Kettesben egy régi hőssel – Csillag Péter publicisztikája

Lapozgatom a nemrég megjelent Simon Tibor-könyvet, és azon kapom magam, hogy nem igazán villanyoz fel a történet. Vagy legalábbis nem jobban, mint bárki más életútja a kilencvenes évek futballistamezőnyéből. 

Szó se róla, a kötet kiváló, informatív, személyes és igényes – valahogy mégis elmarad a várt katarzis. Hogy a hatvan éve született labdarúgó hol és miként töltötte gyermekkorát, mely csapatokban bontakoztatta ki pályafutását, miként lett a Ferencváros oszlopa, a válogatott hátvédje, a szurkolók bálványa, meglepő módon csak mint sport- és kortörténeti példa maradt érdekes nekem. Nekem, aki a Fradi-serdülő hajdani hátvédjeként a „nagy” Simon Tibiben a futball legyőzhetetlen hősét láttam, aki gyerekkori gombfoci-válogatottamat elképzelni nem tudtam nélküle, aki hétéves korom óta a mai napig minden kis- és nagypályás csapatomban 2-es számmal játszom és akinek íróasztala fölött most is ott van a Kristóf Lajos fotóstól kapott kép a Fradi játékosvezéréről, amint a botrányba fulladt ’94-es kupadöntő végén a rendőr által gumibotozott szurkoló védelmére siet. Ritkán voltam akkoriban Fradi-meccsen, talán kétszer-háromszor ha kivittek minket mint reménybeli zöld-fehér játékosokat a lelátóra; kilencvenes évekbeli kötődésemet nem konkrét Üllői úti élmények, mint inkább a gyermeki képzelet fűtötte. A tízéves kisfiú fantáziájában kitörölhetetlenül rögzült és azóta is mélyen őrzött Simon-képet pedig – ezzel most szembesülök ilyen élesen – lehetetlen felülírni egy harminc évvel később kiadott kötettel. Furcsán hangzik, de a kacskaringós életpálya mozzanatait rögzítő, a hozzá kapcsolódó legendákat, anekdotákat színesen felelevenítő, számos kortársat, futballistát, szurkolót, újságírót megszólaltató, gazdag fotóanyagot kínáló, látványosan tálalt album tartalma most nekem majdhogynem közömbösnek hat. Bármit írnak a betűk, bármiről mesélnek a képek a róla szóló könyvben, érinteni sem tudják azt a biztos képzetet, amelyet Simon Tibor nevének említése futballeszmélésem óta előhív bennem. Hogy annak van-e köze a valósághoz, a játékos és edző hús-vér alakjához, a 36 évesen agyonvert közönségkedvenc dokumentálható életeseményeihez, tökéletesen mindegy.

„Ahogy telnek-múlnak az idővel egyre könyörtelenebb gyorsasággal telőbb-múlóbb évek, az ember – a soha nem kétkedő, mindig nagy számban megtalálható igazi hülyék kivételével – óhatatlanul óvatosabbá válik. Kritikusabban értékeli régi érzéseit, furcsán viszonyul rajongásainak egykori tárgyaihoz, elsősorban a gyerekkoriakhoz, az élmények átrendeződnek” – olvasni Egressy Zoltán Lila csík, fehér csík című könyvében, amelynél többet, árnyaltabbat, pontosabbat nehéz elmondani arról, hogy mit jelent a felnövekvő gyermeknek ápolni vagy temetni a lelkében élő futballistamítoszt. Az említett szerző esetében Törőcsik András a Simon Tibor, ám illúzió és realitás ellentmondásos viszonya, a felnőtté cseperedő emberben zajló igazodási küzdelem ugyanaz, ezen a pályán Újpest, Fradi egy irányba támad. A regény így folyatódik: „Bizonyos dolgok jelentősége csökken, ami lényegesnek tűnt, idővel esetleg megmosolyognivalóvá lesz. Azért nem minden, van, ami megmarad, esetleg újra fontos lesz, néha más miatt. Az egykori rajongó ember összeismerkedik például valakivel, akit megfertőz régi mániájával, ehhez elég mesélnie róla, aztán az a valaki új lendületet ad mindennek. Mondjuk egyszer csak azt mondja: képzeld, találkoztam vele.”

Az én Simon Tiborommal nem találkozott senki, a könyvet végignézve ebben egyre biztosabb vagyok. Azt az eszményképet egyedül én ismerem. Amit mások Simon Tibornak láttak, legfeljebb hasonlított hozzá, néha kísértetiesen, például Nagy József újságíró leírásában: „Az ikon nem maga az ember. Az ikon olykor csupán egyetlen tett, egy gesztus, egy mondat, egy tulajdonság. Valami, ami szimbolizál, erősít, egyben tart egy közösséget. Simon Tibi attól Simon Tibi, ahogy a pályán élt. Ahogy futballozott, ahogy tűzben tartotta a csapatot, a csapatunkat.” Ha kulcsszavakat keresek a képzeletemben táplált Simon-ideál megragadásához, nyilván kínálkozik közös metszet a visszaemlékezések jelzőivel is, nálam efféle fogalmak ugranak elő: hűség, kitartás, bajtársiasság, állhatatosság, elkötelezettség. Magától értetődik, hogy ez a kép kitörölhetetlen, megmásíthatatlan, elronthatatlan, egészen a West-Holstein-Postabank-Hungária biztosító-Avanti-Wilkinson sword mezreklámokkal telecsicsázott korai kilencvenes évek óta. A gyermeki álomvilág szent és sérthetetlen, nem törekszem árnyalni a felnőttek valóságának észszerű és tárgyilagos érveivel vagy hűvösen lelombozó tapasztalataival. 

Egyébként is, a gyermek nem választja példaképeit, azok maguktól költöznek be az életébe. Néha egészen furcsa véletleneknek köszönhetően, mondjuk, egyszerűen azért, mert a kölyökkori szobaposzterezési kedv lázas heteiben éppen az illető hatalmas alakja szerepelt a képes újságok mellékletében. Így került az ágyam fölé óriás Focivilág- vagy Sportissimo-poszteren a svájci Ciriaco Sforza, az angol Paul Ince, a cseh Patrik Berger és vécépapír-minőségű Képes Sport-papíron a sáros pályán, letűrt sportszárral, szomorúan álldogáló Mészöly Kálmán. Felesleges mondanom, sem Ciriaco Sforzára, sem Paul Ince-re, sem Patrik Bergerre nem néztem egy pillanatig sem bálványként, de még – talán megbocsátaná – Kálmán bára sem. Ám azzal, hogy a sarki újságosstandon éppen az ő képmásukkal szórt meg a sors, mégiscsak kialakult valamilyen érzelmi kapocs feléjük, az 1996-os Eb-n például a kelet-európai posztmonarchikus rokonszenv mellett kicsit a házi Patrik Bergerem miatt is a cseheknek szurkoltam. Ha meg nem az aktuális poszterkínálat, akkor valamelyik Knézy-féle tévéközvetítés spontán benyomása döntött a mintáról: Tomas Brolin például szimpatikusnak látszott a svédek közül, mondtam is magamban, ha nagy leszek, én is ilyen szőke, alacsony, dundi focista szeretnék lenni. Aztán az élet kegyes volt hozzám, felnőtt koromra ezekből minden összejött, kivéve a focistát.

Megkockáztatom, mai fejjel talán az akkori Fradiból sem Simont javasolnám már elsőre példaképül gyermekkori önmagamnak. Lehet, hogy Telek Andrást mondanám hamarabb, az elegancia, a sportszerűség, a tiszta játék képviselőjét; ha meg külföldről is szabad választani, akkor a nyugodt Paolo Maldinit, a biztonságot árasztó Javier Zanettit vagy a játékintelligencia (majdnem) megingathatatlan mesterét, Zinédine Zidane-t. Itt persze keverem a korai és a késői kilencvenes éveket, hozzákutyulva némileg a kétezres éveket is, pedig utóbbi időszakban már hagyatkozhattam félig-meddig kiforrott értékítéleteimre. Azzal például ma sem vitatkoznék, hogy húszévesen Pavel Nedved elszántságát, munkabírását, megalkuvást nem tűrő harcosságát és forgószélszerű játékát csodáltam a leginkább. Az külön szerencsém, hogy egy egyetemi szünetben szervezett utazás során, mint valami látomás, a Juventus csúcsidőszakát élő cseh aranylabdása egyszer csak szembejött velem Róma belvárosában. Hirtelen támadt zavaromban nem volt jobb ötletem, kértem tőle egy közös fotót és aláírattam vele az egyetlen kezem ügyében lévő papírneműt. Így esett, hogy könyvespolcom egyik legértékesebb kincse mindmáig A hajdani hangos Budapest című novelláskötet, amelynek tartalomjegyzékét átlapozva Jókai Mór, Mikszáth Kálmán, Kaffka Margit és Kosztolányi Dezső neve után az első üres lapon Pavel Nedvedé olvasható, kék golyóstollal, kanyargós kézírással. A kötet záró elbeszélésében egyébként Heltai Jenő írja le az ördög kalandjait Budapesten, végső következtetésként idézve a főszereplőt: „Rájöttem egy nagy igazságra: arra, hogy az emberek csak abban hisznek, amit nem látnak…”

A cikk kedvéért előszedett könyveket most visszateszem a helyükre, egymás mellé A hajdani hangos Budapestet és a Simon Tibort, hadd szokják egymást, én meg sietek focizni. Már táskában az előkészített cucc, a cipő, a sportszár, a gatya, a törülköző és a mez. 

A 2-s számú, természetesen.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!