Igényességünk mércéje – Csinta Samu publicisztikája

Néhány „mellékes” sportesemény maradt hátra csupán az évből – elsősorban a télhez, hóhoz-jéghez kötött sportágakban, de akad néhány más műfajú is –, ilyenkor kezdődnek a nagy össznépi ranglistaállítások, a különböző teljesítmények méricskélése, az alma-körte típusú összehasonlítások. Azzal párhuzamosan pedig a nézetkülönbségek összecsapásának évada, ezeket a csörtéket valahogy rendre elkerüli a karácsonyi szeretetáradat, ilyenkor aligha olvashatja szívesen Jézuska az olvasói kommentszekciók termését. Legfeljebb én is annyiban számíthatnék a többség egyetértésére, ha úgy összegeznék: magyar szempontból jó sportévet zártunk.

A közelmúlt sikerei persze ebbe is „bekavartak”, női kézilabdásaink Eb-szereplése alanyi jogon is helyet követel magának a különböző, talán már korábban kiérlelt toplistákon, akárcsak úszóink rövid pályás vb-produkciója. E bravúrok esetében súlyosító tényezőnek számít, hogy minden a szemünk előtt zajlott, és nemcsak a tv-közvetítések révén, hanem közvetlen személyes élményként, mert hát egészen másként emlékszünk egy-egy sportsikerre, amelynek szinte tevékeny részesei lehettünk. Ilyenkor rangsor-előkészítő legyen a talpán, a különböző pozicionálási szempontok szakadatlan mantrázása is reménytelennek tűnik, amikor, mondjuk, Sárkány Zalán 800 méteres úszásban világbajnok lesz a Duna Arénában. Hogy nem olimpiai számban, meg hogy rövidebb medencében? Kit érdekel, amikor annyira jó volt együtt megőrülni a magyar úszósport legújabb üdvöskéjéért?

Mint közismert, a Magyar Sportújságírók Szövetségének elnöksége elkészítette a tízes listákat, amelyek alapján a sportújságírók hármasra szűkítik az év legjobbjainak kínálatát. Az idén immár a 67. alkalommal, változatlanul öt kategóriában – az Év férfi sportolója, az Év női sportolója, az Év edzője, az Év csapata (egyéni sportágak csapatversenye), az Év csapata (hagyományos csapatsportágak) – lehet voksolni. Már akinek lehet, és ezt a szurkolók többsége nehezen nyeli le. Részben érthető módon, hiszen ha valamihez, a sporthoz mindenki (is) ért, a megrögzött kommunikátorok szerint azokat leszámítva, akik amúgy életüket e tevékenység környékén élik, azaz a sportújságírókat. A választás demokratikus joga is előtérbe kerül ilyenkor, a következmények nélküli szavazások iránti igényt jómagam olyan elemi emberi vágy megnyilvánulásának tekintem, amely révén a drukker megélheti ama örök illúzióját, hogy bennfentesként vesz részt a sportélet bármilyen szintű értékelésében, befolyásolásában. És mivel ehhez nem nagyon jut hozzá, marad a kizártság érzése generálta frusztráció, illetve az abból fakadó ádáz kritikai késztetés.

Hogy esély sincs minden igényt kielégítő, minden szempontot figyelembe vevő listaállításra, azzal mindenki tisztában van. Talán még a legádázabb kritikusok is, ha maguk vállalkoznának mégoly tágas kínálat összeállítására. Ezért merek anélkül, hogy újabb konfrontációs ötleteket kívánnék elővetíteni, minimum két „szaftos” témát felvetni: a labdarúgó Szobosz­lai Dominik, illetve az öttusázó Bőhm Csaba esetét. Mert ha aprópénzre igyekszünk váltani a Liverpool futballistája, a magyar válogatott csapatkapitánya idei teljesítményét, esetében bizonyára találnánk korábbi, jobb idényekre utaló paramétereket. A válogatott újabb korszakot nyitó Eb-szereplése azonban sok mindent mást „történelmi környezetbe” helyez, márpedig a csapatot jobban szimbolizáló, hétköznapjait nagyobb rivaldafényben töltő játékost aligha találunk a magyar mezőnyben. És bár a németországi kontinenstorna nem egészen úgy sikerült, ahogy mindannyian reméltük, a legtöményebb konkurenciát felvonultató, ugyanakkor a legnagyobb szurkolói tömegeket megmozgató sportág és válogatottja „kifelejtése” egyszerűen indokolatlan, illetve igazságtalan lett volna. A jelenséget pedig leginkább Szoboszlaival azonosítja a közvélekedés, mert reprezentatív arc minden csapatnak kell.

Azzal, hogy egy sportoló teljesítményének év végi, összesített értékelését olimpiai évben alapvetően meghatározza az illető ötkarikás szerepelése, szakmai társaságban is szembesülnöm kellett. Bőhm párizsi 13. helyezését mindannyian fájlaltuk, legfőképp maga a versenyző, aki saját értékelése szerint pályafutása legtragikusabb körvívását éppen az olimpiára „időzítette”. A jelek szerint sokaknál ez határozta meg a teljes évi szereplése megítélését, holott 2024-ben, a játékokat megelőzően Bőhm világbajnok és világkupagyőztes is lett. A tízes listán való megjelenését ezek teszik indokolttá, ajánlom hát mindenki figyelmébe az ilyen „apróságok” mérlegelését.

Borítékolható viszont, hogy a január 13-án a budapesti Operaházban rendezendő Év sportolója gála ezúttal is látványos és emlékezetes kereteket jelent majd az év nagy sportsikereire való visszaemlékezéshez. És ennek most azért tulajdonítok különleges jelentőséget, mert egy másik rangos díjkiosztó esemény ebben az évben a virtuális térbe költözött, és én ebben most korántsem a digitalizáció újabb diadalát látom. A novemberi végi közléssel ellentétben, amelyben a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség a megszokott menetrendű és körítésű The Best gáláról beszélt, az év futballjának legjobbjait e sorok írása után tegnap online jelentették be Dohából, az Interkontinentális Kupa döntőjének „mellékzöngéjeként”.

Azon túlmenően, hogy a rendhagyó – remélhetőleg nem hagyományteremtő – megoldás erőteljesen kikezdheti az elismerések presztízsét, a döntés hátterében több kérdés is felsejlik. A hivatalos indoklás szerint azért határoztak a kétségtelenül költségkímélőnek is mondható online változat mellett, mert a kriminálisan sűrű futballprogram közepette a FIFA leghamarabb márciusban talált volna „ablakot” a rendezvény megtartásához. Biztosan így (is) van, sőt, egy gyenge pillanatunkban akár játékoskímélő gesztusként is értelmezhetnénk az újítást. Bennem azonban inkább azt dünnyögi a kisördög, hogy a testület egyelőre nem kockáztat meg még egy olyan foghíjas felvonulást, mint amilyet az Aranylabda körüli botránnyal könyvelhetett el. A Covid-járvány egyik – talán egyetlen – hozadékaként a korábbinál több tevékenység világhálóra történő kiszervezését tekintik, ám azért kell, hogy legyenek olyan események, amelyek esetében nemcsak a hagyománytisztelet miatt nem mondanánk le szívesen a személyes jelenlét garantálta varázsról. Talán a csalódottság mondatja velem, de ilyen körülmények között igazából csak arra voltam kíváncsi, ki kapta az Év góljáért odaítélendő Puskás-díjat.

A véleményvezérséget megszállottságból, messianisztikus küldetésként, esetleg unalomból gyakorlók bizonyára ebbe a versenybe is szívesen beleszólnának, s csak azért nem mondom, hogy érdekel a véleményük, mert nem lenne teljes mértékben igaz. Kárpótlásul viszont felhívom a figyelmet, hogy az immár ötödször díjazandó Év sportpillanatának kijelölésében 2025. január 3-án 11 óráig a szurkolók is tevékeny részt vállalhatnak, ha szavaznak az m4sport.hu oldalon található névsorra. Ebben a műfajban viszont őszinte kíváncsisággal várom a hozzászólásokat, hogy milyen momentumok kerülték el esetleg az előzetes lista készítőit. Jómagam biztosan élek a lehetőséggel, de még nem döntöttem el, melyik vérpezsdítő emlék mellett teszem le a garast. Egyelőre annak örülök felhőtlenül, hogy 2024-ben is a bőség zavarával küszködhetünk, és továbbra sem kényszerülünk lejjebb süllyeszteni saját igényességünk mércéjét. Mert tudják: bizonyos szint fölött bizonyos szint alá nem szívesen mennénk – Esterházy Péter után szabadon…

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!