A Kerekerdő székely futballmeséje

A KÁRPÁT-MEDENCE EGYIK LEGKÜLÖNÖSEBB FUTBALLHAGYOMÁNYÁVAL szembesültünk a közelmúltban Székelyudvarhelyen a Hátsó füves székelyföldi riportsorozatának előkészítése során. A helyszín egy erdei tisztás, a város fölött, a hegyekben – az internetes térképfelületen Kerekerdei Focipálya néven virtuálisan madártávlatból is megcsodálható –, itt rendezik meg 68 éve húsvétvasárnap a Szentimrei Kerekerdő–Rózsa utcai Vasas mérkőzést, amelyen tényleg minden olyan, mint a mesében.

Talán így is kellene kezdeni: egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer kétszer tizenegy legény, aki futballdressz­ben nekivágott a rengetegnek, hogy a fák rejtekében, nyulak, lepkék, őzikék között labdázzon egyet a réten. Valójában azonban a történet nem így indult, a szájhagyomány által őrzött eredetlegenda tarka pillangókat és rigófüttyös lombokat nem említ, politikai elnyomást és székely leleményt annál inkább.

Az Udvarhelyi Híradó 2003. április 18-i számában közölt visszatekintés alapján a kihelyezett Húsvét Kupa gyökerei 1955-ig nyúlnak vissza, amikor Románia korabeli állami szabályait, Gheorghe Gheorghiu-Dej kommunista pártfőtitkár merev rendszerét egy laza megkerülős csellel átejtették a székely iskolaváros futballbarátai. A közösségi sportesemény félig-meddig pótlékul szolgált, futballmezbe bújtatott hagyományőrzés volt, miután a 17. század elejétől gyakorolt székelyudvarhelyi szokásnak, az idők során vallási színezetet kapó határkerülésnek egy csapásra véget vetett a központi tilalom. Az 1948-ban foganatosított korlátozás oka nyilvánvalónak tűnt, a nehezen kontrollálható tömegeseményekben veszélyt láttak, nem nézte jó szemmel a bukaresti államhatalom, ha a kiemelt egyházi ünnepen zászlókkal, énekelve vonul ki a nép a szabadba. Aztán megfogalmazódott a helyiek ravasz ötlete: ha már nem engedi a törvény a városkörnyéki mezők, hegyek, erdők rituális körbejárását és a húsvéti szent díszleteket, legalább kimennek a természetbe focizni egy jót, azt csak nem tilthatják meg.

Nem is tiltották. Igaz, bizonyos időszakban Húsvét Kupa helyett a vallási felhangot nélkülöző Tavaszi Kupa elnevezéssel futott, de az 1950-es évek óta kisebb megszakításokkal minden esztendőben megrendezik a városi utcák közötti rendhagyó erdei futballmeccset a kedvelt kirándulóhelyen.

Mint Katona Zoltán a liget.ro oldalon 2021-ben megjelent, alapos történeti áttekintése felhívja rá a figyelmet, az Európa más vidékein is meghonosodott húsvéti határkerülés eredendően nem vallási jellegű tevékenységnek számított.

„A keresztény ember húsvét első napjának hajnalán nemcsak a feltámadást ünnepli, hanem egyben a természet megújulását, illetve a tavasz eljövetelét. A határkerülés évszázadokon át praktikus dolgokat, a vetés megszemlélését, a mezei kutak megtisztítását is jelentette, illetve a határnak, a dűlőknek a fiatalokkal való megismertetését is” – olvassuk a cikkben. Az előzményekről szólva érdemes idézni T. Pálffy Aladár 1907-ben megjelent tanulmányát: „A néptömeg által kísért lovasok közt középen megy Szabó Ferenc uram az ő hagyományos zöld díszmagyarjában, fekete sapkával a fején, kezében egy régi zászlóval, cifra magyaros készséggel díszített lován már évtizedek óta vezeti a határkerülőket. Csak ritkán veszi elő cifra veretű pisztolyait, hogy ő is durrantson egyet, a fiatalokra bízza már azt.”

A szerző nem sejthette, hogy fél évszázaddal később immár nem cifra veretű pisztollyal, hanem fűzős bőrlabdával durrantanak a fiatalok húsvétvasárnap. Sokáig a tisztáson vívott meccsek jelentettek némi közösségi pótcselekvést a felfüggesztett hagyomány helyett, aztán csak elmúltak a hallgatás nyomasztó évtizedei, és Nicolae Ceausescu uralmának bukásával, 1990-től ismét legálisan járhattak ki a határba a székelyudvarhelyiek.

„Nagy élmény és szép emlék maradt kora hajnalban indulni, a reggeli nagy csendben hallgatni a lovak patkóinak kopogását a Márton Áron téren, fel a Szent Imre utcán egészen az eltérőig, ahol a gyalogosok és a lovasok útja elválik – idézi az 1990-es években feltámasztott szokást Balázs Árpád publicista, a környék történetének és néprajzi viszonyainak kutatója Facebook-oldalán. – Imádkozva jártuk a stációkat, figyeltük a város ébredését. Úgy fél tíz környékén érkeztünk a Kuvar-hegy gerincére, ott letelepedtünk, elővettük a tarisznyánkból az elemózsiát, összekopogtattuk a piros tojásokat, és figyeltük, merre járnak a lovasok. Velük a Jézus kápolnánál találkoztunk újra, majd együtt indultunk a város irányába. A határkerülők sora egyre csak duzzadt, mire a központhoz értünk, már leállt az autós forgalom, olyan sokan voltunk.”

A népszokás változásairól és a kapcsolódó színes epizódokról hosszan lehetne még értekezni – például Boldizsár Dénes székelyudvarhelyi tanító témának szentelt, 1924-ben kiadott könyve nyomán –, ám gyors irányváltással kanyarodjunk vissza a kerekerdei futballpályához. Ha a városszéli csendes környéken elindulunk a Szent Imre utcán kifelé, néhány száz méterre útszéli kereszt emlékeztet a régen eltűnt Szentimrefalva hajdan ott álló templomára, másfél-két kilométernyi gyaloglás után pedig eljutunk a szabálytalan alakú tisztásra, ahol a két állandó futballkapu jelzi a természetes mező másodlagos funkcióját. A kezdetek egy városszerte nagy szeretettel emlegetett zenész-sportemberhez kötődnek, akinek a lábán olyan természetesen mutatott a labda, mint kezében a harmonika.

„A Húsvét Kupa elindítója és fő védnöke évtizedeken keresztül Székely Árpád volt – írja a helyi újság húsz évvel ezelőtti cikke. – Ő szervezte meg a labdarúgó-mérkőzést két utca, a Szentimre és a Rózsa utca csapata között. A nagyhéten mindkét utca összetoborozta csapatát. Három nappal a mérkőzés előtt összeültek a két utca képviselői, hogy előkészítsék a meccseket. A gyűlést általában Székely Árpi bátyánk prezideálta, a tagok pedig megvitatták a napirendi pontokat: 1. A játékoskeret ellenőrzése, ugyanis idegen (más utcabeli) játékosként nem játszhatott. Itt meg kell jegyeznünk, hogy a Szentimre utca csapata előnyt élvezett, mert betudta magának a Szentjános utcát is, így jóval nagyobb kerettel rendelkezett, mint a Rózsa utca. Ezért elfogadott egy-két »kovártélyos« játékost is a Rózsa utca csapatában. 2. A pálya előkészítése. Ez általában közös feladat volt. A gereblyézés, vonalazás, a kapufák lemeszelése ugyancsak kicsinosította a pályát, és igazi ünnepi hangulatot kölcsönzött a rendezvénynek. 3. A játékvezető fogadása. A meccset Nagy Pál, a népszerű »Retkes Pali bácsi« vezette, aki Boldogfalváról járt fel. Ő ugyanúgy várta a mérkőzést, mint a helybéliek. Emlékezetes marad számunkra az egyik évben küldött üzenete: »Pálinka legyen, a bárányt töltve szeretem, az első busszal jövök«. 4. Szervezési ügyek. Ezek a következők voltak: ki készíti el a kupát, ki írja meg a plakátokat, ki állja a sört, amit a győztes csapat kap. A két csapat már napokkal a meccs előtt lelkesen edzett az akkoriban még üresen álló kerteken, kaszálókon. A kerekerdői »aréna« használata tilos volt, mert a talajt kímélni kellett.”

Tulajdonképpen a fent leírtakhoz képest szinte semmi sem változott az idők során (talán csak a sörmárkák cserélődtek), a csapatok fantázianeve is változtathatatlanul őrzi a régi elődök anyaországi klubszimpátiáit. A messzi angyalföldi futballisták iránti tiszteletből vehette fel évtizedekkel ezelőtt nevét a Rózsa utcai Vasas, a csapatszerelés színe szigorúan piros-kék. Hozzátartozik a rituáléhoz, hogy a székely vasasosok a Varga-patak melletti ösvényen közelítik meg a pályát. Velük szemben áll a Ferencváros zöld-fehér színeit viselő Szentimrei Kerekerdő, amelynek tagjai az út menti keresztet elhagyva rendszerint a hegy felől érkeztek a nagy ütközet színhelyére.

„Voltak játékosok, akik ismerték a pálya egy-két sajátosságát, és ezt ügyesen ki is használták – olvassuk az Udvarhelyi Híradó cikkében. – Közismert dolog, hogy a kerekerdői pályának egy kis lejtése van, így az alsó kapu előtt egy kisebb gödör jött létre. Ezt használta ki Fejér Totyi, aki egy félpályáról megítélt szabadrúgást beejtett a kapus fölött. Abban az évben ezzel a góllal nyert a Rózsa utca... Egy másik alkalommal úgy a meccs vége felé a hangoskodásáról híres Krafft Pali lesérült. Több csere nem lévén gondolkodtunk, hogy most mi legyen. Ekkor megszólalt az öreg Krafft Pali bácsi, úgy hatvanéves lehetett: »Nem baj, fiam, én beállok helyetted...« Tehát ha a színeket meg kell védeni, nem számít a kor... A mérkőzések után ki-ki visszavonult elfogyasztani sörét, borát, elemózsiáját, de már mindenki várta azt a pillanatot, amikor megszólal azon a bizonyos harmonikán az ismert dallam: »Árnyas erdőben szeretnék élni nyáron át...«”