Szép zöld gyep – Vincze András publicisztikája

Borzongató élmény, amikor az ember azzal szembesül, hogy egyetlen aprócska mondat mennyi érzelmet képes felszabadítani. Nem gondoltam volna például, hogy a múltkor ugyanezen hasábokon megemlített Ferencvárosi Vasutas (Fervas) fekete salakos futballpályája vagy a Csepel legendás kopogósa oly sok olvasóban felébreszti a lelkendezős, sztorimesélős telefonálás vágyát, hogy elmondja: igen, ő is játszott ezeken a bőrnyúzó grundokon, és igen, emlékszik erre meg arra a régi idők focijából. No most, ne tessék megijedni, nem kezdek újabb nosztalgikus mesélésbe (csak egy kicsit...), ám ilyenkor mindig belém hasít a felismerés is, milyen álságos, rossz szöveg, hogy „...mert a futballpálya, a stadion nem tud futballozni!”

Lám, csak kiderül, hogy bizony tud.

Olyannyira, hogy a két kapu közötti világ (csupán 110x75 méter) az eredője minden olyan érzelemnek, ami a férfit és a nőt, a gyereket és az öreget a világ legnépszerűbb játékához köti. Ha visszarévedünk a (közel)múltba, nem is volt az olyan régen, amikor még öklömnyi betondarabok repkedtek a lelátóról a játéktérre, és belehasított az emberbe, elég volt a balhékból. Valósággal a lábunk alatt, a kezünk között és a szemünk előtt mállott szét a sokat emlegetett, dicsőséges magyar futballmúlt és éppen a gondozatlanság, a nemtörődömség, az üzleti és politikai élet kapzsisága miatt, ergo semmi kellemes nem volt a meccsre járásban, a ragaszkodást az igazán nagy focifanatikusok jelentették, néha úgy tűnt, mintha már csak az ő kedvükért indult volna kilencvenperces útjára a labda. Volt olyan tíz-húsz esztendő a kilencvenes és kétezres évek sodrásában, amikor ráadásul nem a játék, hanem a labdarúgás előtti, közbeni és utáni balhézás volt a hír a magyar futballi kapcsán: égő kukák, vicsorgó kutyák, vérző fejek, könnygáztól égő szemek, lelátón felpofozott emberek demonstrálták az ország előtt, hogy amilyen a pálya, olyanná vált a „játék”.

Ezzel az ördögi focifestménnyel szemben a tény az, hogy még a legsmirglisebb talaj is válhat gyönyörűvé, ha a rajta szerzett élmény életre szólóan kedves és meghatározó (lásd ugyebár a Fervas és a csepeli salakos meséit). A pötyögésben idáig érve pedig az is eszembe jut, hogy az Újpest egykori kiváló labdarúgója, Rostás Sándor milyen őszinte örömmel mutatta Jászjákóhalmán, hogy nekik, cigánygyerekeknek az akáctüskékkel teli rét volt a stadionjuk, a girbegurba ágakból tákolt valódi kapufák adtak érzelmi töltetet ahhoz, hogy elinduljanak egy csillogónak tetsző világ felé, s az a semmi kis poros, tücsökciripeléstől hangos rét a Jászság szélén talán még a mai napig is sok községi gyerek futballorigója.

Azaz tulajdonképpen a rét, a pálya is „megteremti” a labdarúgót és vele együtt magát a játékot is.

Ilyen megközelítéssel tehát a stadion is tud futballozni.

S akkor itt másik történet következik: a mai napig gyakran emlegetem az 1990-es Bröndby–Ferencváros UEFA-kupa-meccs kapcsán azt a jóformán semmi kis életképet, amikor a koppenhágai repülőtér kifutójára ereszkedő gép ablakából kukucskálva tátott szájjal néztem az alant elsuhanó tájat, a világ talán leghatalmasabb és egyben legegyszerűbb grundját, a „mittudomén” hány négyzetméter nagyságú, papírcsákó formájú mezőre épített és rajzolt legalább harminc futballpályát, vonalazva, zászlózva, kapukkal. Az égből nézve azok a pályák egymás mellett oly gyönyörűen feszítettek, hogy legszívesebben kiugrottam volna az egyre ereszkedő gépből, csak azért, hogy ott, akkor és abban a minutumban már ráléphessek a gyepre, labdába rúghassak.

S hogy ne csak a levegőbe beszéljek arról, hogy anno mit láttam a levegőből: manapság ugyebár már modern világ járja, úgyhogy a történetben idáig érve szünetet tartva az írásban rögvest megnéztem a népszerű keresőcég interaktív térképén, vajon mostanság mi a helyzet a koppenhágai mezőkön. S láss csodát, a nemzetközi reptértől balra (úgy, hogy Svédország jobb kéz felé essék) a mai napig megtalálható, s a térképen is felfedezhető a harminc esztendeje látott gyönyörű tájrészlet. Az internetes térképen a „Fox Field Köbenhavn” keresőszóval érdemes próbálkozni, s ha valakinek van ideje, türelme, keresse meg ezt a focipályacsodát, nagyítson rá, mert szerintem meghatározó életkép, ha arról beszélünk, hogy a világban még mindig van olyan hely, ahol az évtizedek sodrásában nem rombolnak (futballpályákat főleg nem!), hanem őriznek, illetve, mennyire hozzátartozhat egy ország, egy város kulturális látképéhez a sport, s azon belül a világ egyik legegyszerűbb építészeti megoldása: egyszerű, kétkapus fociműhelyeket felsorakoztatni egymás mellett.

S ha már így belendültem... Szintúgy meghatározó pályaélményem az az idegenbeli, Svájc elleni 1997-es vb-selejtező előtti jelenet, amikor a vendéglátók a legfontosabb kérdésre (...és tessék mondani, hol edzhet a csapat?) azt felelték, hogy Zürich egyik kerületi sportközpontjában. Volt csodálkozás, hogy miféle apró zugpályára akarják vinni a nemzeti csapatot gyakorolni, és az egységes, hitetlenkedő hümmögés akkor erősödött csak fel igazán, amikor a késő délutáni, a szürkültbe hajló gyakorlás előtt egy – amúgy tipp-topp egyenruhás – bácsi kezdett el szöszmötölni a kertvárosi szűk utcában található sportcentrum zárjával, majd amikor kitárta a kaput, ugyanő kezdte el csavargatni a kapcsolókat. Na de amit aztán a fényár megmutatott! Emberek, az a zürichi pálya akkori szemmel nézve (1997-et írtunk) a futballarénák paradicsoma volt! Hogy hosszúra ne nyújtsam a történetet: a magyar labdarúgók válogathattak a műfű, a biliárdasztal simaságú gyep, a nagy-, a közepes és a kispálya között, és már csak e látványtól nevetve kezdtek el passzolgatni, dekázni.

Látszott, hogy így és itt még a pálya is tud futballozni.

Egészen pontosan: kedvet csinálni a futballhoz.

A gondnok bácsi türelmesen végignézte az edzést, s közben nem győzött csodálkozni a csodálkozásunkon, mondván, hogy amit itt látunk, az a zürichi sportélet igencsak hétköznapi részlete: amatőrök járnak ide focizni, suliidőben iskolások, van csarnok is, ide-oda gurítható kapu, labda pedig, mint égen a csillag, s ha úgy hozza a sors, nem csupán 17 órakor kapcsolja fel ő itt a világítást, hanem éjfélkor is. Kérdeztük aztán, hogy ki nyírja, gondozza ilyen mesésre ezt a szép zöld gyepet, mire az öreg még jobban kezdett csodálkozni: „Hogyhogy ki?! Én! Ez a munkám.”

Svájc 1997-ben még nem volt akkora szám a világ labdarúgásában – ma a FIFA-ranglistán a 16. legjobb.

Úgyhogy leírhatom, a pálya volt a teremtője a sikeresebb labdarúgásnak – és ezt a zürichi gondnok bácsi is pontosan tudta.

S akkor itt fordulhatunk rá a jelenkor magyar fociösvényére: mi sajnos sokat szörnyülködhettünk a kilencvenes, kétezres évek stadion- és pályahelyzetén – szememben a mai napig futballgyilkossággal ér fel az egykori budapesti pályarombolás –, ellenben manapság már mifelénk is szinte csak ötcsillagos körülmények között lehet labdába rúgni. Mielőtt félreértés lenne, nem kezdek propagandába, de nem is kell, mert különösebb körítés nélkül lehet leírni, hogy az utóbbi hónapokban, hetekben Budapesten járt például a Bayern München, a Sevilla, a Liverpool, a Manchester City, a Tottenham, a Mönchengladbach, az RB Leipzig, a Juventus, a Barcelona, hogy olyan tétmeccsen küzdhessen, amelyen cseppet sem mindegy, hogy göröngyös a talaj vagy selyemsál finomságú; jöttek még a győri pályára játszani női BL-meccset, Debrecenbe pedig nemzetközi, sőt világbajnokság előtti felkészülési összecsapást.

Ez van.

A stadionjaink elkezdtek futballozni.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!