A sokkötetes szerző – Csinta Samu publicisztikája

Elköszöntünk minden idők egyik legnagyobb hatású tornaedzőjétől, a kolozsvári származású Károlyi Bélától. Ő volt az a szakember, akinek tanítványa a sportág történetében hivatalos versenyen első ízben érte el a tökéletességet, legalábbis ezt üzente Nadia Comaneci-nek az 1976-os montreali olimpián bemutatott felemáskorlát-gyakorlatára adott tízes értékelés. Feleségével, Mártával megteremtette azt a tornásziskolát, amely képes volt megtörni a szovjet hegemóniát, és amelynek „utórezgései” a kétezres évek közepéig tartották életben a román női tornasportot. Nyolcvankét éves korában elment az a szakember, akinek szakértelme, erősen vitatott – és sokak által elítélt – munkamódszerei egy másik világban is hatékonynak bizonyultak, hiszen a Károlyi házaspár emelte világszínvonalra az amerikai női tornasportot is. Lehet-e ennél jobban megalapozni azt a kijelentést, miszerint Károlyi Béla elhunytával a sportág ritka történelmi személyisége költözött át az örökkévalóságba?

Olyan életutat járt be, amilyen – némi túlzással – csakis a kommunista Romániában volt lehetséges. Az 1942-ben született Károlyi Béla a kor „divatjának” megfelelően mindenevő módon sportolt, országos ifjúsági ökölvívóbajnok volt, és rövid ideig a román kalapácsvető-válogatott tagja is. A testnevelési főiskolán azonban a torna szakot választotta fő képzési iránynak, és karizmatikus lényére roppant jellemzően az utolsó évben már női tornászcsapat edzőjeként készült a diplomázásra. Ott találkozott későbbi feleségével, a székelyudvarhelyi Erőss Mártával, akivel 1963-ban házasodtak össze, majd kezdték el tornatanári pályájukat a Zsil völgyében. Béla igazából hazatért, miután korábban szülei is sokáig dolgoztak Románia híres-hírhedt bányavidékén. A közös bányavidéki múltnak köszönhette Ceaușescu miniszterelnökével, Ilie Verdetcel való kapcsolatát is, amely aztán csaknem – a közös hobbi, a vadászat által megtámogatva – egy évtizeden át kikezdhetetlen politikai hátországot jelentett neki. Természetesen a tornában elért világraszóló sikerekkel együtt.

Előbb azonban be kellett jutnia a romániai tornasport elitjébe, ami meglehetősen konjunkturális módon ment végbe. Az 1964-es tokiói olimpiai kudarc után a politikai és sportvezetőség nagytakarítást rendelt el, és az újraépítést az alapoktól kezdte. A hajdani csángóvidéki Ónfalva minden fejlődési potenciálja és a sport iránti általános fogékonysága ellenére sokan furcsállták, amikor 1968-ban itt hozták létre az első országos tornaközpontot. A választás azért esett az ötvenes évek kommunista vezéréről, Gheorghe Gheorghiu-Dejről elnevezett településre, mert a moldvai kisváros egyrészt csábításmentes környezetet kínált, no meg az energikus polgármester, Valerian Ghineț támogatása mellett, Marcel Duncan edző irányításával már országos elismertséget is hozó munka volt arrafelé. Az alapítást követő első hónapokban a román tornasport több nagyágyúját is odaparancsolta a hatalom, így kényszerült például „terepmunkára” a válogatott edzője, a szövetség későbbi alelnöke, Maria Simionescu is. Mellette kezdett dolgozni az akkor már Károlyi Márta, akinek férje, Béla kezdetben a kézilabdás fiúkat idomítgatta. De nem sokáig, a sportág alapjaival Duncannál megismerkedő Nadia Comaneci-csel már ő készült a nagy ugrásra. Az 1975-ös skieni Európa-bajnokságon meg is történt Nadia berobbanása, a szovjet hegemónia megtörése után pedig Károlyi gyakorlatilag bármit kérhetett a hatalomtól, megadatott neki. A skieni áttörést követően mind több tornaklubból hívták fel Károlyiék figyelmét tehetséges kislányokra, egyre többjüket pedig útnak is indították a kisváros felé, ahol a tornasport csodatevőhelye látszott kialakulni.

Sokan próbálták megfejteni: mit tudott Károlyi, amitől egy csapásra csodaedzővé vált? A választ csak találgatni lehet: roppant erős egyéniség, karizmatikus alkat, specifikus intelligencia, korlátlan lehetőségek, amelyek között a szakember szabadon „garázdálkodhatott”. No meg a szerencse, ami a tehetségével, kitartásával, hasonlóan erős egyéniségével egyedülálló Nadia révén jelentkezett az életében. Szakmai hozzáértését azonban egyértelműen jelzi, hogy Károlyi nem ragadt meg az „egykötetes szerzők” között, pályafutása során tanítványai tizenkét olimpiai aranyérmet nyertek. És ezzel – hangozzék bármilyen meglepő módon is – ő minden idők legeredményesebb magyar edzője.

A hegemóniáját minden eszközzel visszaszerezni akaró szovjet tornasport által skrupulusok nélkül manipulált 1977-es prágai Európa-bajnokság jelentette az első törést az addig hibátlan ívű karrierben. Comaneci lepontozása után ugyan Ceausescu személyesen rendelkezett a csapat visszavonásáról, az Eb-t követően elkezdődött a Károlyi-kultusz leépítése. Ennek első mozzanataként az edzőpáros tudta nélkül egyetlen éjszaka Onești-ről Bukarestbe költöztették a teljes válogatottat, és bár az új nemzedék, élén a Nadia-utódnak kiszemelt Éberle Emília Gertrúddal már a válogatott kapuján dörömbölt, Béla és Márta egyik pillanatról a másikra gyakorlatilag csapat nélkül maradt.

A légüres térbe kerülő Károlyi házaspár újra a Zsil völgye felé kezdett tapogatózni, a mentőövet végül a dévaiak becsvágya jelentette, akik eldöntötték, hogy a moldvaihoz hasonló tornafellegvárat építenek. Béla és Márta 1978 tavaszán költözött Dévára, ahol a helyi hatalmasságok rekordidőn belül felépítették a ma is működő tornászcentrumot iskolával, teremmel, kollégiummal. A szövetség fél éven át nem vett tudomást az ottani munkáról, majd minden előzmény nélkül távirat érkezett Bukarestből: a dévai különítménynek kell képviselnie Romániát a Kubában rendezendő, a szocialista tábor korosztályos világbajnokságának szánt Ifjúsági Barátság-versenyen. Hatalmas siker, hat érem, ebből Éberle nyakába három arany került. Károlyiék pedig újra a topon találták magukat, annál is inkább, mert a válogatott bukaresti kísérlete rosszul sült el. Az immár dévai súlypontú román tornasport régi-új edzőinek csak a kivételes adottságú és akaraterejű Nadiát sikerült kihúzniuk a mocsárból, a montreali olimpiai csapat többi tagja lassan kiöregedett, kihízott, eltűnt a reflektorfényből.

A fokozódó romániai diktatúrában azonban lassan ez a háttér is szertefoszlott, és a Securitate által folyamatosan megfigyelt házaspár már nem tért haza az 1981-es amerikai turnéról. A korlátlan lehetőségek hazája ugyan kezdetben gyanakvással fogadta az aranykovács edzőpárost, de rövid időn belül Károlyiék ott is átvették a hatalmat. Mary Lou Retton, majd később Kerri Strug győzelme, utóbbival a Hollywoodba kívánkozó – a szlogenné váló You can do it (Képes vagy rá) – sztori mind-mind azt bizonyította, hogy Károlyi képes volt a romániaitól gyökeresen eltérő amerikai sportban is olyanná csiszolni eszközeit, hogy az ne menjen az eredményesség rovására.

Károlyi Béla pályafutását 2016 elején a Magyar Sportújságírók Szövetsége életműdíjjal ismerte el. Akkor kérdeztem meg tőle, miért tekintette annyira fontosnak a kitüntetést, hogy az egyik repülővel jött, a másikkal már készült is vissza, de mindenképp jelen akart lenni az ünnepségen. „Nézze, engem már rengeteg országban megszámlálhatatlan módon szólítottak, írták le a nevemet. Azt mondtam, Budapesten végre biztosan helyesen írják le és ejtik ki a Károlyi Bélát, úgyhogy ezt nem hagyhatom ki. És bizony jólesik, hogy Magyarországon is nagyra értékelik, amit a tornasportban elértem.”
Szóljanak érte a harangok!
A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!