Kupaforgalom – Csinta Samu publicisztikája

Hogy ki és milyen szándékkal világosította fel a hajdani labdarúgó BEK-győztes Steaua örökségét magának vindikáló FCSB tulajdonosát afelől, hogy a DAC 1904 a magyar kormány csapata, nem tudni. Aligha járt elvetemült történészek küldöttsége a juhászmilliomos palotájában, és ha mégis, előadásuk a faék egyszerűségével vetekedhetett. Legalábbis erre utal Gigi Becali végkövetkeztetése, mely szerint a DAC a szlovák Sepsi és mint olyat, ütni kell. A Tusványos után néhány nappal a magyar kormányfő ellen „háborút” hirdető klubtulajdonos máris kitrombitáltatta az első csatát, pedig elképzelhető, hogy nem is tudja, a nagy leszámolássorozat első felvonására korántsem semleges pályán kerül sor. Erre a történészi előterjesztés aligha tért ki, tekintve a kérdés több évszázados bonyolult és érzékeny előtörténetét.

Maradjunk azonban a tényszerűségeknél: ma este Dunaszerdahelyen DAC–FCSB mérkőzést játszanak az Európa-konferencialiga harmadik selejtezőkörében. Miután a legutóbbi szlovák bajnokság negyedik helyezettjét, illetve a román sorozat ezüstérmesét sodorta egymás útjába a sors, a papírforma kiegyensúlyozott mérkőzést sejtet. Mármint a pályán. A nézőtéri helyzet jóval bonyolultabbnak ígérkezik. Az utóbbi években megerősödő szurkolói testvériség ma már ott tart, hogy Dunaszerdahelyre meccsre járni sikk, és nemcsak a Felvidékről, hanem az alig egy-két órás autóútnyira fekvő magyarországi településekről, sőt, Székelyföldről is. A túra minden áldásával és lappangó veszélyével együtt.

Ne legyenek kétségeink: ma este magyar–román mérkőzést játszanak a Csallóközben. Román oldalról elsősorban a harci kedv fokozása érdekében nyomatékosítják ezt, miután az Aranyosmarót elleni legutóbbi bajnokin előtanulmányokat folytatók azt is felfedezték, hogy a nagyjából ugyanaz a szurkolói repertoár hangzik fel, mint a Sepsi meccsein. De készül a hazai fél is, ma délután megnövekedett forgalom várható a magyar–szlovák határátkelőknél. Hogy esetleg ezúttal kevesebb lesz a romániai rendszámú autó, az legfeljebb azzal magyarázható, hogy egy nappal később a háromszéki csapat is ugyanebben a kupában szerepel a Djurgarden ellen. Bár a szurkolói áldozatvállalásba talán még az is belefér, hogy sokan itt is, ott is jelen legyenek.

Ám kétélű fegyver ez az önmagában csodálatos szurkolói összejárás. Ami sok esetben nem merül ki a lelátói találkozásban, formálódtak ennek apropóján már családi barátságok is, még ha az összejárásokat többnyire a futballmeccsek programja is alakítja. A jelenség persze nem kizárólag futball­identitású, sok külhoni van jelen a szegedi vagy veszprémi csarnokban zajló nagy kézilabdacsatákon is. A gondok többnyire akkor jelentkeznek, amikor magyarországi szurkolók gondolják úgy, hogy Erdélyben vagy a Felvidéken következmények nélkül engedhetik ki a fölösleges gőzt. Az általánosítás veszélyének tudatában is le kell írni: a hasonló „erősítések” sokkal több kárt okoznak, mint amennyi a hangerőben, repertoárbővítésben mérhető hozadék. Mert többnyire ők azok, akik hátat fordítanak a többségi nemzet himnuszának felhangzásakor – rosszabb esetben szétfütyülik –, a hasonló vitéz dacolások utóhatásai viszont a helyben maradókon csapódnak le. A rendbontásokért kirótt esetleges pénzbírságok összegének kifizetésére sem a kirándulók szerveznek közadakozást. A lényeg persze nem ezen van, hanem az együttléten, de azért sosem árt a józanság.

Dunaszerdahelyen a pályán készülnek történelmet írni. Legutóbb 34 évvel ezelőtt járt a Csallóközben BEK-győztes együttes, az 1988-ra kivételesen a harmadik számú európai kupába szoruló Bayern München elleni párharcot felejthetetlen emlékként őrizgetik a környéken. Igazából esélyük sem volt a továbbjutásra, ám az élmény, Szaban Tibor önmagában is emlékezetes kapásgólja a müncheni Olimpiai Stadionban a klubtörténelem legfényesebb lapjának számít.

A következő a FCSB legyőzése lehetne, bár a jelenlegi bukaresti csapat fényévekre van a Helmut Duckadam vagy Bölöni László nevével fémjelzett 1986-os sevillai hősalakulattól. A jogutódlás amúgy is máig vitatott, de ez talán mellékes, az azonban nem, hogy a román csapat jelenleg is a legnépszerűbbek közé tartozik az országban, a sajtóban való jelenléte pedig még annak is a sokszorosa. Igaz, hogy utóbbi elsősorban az állandó szerepléskényszerben szenvedő tulajdonosának köszönhető, akit nemcsak vad és szaftos fordulatai tartanak a címlapon, hanem az is, hogy otthona aranyozott foteljéből irányítja a csapatot a mérkőzések alatt, és a tv-közvetítés során látottak alapján telefonon diktálja a végrehajtandó cseréket is. És mindig van az a pénz, amelyért egy-egy edző vállalja a marionett szerepét.

Dunaszerdahelyen most minden idők legjobb helyi együttese várja a kihívásokat – ez a kijelentés magától Világi Oszkártól, a DAC tulajdonosától származik. Vezeti az első osztályú szlovák bajnoki tabellát, ezzel együtt úgy is győzhet, hogy a szurkolói elégedetlenül távozzanak a stadionból. Mint ahogy az is előfordulhat, hogy a drukkerek vereség esetén is tapsoljanak és biztassák a sárga-kékeket. „Nálunk mindig küzdeni kell, bármi is az eredmény. Ezt megkövetelik tőlünk a rajongóink. A nemzetközi kupaporondon szeretnénk minél tovább menetelni, amihez természetesen hatalmas szerencsére is szükségünk lesz, de a fociban ez is jelentős tényező” – fogalmazott nemrég Tusványos sportteraszán Világi. Mindezt olyan kerettel, amelyben mindössze nyolc szlovák játékos van, és nem utolsósorban hat magyar. A klubtulajdonos viszont készen állónak tetszik az átigazolási elképzelések megváltoztatására, azt mondja, olyan játékosokra van szükségük, akik átérzik a DAC-hoz tartozás lényegét, és képesek küzdeni a klubért. Saját akadémiájuk fejlesztése kerülhet a prioritáslista élére, hiszen sokkal egyszerűbb kinevelni saját labdarúgókat, mint rejtett tehetségek után kutatni a nagyvilágban. Ami persze régóta evidencia, mégis csak kevesen alkalmazzák ezt a metódust. Mint ahogy a világ is rászokott a kész- vagy félkész ételek vásárlására.

A szemléletváltáshoz persze sosincs késő, az elhatározás végrehajtásához azonban a közeget is fel kell készíteni. Márpedig egy sikerekre éhes klub esetében még problémásabb behúzni a kéziféket. Csak rá kell nézni a közösségi csatornákon ömlő kommentárokra egy-két kevésbé sikerült meccs után, hogyan kezdik ki a fotelszakértők a tegnap még egekbe emelt kedvenceket. Egy klub és szurkolói közötti viszonyt valóban az minősítené leginkább, ahogyan az utóbbiak viszonyulnának néhány, nyíltan meghirdetett szűk esztendő viszontagságaihoz.

Mert akadt már hasonló eset. Nevek és helymeghatározás nélkül adom tovább, hiszen diszkréció is van a világon, az eset viszont mindenképpen elgondolkodtató. Edző ismerősöm mesélte, hogy egyik nyugat-európai munkahelyén szépen izmosodott a rá bízott csapat, az adott pillanatban kieséssel fenyegetett gárda már az ötödik helyen tanyázott, amikor magához rendelte a klub tulajdonosa. Különösebb kertelés nélkül közölte vele, hogy ez így nem lesz jó, tessék kicsit visszább venni. Mert innen már csak a bajnoki cím megszerzése számítana előrelépésnek, arra viszont nincs keret. A közvetlenül a dobogó mögötti langymeleg állapotot egy idő után megunják a nézők, és elmaradoznak. Kéretik hát a kiesőzóna felső határán lavírozni, az ugyanis izgalmas, a szurkoló is érzi a maga felelősségét, és visszatér a lelátóra. Üzleti stratégia? Annak tűnik. Kockázatos is, de hát azt mondják a hozzáértők, hogy kockázat nélkül nincs üzlet.

Más világ, vághatná rá valaki, és igazából ellen­érvem sem lenne. És még csak azt sem tudom, hogy amíg egyre növekszik a Dunaszerdahely–Sepsiszentgyörgy közötti szurkolói forgalom, életszerű-e hasonló kérdéseket megfogalmazni. Addig is, ma este is: hajrá, DAC!

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!