A győztes, aki ott sem volt

„Már csaknem egy hete tartott az amszterdami olimpia, s a magyarok napról napra lógó orral bandukoltak haza a különböző sportterekről. Egyetlen győzelem nélkül. Az ötödik nap délutánján a stadionban üldögélő magyarokat váratlanul érte a felhangzó melódia: a zenekar a mi himnuszunkat játszotta, és a győzelmi árbocra felkúszott a piros-fehér-zöld lobogó. Értetlenül bámultak egymásra. Nyertünk? Miben?”     

Lukács László és Szepesi György – több kiadást is megélt – A magyar olimpiai aranyérmek története című könyve „beszéli el” így Mező Ferenc amszterdami győzelmének kihirdetéstörténetét, s mindez jól példázza, miért tekintünk a Pölöskefőn született tudós tanárember 97 évvel ezelőtti sikerére úgy, mint minden idők legkülönlegesebb magyar ötkarikás aranyérmére. Mező Ferenc neve, munkássága, sőt a művészeti versenyekre beadott pályamunkája ugyanis még az amszterdami játékok közepette is teljesen ismeretlen volt – nemcsak a hazai közvélemény, hanem jóformán az amszterdami magyar ötkarikás küldöttség tagjai előtt is. Mondhatni, akkor szembesültek először Mező Ferenc nevezésével, amikor az amszterdami zsűri az eredményhirdetés napján, 1928. augusztus 1-jén közhírré tette, hogy a művészeti versenyek irodalom kategóriájának epikai alkategóriájában egy magyar „középiskolai tanár kitűnő olimpiatörténeti műve érdemelte ki az elsőséget, az aranyérmet, a babért.”

Az elsőként megjelent híradásokon rajta is volt az „ismeretlenség” és a „váratlanság” kézjegye! „Az epikai olimpiai díjat a zsűri egyhangúlag dr. Mező Ferencnek, kitűnő szakírónknak, volt bajnokatlétánknak ítélte »Az olimpiászok története« című még befejezetlen munkájáért” – írta a Pesti Napló másnapi tudósításában, tévesen befejezetlennek titulálva Mező munkáját. Ám még mindig pontosabban fogalmazott, mint mondjuk a Sporthírlap, amely az augusztus 3-án megjelenő lapszámában Mezőt az etikai (sic!) versenyben nyilvánította Amszterdam első magyar győztesének, mint az „Az olimpiászok etikai története” (!) című mű szerzőjét emlegetve, kiemelve, hogy ezzel Hajós Alfréd 1924-es győzelmét követően újra van a művészeti versenyeknek magyar győztese. (Az ekkor már építészként dolgozó korábbi úszónk Lauber Dezsővel közösen készített stadionterve Párizsban valójában második díjat kapott, igaz, aranyérmet nem osztottak.)

Érdekesség, hogy ez az „etikázás” aztán a komplett magyar sajtón végigszáguldott, mint afféle vírus (sajnos a Nemzeti Sport sem volt kivétel), de ennél is sajnálatosabb, hogy Mező teljesítményét, noha ez volt az 1928-as játékok első magyar diadala, eleinte nem kezelték értékén. A Sporthírlap és a Nemzeti Sport sem írta le a nevét a győzelmét követő első lapszámának címlapján, mint ahogy az is beszédes, hogy amikor az egyik napilap karácsonyi száma feltüntette az amszterdami győztesek és helyezettek névsorát, a listáról lemaradt a szellemi olimpia magyar aranyérmese.

Ám még ezek a „kellemetlenségek” is mind eltörpülnek Mező Ferenc „furcsa” olimpiai győzelmének ama rendhagyó körülménye mellett, hogy miközben azon az augusztus másodikai délutánon neki, érte szólt a magyar Himnusz az amszterdami Olimpiai Stadionban, addig ő Esztergomban ülve várta a híreket – saját magáról. „Életem legszebb percei lehettek volna ezek – mondta márt az olimpiát követően Mező Ferenc –, de a sors mostohaságából nem lehettem ott.”     

Hogy miért nem volt ott személyesen Amszterdamban, még ha előre természetesen nem lehetett sem tudni, sem sejteni a győzelmét? Egész egyszerűen fel sem vetődött ennek lehetősége. A hivatalos küldöttségnek nem volt tagja, sőt a Magyar Olimpiai Bizottság még csak elméleti síkon sem vetette fel a kiutaztatása lehetőségét. Persze, talán mehetett volna magánemberként, csakhogy a száznegyven esztendővel ezelőtt, 1885. március 13-án született, akkor 43 éves középiskolai tanár (a budai Mátyás Gimnázium oktatója) anyagilag nem engedhette meg magának az efféle „extra” kiadásokat.

Így aztán ő is csak másodkézből értesült arról, hogy az epikai kategóriában hét nemzet tizenöt különböző pályamunkája került a tizenegy tagú (holland, brit, francia, német, mexikói, olasz, portugál és svéd ítészekből álló) zsűri asztalára. Mező mellett egyébként egy másik magyar, a sportújságíróként is ismert Király Dezső is pályázott, méghozzá két prózai munkával (Jeromos abbé a tribünön, valamint La Fontaine és Andersen meséi címmel), ám mindkettő helyezetlenül zárt. Mező arról is csak a győzelem tényét követően értesült, hogy a szakmai zsűri milyen kedvezően fogadta a tanulmányát, noha Az olympiai játékok története terjedelmi okokból három részre bontva került a bíráló bizottság elé. Az volt ugyanis a kikötés, hogy a pályamű kézirata nem haladhatja meg a húszezer szót. Mező Ferenc az Országos Testnevelési Tanácshoz (OTT) jelentkezett a munkájával, és úgy tervezte, mindhárom részt külön adja be a szellemi olimpiai versenyre, ám mivel nem ő volt az egyedüli indulónk, az OTT csupán az első részét nevezte be, a másik kettőt csatolmányként küldte el Amszterdamba, hogy a bíráló bizottság egészében láthassa a kész művet. A zsűri pedig talán éppen ezért értékelhette Mező hallatlan precizitását. „Azt mondták, ilyen alapos munka még sehol a világon nem jelent meg. Lám, ki hitte volna a kanizsai tanárról, hogy jobban megírja az olimpiád történetét, mint a görögök, akiknek a földje termette az első babérágat, mint a franciák, akik felújították ezeket a versenyeket, mint az angolok, akiknek British Museumuk van, vagy mint az alapos németek és a többi náció” – lelkendezett az 1928. augusztus 24-én megjelent, Az olimpiád mérlege” című összegző írásában Vadas Gyula, a Nemzeti Sport főszerkesztője.

És voltaképpen ez lett aztán az uralkodó álláspont Mező Ferenc teljesítményét illetően a későbbiekben is – a kezdeti méltánytalan „méltatások” után a sporttudós megkapta a neki járó tiszteletet és elismerést a magyar társadalomtól. Noha a Nemzetközi Olimpiai Bizottság 1952 óta a szellemi olimpia (másként művészeti versenyek) érmeseit nem tünteti fel a nemzetek összesített éremtáblázatán, Magyarország következesen olimpiai aranyérmesként emlékezik meg az 1961. november 21-én elhunyt bajnokáról, akit az amszterdami siker erősített meg abban, hogy élete hátralévő részét a sporttörténelem oltárán áldozza fel. Az 1948 és 1961 között NOB-tagként szolgáló Mező már 1923-ban jelentkezett Az ókori olimpia című munkájával, ám akkor még mint klasszika-filológus merészkedett az antik világ kevéssé kutatott és dokumentált területére. Aztán „jegyzetei sokasodtak az ókori írók tanulmányozása kapcsán, az óriási anyagból végül elsőként az ókori olimpia történetének összeállítását végezte el” – áll a „125 éve született Mező Ferenc” című tanulmányban.

Innen pedig már egyenes út vezetett az egymást követő sporttárgyú munkák felé. 1929-ben megjelent magyar nyelven Az olympiai játékok története, majd az antik időszak vizsgálatának prioritását szép lassan a közelmúlt és a szerző jelenkorának vizsgálata vette át. S mivelhogy a gyermekkorában szívesen atletizáló, a birkózás, a sportlövészet és persze a komplett sport mibenléte iránt mindig is érdeklődő majdani latin-görög szakos bölcsész komoly tanárrá és tudóssá válva is ki tudott teljesedni szenvedélyeiben, voltaképpen teljes életet élt. Ahogy ő maga fogalmazott élete utolsó éveiben: „Az volt a döntő életemben – és ezért tartom magam boldog embernek –, hogy különös szerencse ért: az lett az életpályám, ami a kedvtelésem, a rögeszmém, a szenvedélyem volt. A görögök kultúrája és a sport.”     

Dr. MEZŐ (GRÜNFELD) FERENC
Született: 1885. március 13., Pölöskefő
Elhunyt: 1961. november 21., Budapest
Foglalkozása: klasszika-filológus, tanár, sporttörténész, író
Főbb művei: Az olympiai játékok története (1929), Az újkori olimpia. Athéntől Rómáig (1960)
Fontosabb elismerései, tisztségei: olimpiai bajnok (1928, Amszterdam, epika), NOB-tag (1948–1961)