Csábító „nyolc másodpercesek” – Vincze András publicisztikája

FURCSA EZ A VILÁG. Talán nem kellett volna, de alaposan meghökkentett, amikor kiderült, hogy az egyik válogatott labdarúgó nem személyesen, hanem a nagy nyilvánosságnak szánt közösségi felületén üzent – mégpedig a jól bevált betűk helyett aprócska, csendre intő piktogrammal… Hogy ne legyen rébusz a történet: a szövetségi kapitány előzőleg arról beszélt (konkrétan a futballmeccs előtti sajtótájékoztatón), hogy a sérültet jelentő labdarúgó személyesen nem tájékoztatta a gondokról, így ő, a csapat edzője végül és csupán a kluborvostól értesülhetett arról, hogy az ifjú a sérülése és a baj kezelése miatt nem lesz, nem lehet ott a keretösszetartáson.

Kérdezhetik, hogy „No, de kikről van szó?”, ám ezer százalékig biztos vagyok abban, hogy a Nemzeti Sportot és úgy általában a sportmédiát olvasók (sőt, ma már nézők is) közül nyilván mindenki tudja, miről és kikről szól a történet, úgyhogy ezt nem részletezem, ráadásul itt és most úgyis maga a kommunikáció és legfőképpen annak tartalmi hozadéka a lényeg. Az eset egyik alkotóeleme tehát az úgynevezett emoji (a bizonyos piktogram, apró hangulatjel), amely a jelek szerint tökéletesen alkalmas arra, hogy jelezzen és jelentsen is valamit – meg ne is. Elvileg éppen úgy, mint a magyar népmesében, csak ez esetben nem a bölcs tanulság, hanem inkább a kétértelműség mezsgyéjén kell keresgélni. Vagyis, ha valaki éppen azt akarja, akkor a piktogram jelenthette azt, hogy a játékos nem akart beszélni a sérüléséről és így a keretösszetartással kapcsolatos távolmaradásáról sem, de azt is kifejezhette, hogy bizony a mester jobban tette volna, ha csöndben marad… Azon nem kezdek el polemizálni, hogy – mondjuk – a magyar futballban, sőt a magyar sportban már sokat bizonyító szakember megérdemelte-e ezt a fajta reakciót (de ez ügyben nem maradhatott kétség, mert az edző néhány nappal később maga mondta el, hogy nem sértődött meg), ám e modern üzenetváltás, az igencsak lényegre törő, néhány másodperces koncentrációt igénylő kommunikáció kapcsán mégis elgondolkodtató lehet, hogy jóformán meg sem rezdült a közeg. Mármint a futballé. Illetve talán idesorolhatom magunkat, a labdarúgás elé még úgy-ahogy tükröt tartó médiumokat is – na szóval a lényeg, hogy a történteken mindenki rezzenéstelenül túllépett. A szűken vett környezetet (futballvezérek, játékostársak, szurkolók, tollforgatók – és nem sorolom tovább a futball-labdás világhoz tartozókat) nem ingerelte reagálásra ez a fajta „villongás”, pedig a pillanatot történelminek is nevezhetnénk: ennél tömörebb (vagy töményebb?) „öltözői” diskurzust még nem élt meg a magyar labdarúgás…

Furcsa ez a világ.

A fenti okoskodást persze némiképp árnyalja, hogy a digitalizált univerzumban már totálisan elbontották a szégyenlősségből állított falakat: manapság már nincs szemlesütés, bocsánatkérésbe hajló érzelgős beszélgetés, kéztördelés, arcpirulás, generációs kétség, és a világban zajló események (is) egyre jobban ráerősítenek arra, hogy határtalan lehetőségek vannak minden szélsőségre.
S ha már a szélsőség…

Olvastam (és nyilván még sokan találkoztak ezzel a hírrel), hogy Argentínában az egyik élvonalbeli mérkőzésen nyolc másodpercnyi játéklehetőséget kapott egy fiatal, aki streamerként (a
­jelentese.hu oldal magyarázata szerint: „…akik a videójáték-játékukat élőben közvetítik az interneten, általában olyan platformokon, mint a Twitch vagy a YouTube”) jelentős, többmilliós követőtábort tudhat maga mögött. És mielőtt félreértés lenne: a „videójáték-játékközvetítéssel” minden rendben is van, az ifjúnak ez a munkája, jól csinálja, keres vele, nyilván megvan a szolgálati értéke is a ténykedésnek, hanem itt az ellentételezés mikéntjével volt gond, és nemcsak és feltétlenül ennek az egy szem cikknek, hanem ennél azért jóval szélesebb körnek is, jelesül az argentin labdarúgásnak: mi az, hogy a futballedző egy profi mérkőzésen, a klubfanatikusok és egyáltalán a produkcióért cserébe fizető nézők előtt pályára küldhet egy focirajongót (drukkert)?! Akinek egyébként a szerepléshez minden engedélye megvolt. S mi az, hogy ha már megteszi, akkor nyolc másodpercnyi sétálási időt teremt ezzel a szent gyepen (a fiú a korzózás alatt azért picit piszkálta az orrát is…) – merthogy milyen tétel a labdarúgásban az a nyolc másodpercnyi dicsőség a be- és lecserélés között?! A reagálások – sőt, írhatni, hogy a véleménycunami – során a tiszteletlenséget kifejező jelzők voltak nagy többségben (úgymint: az egyetemes labdarúgás, a sportszerűség megtiprása, a saját, cserepadra ültetett játékosok semmibevétele ez az egész cirkusz, egy magamutogató szakember olcsó marketingcélra használta a saját csapatát, sőt a futballt – és még sorolhatnánk), és a felháborodás mértéke akkor sem csökkent, amikor érkezett a magyarázat, hogy a nehéz anyagi helyzetben lévő csapat ezzel a minimalista performansszal kicsit feljebb kapaszkodhatott a gazdasági gödörből. Nos, szinte biztosak lehetünk benne, hogy valójában fityinget sem ért ez az egész hajcihő, lévén az ehhez hasonló digitális magamutogatásnak pontosan akkora a hírnévjelentősége, mint amennyit az a srác a pályán töltött – nyolc másodperc, ami minden szempontból a nullával egyenlő, ám azt okkal kérdezheti bárki, vajon hosszú távon mennyit veszített (mind érzelmi, mind szakmai, mind gazdasági értelemben) a klub…

Szóval, nemhogy furcsa ez a világ, hanem…

No és akkor itt lendülnék át a magyar bajnoki labdarúgás mezsgyéjére, a korábban ugyanezeken a hasábokon egyszer (még valamikor tavaly) már megénekelt NB I-es szurkolói kezdőrúgás témakörére. Ha már a meccsszerelésbe öltöztetett streamer sétálgatása a meghökkentő pénzgyűjtés kategóriájába tartozott, akkor a magyar mutatvány a ­sportesemények rangjára nézve minimum elkeserítő… Ilyen meccsfelvezetés ugyanis a világon nincs sehol, szó szerint nincs, mert olyan töményen, mint mifelénk, sehol máshol nem rúgnak labdába civilek a bajnoki meccsek előtt (de ha van is példa ilyesmire, jobb lenne, ha nálunk viszont nem lenne…), az pedig bizton állítható, hogy manapság nincs, sőt nem lehet egyetlen olyan élvonalbeli klub Magyarországon, amelynek szüksége lenne erre a bevételre (viszont, ha van, akkor ott bizony tényleg figyelemre méltóan nagy a baj…). Tavaly amúgy kiment egy MLSZ-körlevél a csapatokhoz, hogy mire kell ügyelni, figyelni a kezdőrúgás során (történt mindez azon internetes bajuszrángatás után, hogy anno az egyik élvonalbeli, azaz profi, a játékával pénzt kereső kapus nem engedte, hogy a felé sprintelő kissrác gólt rúgjon neki), de a nagy számok törvénye alapján borítékolható volt, hogy a drukkerkezdésekből előbb-utóbb lesz valami újabb ügy. Lett is. És annak ellenére lett, hogy kiment a szövetségi irgumburgumlevél. Ugyebár néhány hete az egyik NB I-es rangadón (telt ház volt!) a játékvezető leparancsolta a pályáról a kezdőrúgó ügyfelet, amikor az illető a gyepre menet nekikezdte lehámozni a ruházatát, s kiderült, hogy alant a rivális klub meze feszül. Na persze a focibíró került a közutálat célkeresztjébe, és az országot-világot a döntés pillanatában (az ellenfél dresszében nincs kezdőrúgás!) baromira nem érdekelte, hogy mindez a szövetségi és klubrendelet szellemében történt, sőt gyanítom, hogy a delikvensekkel létezhet valamiféle adott szóra alapozott megállapodás, hogy nincs rohangálás a pályán, nincs kapura rúgás, ergo nincs magamutogatás. Azt azért az eset után magamban megkérdeztem, ezzel a kis afférral vajon hány leendő futballbíró sípba fújó vágya bicsaklott meg, mármint hogy kiderült, már nem elég, hogy a VAR bolondot csinál azokból, akik sárga lapot lobogtatnak, bizony a kezdés előtt is van esély arra, hogy a futballszabályok őrei kellemetlen szituációba keveredjenek.

Arról pedig ne legyen kétségünk, valamikor még találkozhatunk valami hasonló esettel, sőt esetekkel.

Hiszen furcsa ez a világ.

Úgy pedig főként az, hogy a csábítás túl nagy – a mindenféle és fajta „nyolcmásodpercesekre”…

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!