Fura megtérés – Csinta Samu publisztikája

MI SEM TERMÉSZETESEBB ANNÁL, mint hogy a sportsajtó igyekszik nyomon követni a külföldön érvényesülni próbáló magyar futballisták sorsát. Ez ma már egyszerre könnyű és nehéz feladat. Könnyű, mivel a különböző kommunikációs források és eszközök elől senkinek sincs „menekvése”, a világ legzavarosabb bajnokságában felbukkanó magyar kilétére is hamar fény derül. De nehéz is, mert míg korábban csak a felnőttkorosztályt elérők kacsingattak külföld felé, ma már bárhol felbukkanhat magyar gyerek a különböző akadémiákon. Egyrészt a más országokban élő, esetleg vegyes családokból származók, másrészt a jobbnak hitt alapok reményében a szülők által külföldre „telepítettek” révén. Ők képezik azt a mezőnyt, amelyet egyre fokozódó éberséggel pásztáznak a különböző szövetségek, illetve játékosügynökök, nem ritkák azok a csörték, amelyek egy-egy ígéretesebb játékos megszerzését, röghöz kötését célozzák a még jó időben kibocsátott válogatott meghívókkal. E tehetségekkel kapcsolatban robbannak ki a magyar nevelési rendszer hatékonysága körüli, illetve e fiatalok magyarságát szétszálazó viták.

Az utóbbi években új kategóriát teremtettek az elcsatolt területekről származó játékosok, akik ­meggyőződésből, ritkább esetben a konjunktúrát kihasználva igyekeznek a magyar futball felé. Nyilvántartásuk persze nem olyan nagy bravúr, mint ahogy azoké sem, akik a magyar labdarúgásból érkezve próbálnak szerencsét a környező országokban. Vannak közöttük olyanok, akik levezetésnek szánják a szereplést, a román – elsősorban – vagy horvát bajnokságban, mások sérülésből visszatérve, netán egy-két sikertelen karrierkanyar után próbálnak ily módon új lendületet adni pályafutásuknak.

Sokak számára talán ma is kevésbé érthető okokból azonban a háromszéki fővárosban egyetlen magyar futballista érkezése sem számít tucateseménynek. Az összetartozás egzakt tudományok által kezelhetetlen viszonyrendszere a szurkolók körében különleges státust jelent a Sepsi OSK-nál eddig megforduló magyarországi játékosoknak. A bizalmi, türelmi index jóval nagyobb, mint bármely másik odaszerződő esetében, az épp aktuális edző pedig a bőrén érezhette a lelátó nyomását: mikor ad már lehetőséget a „mi fajtánknak”, akiknek számokban mérhető előéletét természetesen már korábbról mindenki jól ismerte. Így aztán az elragadtatás is nagyságrendekkel volt emelkedettebb például Varga Roland esetében, amikor a korábbi fradista csatár igen jelentős részt vállalt csapata 2023-as európai kupasikereiben, amelyeket csak súlyosan terhelt játékvezetői döntések akasztottak meg a Konferencialiga csoportkörébe jutás küszöbén.

Tamás Márk is hasonló szeretet-, bizalom- és várakozástengerbe csöppent 2022. szeptemberi megérkezésekor. Az egyszeres válogatott védő első körben maximálisan elégedett volt mindazzal, amit tapasztalt, a Nemzeti Sportnak külön kiemelte, hogy ha előzetesen voltak is információi róla, egészen más volt szembesülni azzal, hogy olyan városban fog élni, amelyben mindenki magyarul beszél, és kivétel nélkül mindenki nagyon kedves. „Máris nagyon szeretünk itt lenni, már csak a helyemet kell kivívnom és megtartanom a csapatban, hozzájárulva céljai eléréséhez” – mondta a védő, aki Varga Rolanddal együtt családostul, párostul kertes házban kapott elhelyezést. A beilleszkedés azonban nem volt zökkenőmentes, igazából nem sikerült kirobbanthatatlanná válnia a Sepsiből, a szurkolók türelme azonban végtelennek tetszett.

A közhangulat akkor változott meg körülötte, amikor 2023 nyarán Diószegi László klubelnök nyilvánosságra hozta, hogy úgy tűnik, kénytelenek megválni Tamás Márktól, aki a Neftci Baki együtteséhez készül, és egyfajta zsarolástól, edzésmegtagadástól sem riad vissza annak érdekében, hogy távozhasson. „Napok óta jár a nyakunkra – emlegette akkoriban Diószegi –, hogy nem érzi jól magát, Bakiban jobb körülményeket ígérnek, engedjük el. De hát hol vagyunk, az óvodában?!” Aztán szimbolikusnak tartott 150 ezer euróért mégiscsak megkapta a zöld jelzést, ám egyik félnek sem volt őszinte a mosolya, amikor elköszöntek egymástól. Azzal együtt, hogy Márk is megkapta a elmenőknek immár rutinszerűen járó, mindent (is) köszönő fotót a közösségi médiában.

Az élet újabb hajtűkanyarja néhány napja ismét Székelyföldre sodorta a hátvédet. Miután a bombabiztosnak tekintett Ciobotariunak a nyáron lejár a szerződése, eleve körül kellett nézni a piacon, főleg miután a szentgyörgyi vezetők azzal voltak kénytelenek szembesülni, hogy a játékos máris menne, mégpedig épp egy közvetlen ellenfélhez, a bukaresti Rapidhoz, amellyel a Sepsi a felsőházba jutásért van nagy harcban. A román labdarúgó is azzal fenyegetőzik, hogy már alig alszik, csak a következő feladat foglalkoztatja, szóval jobb lenne, ha… Ilyen körülmények között találkozott újra a Bakiból távozni készülő Tamás Márk és a háromszéki klub útja, a többi meg már történelem: a 31 éves futballista a múlt héten két és fél évre írt alá a Sepsihez.

Újabb váratlan fordulatként a hír hallatára felrobbant a közösségi média, és korántsem pozitív értelemben. A magyar focistákat rendre a tenyerükön hordozó szurkolók nem felejtették el Tamás Márk távozásának történetét, márpedig az „árulót” egyetlen kultúrkörben sem kezelik hősként. És mivel a világháló nem felejt, sűrűn előkerült Diószegi akkori „óvodás” szövege is, a kommentözön túlnyomó része pedig cseppet sem a magyar játékost erősítette. A keserűség persze minden bizonnyal csak addig tart, amíg Márk a játékával vissza nem lopja magát a szurkolók szívébe. De kétszeresen sem lesz könnyű dolga. Egyrészt azért, mert időközben a Sepsi alaposan bevásárolt középhátvédekből, négyük között kell Tamás Márknak rajtpozíciót szereznie. Másrészt azért, mert a megelőlegezett bizalom eljátszása után borítékolhatóan felharsan majd a fütty, ha arra okot ad a játéka. Mert amint azt már korábban jeleztem, a világszerte rendszerszintű futballistavándorlás ellenére a külhoni kismagyar világban igencsak árnyalt a jövés-menés jelenségének megítélése. A klubhűség (és -hűtlenség) – egyébként elavult – fogalma változatlanul felértékelődik abban a különös érzelmi közegben, ahol minden mérkőzésen felhangzik a „Nélküled…” himnusszá lett dala, amelyet illik felállva hallgatni-énekelni, ha az ember nem akar megkockáztatni néhány keresetlen minősítést.

Szentgyörgyi piaci kistermelő ismerősömmel kivétel nélkül mindig diskurálunk a futballról, valahányszor arra járok. Az a típusú ember, aki egyetlen hazai meccsről sem hiányozhat – ha az asszony nem terrorizálná, az idegenbeliekről sem –, kedvenc csapata minden rezdülését követi, lelkesedik, aggódik, de mindenekelőtt bízik. Tamás Márk visszatérése hírének nyilvánossá válásakor magába roskadva fogadott: Csinta úr, most mondja meg, mit csináljak? Mert hát szarházi módon ment el ez a Márk, de hát mégis a miénk fajta, s a pap is annyiszor beszél a tékozló fiú visszatéréséről, hogy csoda-e, ha rögtön ez jutott eszembe. Mert jó ez a Ciobotariu, de az amúgy is elment volna egyszer, szóval nem fáj érte a szívem. Ha ez a Márk csak megközelítené őt, én olyan boldog lennék, de olyan…
Aztán kimérte nekem a kiló hagymát, s amikor fizetni akartam, szinte szemrehányóan nézett rám: hagyjon békén, van nekem most bajom épp elég!

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!