A kígyó farka – Malonyai Péter publicisztikája

Látványos propagandabeszédet tartott Aleksander Ceferin az UEFA elmúlt heti kongresszusán, diplomataként megérdemel minden dicséretet, vezetőként viszont már kevésbé. Nem én mondom – a tények minősítenek.

„Az európai futball a legnagyobb sikersztori a modern sportvilágban” – kezdte, s ez az egyetlen, amivel maradéktalanul egyet lehet érteni vele. Hogy ezt azzal bizonygatta, hogy az UEFA az elmúlt négy esztendőben 15 milliárd eurós bevételt könyvelhetett el (egy hivatalosan „adminisztratív és ellenőrző” testületnél ez nem akármi), s csak tavaly 38 százalék volt a növekedés, máris alkalmas arra, hogy kilője a későbbieket.

A pénzt hozta fel bizonyítékként, miközben éles hangúnak szánt beszédében kikelt az ellen, hogy az anyagiak legyenek fontosak a futballban, s nem a közös érdek. Arra gondolt, amit rengeteget hallottunk mi is itthon, azaz: fogjunk össze, mindenki egyért, egy mindenkiért. Ceferin megkockáztatta (az ő kifejezése), hogy a hatalom mit sem ér, ha az általános célokat nem helyezzük a nyereség elé.
És jön a kulcsmondat a futballról: „A történelme, a tradíciói és a struktúrája tiszteletet érdemel, ezektől lett sikeres a játék.”

No, olyan ez, mint amikor a kígyó a saját farkába harap. Mert a történelem, a tradíciók és a struktúra (hogy Ceferin fogalmainál maradjak) kellett ahhoz, hogy a pénz, szigorúbban a tőke meglássa a futballban a lehetőséget – a haszonra. Az üzleti élet természete, normái szerint ez természetes folyamat, odajuttatta a világ legnépszerűbb játékát, ahol tartunk, ám a szép szavak, a nagyszerű elvek leginkább a marketingkiadásokat terhelik, a futballhatalmasok gondolkodását aligha.

Mert elképzelhetetlen, hogy egy futballedzőt azért ne menesszenek, ha a csapatával kiesik, mert szűkebb pátriájában rengeteg gyereket nyert meg a játéknak, felépített egy rendszert, tanított, nevelt és így tovább. Ha nem jönnek a pontok, fel is út le is út, a gyerekeknél pedig az a legfontosabb, hogy képesek-e az átlagon felülire, kijön-e belőlük annyi, hogy eladják őket, megszolgálva a beléjük fektetett pénzt, energiát.

A „magyar futball érdeke” kitételt rengetegszer hallottam, olvastam, ám egyszer sem világítottak rá, hogy végül is mi segítené leginkább az előrelépést. És ha még próbálkoztak is különféle nyakatekert okfejtésekkel, mindig az eredmény döntött és dönt, nem az elvek valóra váltása.

Hogy példával éljek: ott van, azaz itt van az MLSZ stratégiája. A dokumentum 2010 és 2020 közé helyezi el a programot (az év végén összegezni lesz illendő, ugyebár), pontokba szedve a kulcsterületeket. Kiindulva abból, hogy a labdarúgás alapvetően „örömszerzési forma”, a teendők pedig: a tömegbázis létrehozása, szélesítése; a nők aktív bevonása; az utánpótlás erősítése; az infrastrukturális háttér biztosítása; az edző- és játékvezető-képzés színvonalának emelése; a sportegészségügy és a tudomány bevonása; a játékosügynökök munkájának szövetségi kontrollja; korszerű számítógépes adatbázis létrehozása és végül a válogatott és a klubok nemzetközi elismertségének emelése.

Van itt minden, mint a búcsúban, ráadásul egyik ponttal sem lehet vitatkozni. Hogy mire jutottunk csaknem egy évtized alatt, nem mellékes, de most nem témám, nyilván van, amiben előreléptünk, s van, amiben nem. De hogy mire való a futball, mit akarunk kezdeni vele, nincs kimondva. Ha a pénz, a tőkefelhalmozás, az üzlet fellendítése áll a középpontban, rendben, ha az oly látványos „örömszerzés”, az is. És ez nem csupán hazai felvetés, világkérdés (lásd: Ceferin).

Hogy mennyire az eredmény számít, arra remek Jürgen Klopp állítása. Bódog Tamás arról beszélt az M4 Sport futballmagazinjában, hogy a liverpooli mester azt mondta neki, könnyű tűzben tartani a játékosait, amíg jön az eredmény. Mert aki kimarad, annak nincs mivel érvelnie, miért lázadoznia, amíg a többiek sikeresek.

És ha már Bódog, a kisvárdai edző úgy fogalmazott, hogy a Diósgyőrnél kidobták, mint egy kutyát. Elismerte: erős a megfogalmazás, ám ha valakinek telefonon mondanak fel, akkor helytálló. Már csak a jó modor miatt is, ami ugyan nem része a stratégiának, ám a történelem, a múlt rangja ebben is kötelez. Szerintem mindenképpen.

Nehéz megfogalmazni, mi a közös érdek – még egy-egy klubon belül is. Nyári hír volt, hogy az NB II-es Vasasnál a futballcsapat vezetői, a szakmai stáb tagjai a Vasas Szurkolói Klub tagjai lettek. Szép mozzanat, témánk szempontjából csak azért érdekes, mert Balajti Ádám csapatkapitány nagy megtiszteltetésnek tartja, hogy a klub tagja lehet, főként azért – mondta –, mert a Vasas csak a csapat és a drukkerek közös munkájával érheti el céljait. Ezt a kalákát nemigen tudom elképzelni, mert hogy mit tesz, mit kellene tennie a futballistának, az nyilvánvaló, ám a szurkoló drukkol, ami, elismerem, meglehetősen strapás, néha kilátástalan, mi több, bosszúságforrás, ám – jöhet a duma akárkitől – nagy befolyással nincs a történésekre. Akkor már inkább a tudás, a tehetség. Ja, és mielőtt elfelejtem, Balajti Ádámnak a Vasas a tizedik klubja 2009 óta, örülök, hogy végre hazaért.

A nézőknél maradva: ahogy látom, mostanság már szinte csak a drukkerek járnak meccsre, a klubhovatartozás dönt elfogultságról, indulatokról, lelkesedésről, elégedettségről, aligha létezik manapság olyan, hogy valaki fogja magát, és hol ide, hol oda megy meccsre, mert látni akar némi – futballt. Ahogy tizenévesen az osztálytársaimmal ott voltunk minden budapesti Fradi-meccsen (csatársor: Szőke, Varga, Albert, Rákosi, Katona) és mellette az Ú. Dózsáén (Fazekas, Göröcs, Bene, Dunai II, Zámbó) is, függetlenül attól, hogy melyikünk kinek drukkolt. A játék kedvéért.

A „magyar futball érdekéről” ideillik az ukrán Szerhij Rebrov véleménye. A Fradi vezetőedzője nem érti, miért szüntette meg az MLSZ a külföldi futballisták szerződtetési korlátait. Mondja ezt úgy, hogy a kezdőcsapatában többnyire csupán három-négy magyar virít (Dibusz Dénes, Lovrencsics Gergő, Sigér Dávid, ritkábban Varga Roland), ám ez szükségmegoldás a siker, az eredmény érdekében, egyébként pedig – mint mondja – őt is bosszantaná, ha a Dinamo Kijev meccsét nézve egyetlen ukrán futballistát sem látna az együttesben.

Amiről Ceferin beszél, az akkor létezik, ha az ifjak (és a vének) játszanak a maguk örömére. Ahogy a „profik” lenézve mondják, fociznak. Ha már futballoznak, ott a játék lényegétől (öröm) független tényezők dominálnak – a pénz, az egzisztencia, a megélhetés, a labda, a meccsek csak eszközök.

Hogy nem túlzás, arra két aktuális példám is van. Az egyik a svájci főügyészé, Michael Lauberé, aki a FIFA körüli tisztázatlan (pénz)ügyekben nyomozott, ám – mint kiderült – több alkalommal megsértette az ügyészi hivatal kódexét, akadályozta(?) a nyomozást. Ráadásul volt néhány titkos találkozója Gianni Infantino elnökkel, állítólag a pénzügyi fair play témájában. Lauber megúszta pénzbüntetéssel, fizetésének nyolc százaléka bánta ügyeskedését.

A másik az UEFA-hoz kapcsolódik, Michel Platinihez. Akit – miközben fehéren-feketén bizonyossá vált, hogy kétmillió svájci frankkal lett gazdagabb – 2015-ben hűtlen kezelés miatt nyolc évre eltiltottak a futballtól, ám most az Emberi Jogok Európai Bíróságához fordult, hogy oldják föl a büntetését. Nos, Strasbourg nemet mondott, ami egyértelműen szolgálja „a futball érdekét”, ám azt azért leszögezhetjük, hogy Lauber és Platini nem azért kapott büntetést, mert átmentek a piroson.

Persze hogy a pénz miatt.

És még az álszentség is tort ül.

Nem állunk jól.