Kézilabda-forradalom – Ballai Attila publicisztikája

FORRADALOM ÉS SPORT – 1956 kapcsán, ebben az összefüggésben adódik a melbourne-i olimpia, azon belül is az a bizonyos magyar–szovjet vízilabda-mérkőzés, amely a nemzetközi sajtóban „vérfürdőként” híresült el. Hiszen a magyarok valóban a szovjet terror, hatalom és arrogancia áldozataivá nemesültek – tegyük hozzá rögvest, sokkal inkább a pesti utcán, mintsem egy ausztráliai pólómeccsen. Amelyet egyébként simán, 4:0-ra nyertünk meg, az arcon ütött játékos, Zádor Ervin sem szenvedett „katonadolognál” komolyabb sérülést, és másnap, a jugoszlávok feletti 2:1-es diadallal együttesünk megszerezte 1932, 1936 és 1952 után negyedik olimpiai bajnoki címét.

Ama emblematikus, a sport kereteit messze szétfeszítő összecsapást december 6-án rendezték, a hatos döntő utolsó előtti körében, a hatezer fő befogadására alkalmas nézőtérre bezsúfolódott nyolcezer ember és a világsajtó nyilvánossága előtt. Gyarmatiék tüntető rokonszenvet élveztek a lelátóról, az ellenfél minden labdaérintését harsány fütty kísérte. 4:0-s vezetésünknél, a Bolvári Antal által észrevétlenné szelídített center, Valentyin Prokopov egy könyökléssel akart legalább némi elégtételt venni Bolvárin, csakhogy az éppen oda érkező Zádort találta telibe. Aki nem a lehető legrövidebb úton úszott ki a medencéből, hanem a túlpart felé vette az irányt, így vére vörösre festette a vizet és saját testét is. A látvány sokkolta a publikumot, lincshangulat alakult ki, a szovjet játékosokat ki kellett menekíteni az uszodából, Zádor meggyötört képe pedig bejárta a világsajtót, és a levert magyar forradalom jelképévé, már-már mártírjává vált.

A forradalom ötvenedik évfordulójára, 2006-ban készült Szabadság, szerelem című film, amely egyszerre tetszett és felelt meg a magyar szemnek, léleknek és az amerikai befogadónak, a sportot látványos és megindító eszközként használta céljaihoz, és én azon elenyésző kevesek közé tartoztam, akiket kissé zavart, hogy szövetségi kapitányunkat nem Rajki Bélának, hanem Telkinek, csapatunk kulcsfiguráját pedig Szabó Karcsinak hívták. A film egyébként engem is megérintett, az meg maradjon az én bajom, hogy az Egri csillagokban is furcsállottam volna, ha a várkapitány Dobó István helyett mondjuk Kis Béla.

Erről most ennyit. Másról viszont többet. Azokban a napokban ugyanis rendeztek egy másik, ugyancsak jelképnek tekinthető mérkőzést is, amelyről nem hogy a nemzetközi sajtó nem tudósított, de a hazai is csak rövid és arcátlanul hamis beszámolót közölt, így a szurkolói emlékezet is kirostált. Az alábbiakban ezen igyekszünk változtatni – nem mítoszt teremtve, hanem a valóságot felidézve.

Ezt a meccset 1956. október 21-én játszották, tehát két nappal megelőzte a forradalmat, nem túlzás, annak előjele, előfutára volt. A Vörös Meteor–Ferencváros kispályás férfi kézilabda bajnoki döntő lázadásba torkollt a hatalom, a szemérmetlen csalás, a feltételek durva egyenlőtlensége ellen. A két fél már önmagában tökéletesen megjelenítette a közélet két pólusát, azt, hogy pár nappal később ki küzdött ki ellen a barikád két oldalán. A Vörös Meteor, mint neve és vörös csillagos meze is mutatta, a diktatúra kegyeltje volt, a Ferencváros pedig az ellensége. A kommunista hatalomátvétel után a „nem minden fasiszta fradista, de minden fradista fasiszta” alaptézis sütötte rá a bélyeget az FTC-re, amelyet, mint közismert, megfosztottak nevétől, színétől és legkiválóbb labdarúgóitól. A lététől azonban nem merészelték, így szellemisége, identitása, hagyománya és tartása megmaradt. Sőt, megerősödött, szimbolikussá vált, szétfeszítette a sport kereteit, ezért a Kinizsi névre és piros-fehérbe kényszerített Ferencváros szurkolótábora országossá duzzadt. Manapság Debrecenben vagy Győrben nem találni fradistát, az 1950-es években a férfinépesség fele az volt. Mert fradistának lenni egyben hitvallást jelentett, az élet minden más területén legfeljebb passzív mellett kinn a pályán, a lelátón aktív ellenzékiséget. Hiszen sehol másutt nem jeleníthette volna meg több tízezres tömeg az üzenetet: mi is létezünk, mi mások vagyunk, mást akarunk, és egyszer máshogyan is lesz.

Amikor 1955. április 11-én, a húsvéti tornán Bécsben, első huszárcsínyként, mindenféle egyeztetés és engedély nélkül hosszú évek óta először játszott zöld-fehérben a „Kinizsi”, és a kihágásért nem járt bitó, sortűz vagy börtön, csak némi dorgálás, egyes vezetők átmeneti, de gyorsan visszavont felfüggesztése, nyilvánvalóvá vált: már ott a rés a pajzson.

A történelem malmai tovább őröltek, így jött el 1956. október 21-ének vasárnapja. A kispályás férfi kézilabda bajnoki döntőt a Nemzeti Sportcsarnok melletti, természetesen szabadtéri pályán a Kinizsi, a Metró, a Debreceni Törekvés és a Vörös Meteor részvételével, körmérkőzéses formában rendezték. A Kinizsi korábban 13:6-ra verte meg a Metrót és 22:5-re a Törekvést, így jobb gólkülönbségének köszönhetően a Vörös Meteor ellen a döntetlen is elég lett volna első bajnoki címéhez.

A 2021-ben, kilencvenedik életévében elhunyt egykori nagyszerű játékossal és szellemi vezérrel, Som Ferenccel többször nyílt alkalmam beszélgetni a mindent eldöntő találkozóról, és Feri bácsi közel a kilencvenhez is azzal az elképedéssel, hitetlenkedve mesélt a történtekről, ahogyan mindazt azon a majdnem hetven évvel ezelőtti októberi vasárnapon megélték. Hogy hiába vezettek a második félidőben 10:8-ra, ekkor a Nád János szabálytalansága miatt megítélt jogos büntető mellett példátlan módon a zsűriből hívták le és állították ki Nádat, aki már vissza sem térhetett, sőt, más sem szállhatott be helyette, így a hátralévő időt emberhátrányban küzdötte végig a Kinizsi-Fradi. Ám őrizte a döntetlent egészen az utolsó másodpercekig, csakhogy ekkor a Meteor edzője, „pillanatnyi zavarában” nyolcadik játékosát is belökte a pályára. A következmény nem büntetés, kiállítás, ferencvárosi szabaddobás lett – a döntnök semmit sem észlelt. Az egyetemes kézilabda-történetben bizonyára ez az egyetlen alkalom, amikor egy kispályás kézilabdacsapat nyolc fővel állhatott fel, és kettős létszámfölényét már kihasználta, ziccerét értékesítve 11:10-re nyert.

Az 1950-es évek Magyarországa azért látott ennél nagyobb igazságtalanságokat, méltánytalanságokat is, így a vörös drapériával borított asztal mögötti szövetségi és pártfunkcionáriusok rezzenéstelenül készülődtek az „ünnepélyes” eredményhirdetésre. Ami azonban elmaradt, mert 1956. október 21-én kitört a kézilabda-forradalom. A nép betódult a pályára, felborította az asztalt, az aranyérmek a porban gurultak, a zsűritagok menekültek, a Fradi játékosait a levegőbe dobálták.

A Népsport helyszíni tudósítója a kor követelményeinek megfelelő vaksággal és bűnpártolással így számolt be a lap október 22-i kiadásában az eseményekről: „Vasárnap reggel pompás napsütés várta a kispályás kézilabda-bajnokság országos döntőinek résztvevőit és nézőit. A harmadik és egyben utolsó forduló találkozói kivétel nélkül érdekes, változatos küzdelmet hoztak. … A nap legérdekesebb mérkőzésén hatalmas iram volt. Lámpalázasan kezdett mindkét csapat, s az izgatott, ideges játék végig jellemzője maradt a mérkőzésnek. … az első félidőben a Meteor, a másodikban a Kinizsi játszott fölényben. … A Meteor azonban dicséretre méltó küzdeni akarással a befejezés előtt 5 perccel nemcsak kiegyenlített, hanem a győzelmet is megszerezte. A Kinizsi sok gólhelyzetet kihagyott.”

Valóban pompásan süthetett a nap – kollégánk, elődünk szemébe is. Ami a hivatalos folytatást illeti, a Kinizsi a helyszínen óvást jelentett be, a beadványt október 23-án tárgyalta a szövetség, és hét napon belüli újrajátszást rendelt el. Amit persze a forradalom meghiúsított, de a fradistáknak amúgy sem lett volna kivel mérkőzniük, mert a meteorosok többsége, trénerükkel együtt az első adandó alkalommal külföldre menekült. Így aztán a magyar szabadságharc leverése után, 1957 tavaszán, a kibontakozó „konszolidáció” jegyében mind a két csapatot bajnoknak nyilvánították. Csalókat a csalás áldozataival együtt.

Azért még ez is elviselhetőbb volt, mintha a Vörös Meteor 1956. október 21-én átvehette volna az aranyérmeket. De nem tehette, mert a sport és a Ferencváros közönsége megmutatta igazi arcát.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!