A kórház kéménye – Malonyai Péter publicisztikája

A hétköznapok embere úgy van vele, hogy ha orvoshoz kell mennie, kisebb-nagyobb szorongás csak van benne. Mondják a lélek mesterei, hogy ez természetes, hiszen önmagunk számára mi vagyunk a legfontosabbak, vagy – mert vannak köztünk hősök – eléggé lényegesek.

Mindez független életkortól, mentalitástól, ám azt nem tudom, mit érez egy-egy futballista, amikor a doktorok szava is dönt arról, szerződtethetik-e. Itt már ugyebár nem csupán az egészségről van szó, hanem a karrierről, az egzisztenciáról is, sőt leginkább azokról.

Szoboszlai Dominik liverpooli szerződtetése előtt nem sokkal arról szóltak a hírek, hogy futballunk ifjú hőse átesik az orvosi vizsgálat első részén. Miközben átnézik a dokumentumokat, hogy forogjon a verkli, minél előbb túl legyenek a kötelezőkön.

A végeredmény ismert, Szoboszlai azóta már a Liverpool nyolcasa, ahogy a pályán, úgy a vizsgálatok során is bizonyított. Ugyanakkor érdekes lehet, hogy miből is áll egy-egy orvosi vizsgálat a futball­elitben, mi a lényege, mi lehet a háttérben.

A célt dr. Charlotte Cowie fogalmazza meg a leginkább lényegre törően, bevallva, hogy itt sem alapvetően egészségről, mint inkább üzletről van szó. „Az egész nem más, mint egy elemzés a kockázatról és a várható haszonról” – mondja a korábban a Tottenhamnél, a Fulhamnél és az angol szövetségnél is tekintélyt szerző hölgy. Közelítve a hétköznapokhoz, olyan ez, mint az adás-vételeknél a kellékszavatosság. A vevő igyekszik teljes képet kapni az áruról, s csak részben vigasztalja, hogy rejtett hiba esetén kártérítés jár neki, legalábbis, ha bizonyítani tudja, hogy a hiba már akkor is létezett, amikor megállapodtak.

Nem távolodtam el ezzel a lényegtől, hiszen a játékosok – érthetően – félnek attól, hogy a vizsgálatok során találnak valamit, ami meghiúsítja a megállapodást, esetleg felfedeznek egy bajt, amiről nem is tudott. A félelem jogos, ám többnyire nem valós, hiszen a klub már szinte döntött. „Ha egy menedzser nagyon akar egy játékost, kik vagyunk mi, hogy megakadályozzuk a szerződtetését?” – tárja szét a karját az angol válogatottnál is dolgozó Steve Kemp fizioterapeuta. A legtöbbször már a vizsgálatok előtt eldöntött tény az átigazolás.

Ritka, hogy futballista nem felel meg, ám arra is van példa. Legalábbis átmenetileg. Mert a francia Loic Rémyt 2014-ben azért nem vette meg a Tottenham, mert valami nem tetszett az orvosi stábnak, aztán néhány napra rá vitte a Chelsea, jóval drágábban. Az előbb idézett Mr. Kemp kedvenc esete, amikor egy labdarúgó a futópadon volt, éppen azt vizsgálták, hogyan reagál az izomzata a terhelésre, amikor megszólalt a telefonja. Kikéredzkedett, és soha többet nem ment vissza. Egy másik csapat hívta, amelyik több pénzt ajánlott neki.

Az orvosok szerint nekik legalább négy órára van szükségük ideálisan, hogy tiszta képet kapjanak, utánuk jöhetnek tesztelni a fizioterapeuták. Akiknél az lenne a jó, ha 24–48 órán át tarthatnák megfigyelés alatt az alanyt, így biztosan kiderülhet, hogyan reagál a szervezete a terhelésre, meg persze a pihenésre.

A szakirodalom nem véletlenül beszél egyszerű és összetett vizsgálatról. Az első esetben a pulzusszám játszik főszerepet, esetleg a vér oxigénfelvétele, meg az aerob-anaerob küszöb (a vér tejsavkoncentrációja) mérése. Ha több az idő, akkor van adat az izzadás, a savasodás, az oxigénfelvétel mértékére, s még sok minden másra.

Vagy nem – hiszen a tudománynak minden korban megvannak a határai.

Ez itt azért fontos, mert az orvosokat mindig foglalkoztatták a sportteljesítmények. Már az athéni olimpiáról (1896) is készült jelentés, benne, hogy például a tornászok izmai egyoldalúan kidolgozottak, ami – a Nemzeti Sportban 1907-ben közölt cikket jegyző dr. A. Smith szerint – kifejezetten káros. „Éppen a műtornászoknak volt kivétel nélkül nagy szívtágulásuk, amelyet az orvos rendelőóráin nem minden aggodalom nélkül konstatálna” – így a doktor, hozzátéve, hogy nem lehet teljes a kép, mert a versenyzők többsége elzárkózott az akkor még önkéntes vizsgálattól.

Később ugyanis már kötelező lett. Az amszterdami olimpián (1928) például a maratoni futókat orvosnak kellett látnia a rajt előtt, csak a tökéletesen egészségesek indulhattak. Egy évtizeddel később már a mi futballválogatottunknál is stábtag volt az orvos, dr. Pollatschek Gyula. Aki igyekezett a kor hatásosnak hitt módszereivel élni, ám például Sas Ferenc krónikus derékfájdalmának 1939-ben nem tett jót a hőlégkezelés. Szigorról persze szó sem volt, Cseh „Matyi” érvelését, hogy majd játék közben kiderül tényleg fáj-e a lába, elfogadta a doktor. És igaza lett a labdarúgónak, hiszen játszott az 1937-ben Bécsben sikeres (2:1) csapatban, sőt ő lőtte a győztes gólt.

A negyvenes években már komolyabbra fordult a dolog, 1942 februárjában például a Ferencváros futballcsapata jelent meg a II. számú Sportorvosi Intézetben dr. Dusóczky Andor színe előtt. Megvizsgálták a játékosok szívét, pulzusát, tüdejét, dohányzási és italozási szokásait, mérték a vitálkapacitást is. A kor követelményeire jellemző, hogy a balszélső Kiszely István (81 mérkőzés a Fradiban, hét a válogatottban) napi nyolc-tíz cigarettája és három-négy pohár söre belefért. Az ifjú, később a NOB-ban kiemelkedő szerepet vállaló Csanádi Árpád (akinek a legjobb volt a vitálkapacitása: 6.4 liter) viszont meglepődött, hogy Dusóczky doktor látta a leletekből, hogy gyorsan eszik, ezért van levegő a gyomorüregében.

Néhány évvel később még komolyabbra fordult a helyzet, 1947-ben például Gallowich Tibor szövetségi kapitány azzal küldte Kreisz László doktorhoz Puskás Ferencet a bécsi mérkőzés előtt, hogyha nem jelenik meg, felfüggesztik a játékjogát. Öcsi nyilván elment, hiszen ott volt a csapatban (4:3). A Népsport pedig rögzítette, hogy „jól megjátszotta azt a kevés labdát, amit a bal szélen kapott”. Merthogy balszélsőt játszott aznap.

Aztán egyre nagyobb szerepet kapott a tudomány. Öttusában például Török Ferenc szövetségi kapitányként (1976–1989) erősen támaszkodott dr. Gótzy Gyulára. Sikeres együttműködés volt (hét arany-, tíz ezüst-, négy bronzérem a mérleg). Az öttusázók rendszeresen edzőtáboroztak Mexikóban, így az 1986-os futball-világbajnokság (Irapuato...) előtt Gótzy doktor felajánlotta szolgálatait. Feleslegesen, mert: „Mezey Gyurinak tetszettek az ötleteim, sőt, nagyon jó meglátásai is voltak, de azt kezdettől éreztem, hogy a csapat orvosa nem tart igényt a tapasztalatainkra.” A többit tudjuk...

Az orvosi vizsgálatok persze nem zárják ki a tragédiákat, például Dárdai Balázs (2002), a kameruni Marc-Vivien Foé (2003) vagy Fehér Miklós (2004) halálának minden kétséget kizáró előzményei máig nem tisztázottak teljesen. Az eseteket követően felerősödtek a hangok, hogy szigorítsák meg az orvosi ellenőrzéseket, de aztán elhalkultak.

Azt persze tudni kell, hogy nem könnyű a játékosok dolga. Akad olyan szerződés – olvasom Tiszeker Ágnesnél, a MACS vezetőjénél –, amelyben szerepel, hogy milyen sérüléstípusnak mennyi a gyógyulási ideje. Ehhez mérten rögzítették, hogy a játékosnak mikor kell rendelkezésre állnia, és ha nem teljesül, hogyan csökkentik szinte napról napra egyre nagyobb mértékben a fizetését. Euró tízezrekről, százezrekről volt szó. A lényeg pedig, hogy a dokumentum alapján két hét után a sportoló sérült árunak számít...

És akkor még nem beszéltünk arról, hogy többen egyszerre négyféle fájdalomcsillapítót szednek, mondván, úgyis megrúgják majd őket a meccsen. Ami nem jelent négyszeres eredményt, ám négyszeres mellékhatást igen. Köztük – legrosszabb esetben – szívritmuszavart, szívleállást. Mellette ott vannak a táplálékkiegészítők, és – ne legyünk naivak – az egyéb gyógysegédletek.

„Tovább is van, mondjam még...? – kérdezhetném Tamkó Sirató Károllyal, ám inkább maradok a földön és a margitszigeti uszoda kabinosának örök viccével zárom:

– Miért füstöl a kórház kéménye?

– Mert fő az egészség!

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!