az igazgatósággal tárgyalt.

Jelena Csauszova jött, látott, néhányszor győzött, aztán orosz létére angolosan távozott.

Wladyslaw Kozakiewicz világcsúccsal nyert a moszkvai játékokon – aztán csinált még valamit.

ALAPVONAL. Amikor „Zolika” belőtte az egyenlítőt, az maga volt a mámor, az eksztázis csúcsa, amiről addig a pillanatig nem tudtam, hogy létezik, és amelyről akkortájt azt gondoltam, nagyobb boldogság ennél nincs.