Fájó sebeink – Csillag Péter publicisztikája

Tíz év alatt 273 csapat tűnt el a magyar labdarúgásból. A magyarfutball.hu és az MLSZ-adatbank táblázatait böngészve kitűnik, a 2008–2009-es idényben az NB I-től a legalsóbb megyei osztályig 1980 együttes szerepelt a felnőtt férfibajnokságokban, a 2018–2019-es idényben – a versengést befejezni képes résztvevőket nézve – 1707-re apadt a szám. Majdnem tizennégy százalékos csökkenés ez, ami bizonyos szempontból bántóan sok, más megvilágításból nézve viszont csak mérsékelt következménye a hazai labdarúgás sorsánál jóval súlyosabb társadalmi változásoknak.

Aki ismeri a gazzal felvert, elhagyott falusi pályák szomorú látványát, szívből sirathatja a csaknem háromszázat. Aki látja a szeretett település csapatát a fogyatkozó emberanyagból is izzadsággal, lelkesedéssel hétről hétre megszervező helyi futballszentek hősies küzdelmét, értékeli a talpon maradók áldozatát. Aki tisztában van a közösségformáló, identitásőrző futballkultúra ápolásáért időt, pénzt, energiát nem sajnáló sportvezetők, polgármesterek, döntéshozók felelős fáradozásával, azt is belátja, hogy akarattal, elszántsággal van esély dacolni az idővel, ellentámadást vezetni a kor tendenciáival szemben.

A magyar labdarúgás hátországára fókuszáló, öt évet felölelő Hátsó füves országjáró sorozat csaknem száznegyven helyszínt érintett, az utazások során a felemelő tapasztalatok mellett számos alkalommal szembesültünk a túlélésért folyó harc nehézségeivel vagy éppen ellehetetlenülésével. Az idei túránk első állomásán az ország legszebb fekvésű futballpályájaként beszéltünk Bükkszentkereszt erdőktől, sziklás meredélyektől körülölelt sporttelepéről, pedig talán a háttérben magasodó várhegy aljában elterülő füzérit vagy a csodálatos tokaj-hegyaljai táj minden szépségét megmutató tolcsvait kellett volna az első helyre tennünk. Az ország két ékszerdobozából azonban már kiveszett az ékszer – a csapat.

Éppen a bükki riportban hivatkoztunk a statisztikára, amely szerint a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei bajnokságokban szereplő csapatok száma 1999 óta kevesebb mint a felére csökkent, később Baranyáról írva ejtettünk szót arról, hogy az elmúlt húsz évben 106-ról 71-re szűkült a megyei osztályú együttesek köre. Nem kizárólagosan magyarországi, inkább regionális jelenségről beszélhetünk, amint jelzi az erdélyi Kolozs megyében szerveződő, 1971 óta működő Kalotaszeg-kupa esete: a kétezres évek közepén még tizenhat csapattal zajló őszi-tavaszi nagypályás bajnokságban a legutóbb már csak hat falu együttese állt rajthoz.

A drasztikus fogyatkozásra magyarázatot ad Csüdöm Norbert kalotaszentkirályi testneveléstanár és utánpótlásedző saját megfigyelése, amely szerint a vele együtt 1987-ben Bánffyhunyadon született 110 magyar gyerekből mára ketten maradtak a környéken. A többiek elköltöztek valamely nagyvárosba vagy éppen a jobb fizetést kínáló nyugat-európai munkaerőpiac szippantotta fel őket, egy nemzedék torzóját – és nem utolsósorban kezelhetetlen játékoshiányt – hagyva a kalotaszegi vidéken.

A határ innenső oldalán, Túristvándiban adott helyzetjelentést 2017-ben Tukacs László edző és pedagógus, Szabolcs-Szatmár-Bereg megye nagy tiszteletben álló „futballbolondja”: „A környéken nagyon sok településen megszűnt a labdarúgás, megszűnt az iskola, más településre járnak a gyerekek, és ez előbb-utóbb leépülési folyamatot indít el. Meg lehet nézni a települések létszámát. Ahol nincsen iskola, nincsen focicsapat, ott a falu lassú sorvadásnak indul. Csodálkozom, hogy a mai, statisztikákra éhes világban erre még nem figyeltek fel.

Ha végignézünk itt, a környéken, a fehérgyarmati járásban, eszünkbe juthat, hogy valamikor jó csapat volt Méhteleken, Gacsályon, Rozsályon, Fülesden, Panyolán, Kisnaményban, az egykor Szabad Föld-kupa döntős Tiszabecsen, Szamosújlakon, Olcsvaapátiban, Kömörőn. Ezek mind megszűntek mára, és ezzel összefüggésben bizony sok helyen csökken a lakosság lélekszáma.”
Miután a Hátsó füves-barangolások során látottak-hallottak – még ha sokszor mélységében jelezték is a folyamatokat – inkább csak kiragadott példákkal szolgáltak a vidéki társadalom rezdüléseit érzékeltető futballviszonyokról, kíváncsiak voltunk az országos és általános mutatókra is. Vajon ugyanazokat a válaszokat kapjuk-e, ha nem az embereket, hanem a számokat „kérdezzük”?

Évtizedes távlatban már kirajzolódnak tendenciák, így a 2009-es állapotokat vetettük össze a maiakkal, megvizsgálva, hogy a különböző megyékben miként alakult a futballcsapatok száma. Mivel tíz éve NB-s szinten – az akkori kétcsoportos NB II és a hatcsoportos NB III miatt – a mainál 64-gyel több felnőttegyüttes szerepelt, a plusz 64 elvileg azóta a megyei bajnokságok mezőnyét dúsítja. Valójában a tizenkilenc magyarországi megyét és Budapestet figyelembe véve csupán Budapesten, Bács-Kiskunban, Csongrádban, Hajdú-Biharban és Pest megyében nőtt 2009-hez képest a megyei bajnokságokban szereplő csapatok száma, igaz, Fejér, Győr-Moson-Sopron, Komárom-Esztergom megyében csak minimálisan (egy-hat százalékkal) csökkent.

Tíz és húsz százalék közötti az apadás Heves, Jász-Nagykun-Szolnok, Szabolcs-Szatmár-Bereg, Vas, Veszprém és Zala megyében, a húsz százalék feletti vörös sávba került Somogy (mínusz 22 százalék), Baranya (mínusz 27 százalék), Borsod-Abaúj-Zemplén (mínusz 28 százalék), Tolna (mínusz 29 százalék), Békés és Nógrád (egyaránt mínusz 30 százalék).

Érdemes összevetni a leszakadó régiók listáját a Központi Statisztikai Hivatal 2019 I. negyedéves, foglalkoztatási rátára vonatkozó adataival: Somogy, Tolna, Borsod-Abaúj-Zemplén, Szabolcs-Szatmár-Bereg, Nógrád és Heves a KSH-nál a sereghajtó blokk, a hat megyéből négy futballban is a legrosszabb zónába tartozik, a maradék kettő pedig a mínusz tíz és húsz százalék közöttibe. Nincs ezen mit csodálkozni, a munka és a futball világa óhatatlanul egymásba ér, hiszen a játékban aktív, 18 és 35 év közötti fiatalok mozdulnak a legkönnyebben, ha minőségi továbbtanulás vagy kecsegtető állás reményében ott kell hagyni a szülőföldet.

Az sem meglepő, hogy a megszűnő csapatok többsége kis lakosságszámú, öregedő népességű települést képvisel, a vidéki társadalom kihívásai, az új nemzedék megváltozott kilátásai jellemzően falusi közegben mutatják meg leglátványosabban másodlagos hozadékukat. Leáldozott már annak a korszaknak, amikor a faluvégi pályán egyik generáció váltotta a másikat, amikor a hétvégi meccs az ország minden szegletében a helybeliek hagyományos ünnepének számított és amikor a sport faluhelyen egyet jelentett a labdarúgással.

A szórakozási, mozgási lehetőségek kiszélesültek, a futballnak már nemcsak az okostelefon, a számítógép, a tablet és a televízió a konkurenciája, hanem a szabadidős futás, az erősítés, a fitnesz vagy a jógázás is. Kinyílt a világ, az unoka régen Budapesten, Berlinben vagy Londonban egyengeti útját, a nagyapa, a nagyanya talán már a falusi temetőben fekszik, a fakerítéses, tornácos ház elhagyottan várja a sorsát, a helyi sportegyesület vezetői pedig vért izzadva próbálnak játékosokat vadászni a hétvégi mérkőzésre. Kiállni muszáj, nemcsak a falu nevének becsülete, hanem a futballrendszer hézagjain kiguruló forintok is erre ösztönöznek, a sikeres taopályázat reménye sok egyéni és csoportos szándékot táplál.

Felesleges hangsúlyozni, milyen erkölcsi, szellemi, identitásbeli korcsosulást hozott a pénzközpontú gondolkodás beszüremkedése a megyei harmad- és negyedosztályú, paradicsomi amatőrséget sugalló, valójában persze mindig is az élet igényeihez igazodó futballközegbe. Mégis, a Magyar Labdarúgó-szövetség amatőr sportegyesületeknek nyújtott jelentős kedvezményei (így a tagsági, a nevezési és a versenyengedélyi díjak kilencven százalékának átvállalása), valamint a visszaélési lehetőségekkel együtt is sokak számára a túlélést biztosító taotámogatás óhatatlanul fékezi, lassítja a tizenegy játékosért és a jövő vasárnapért harcoló kis csapatok kimúlását. Ki tudja, a 273 helyett mennyivel több csapat hullott volna el a védőháló nélkül.

A fent leírt jelenséggel bátran szembe kell nézni, elhallgatni, eltussolni nincs értelme. A falusi futballélet ezekben az években alakul át gyökeresen, a Hátsó füves varázslatos fotóin egy fokozatosan eltűnő világ talán utolsó megnyilvánulásai érhetők tetten. Az apák, nagyapák hagyományaiból táplálkozó, a település büszkeségéért küzdő, romantikus futballszellem helyett egyre inkább a modern élet mozgatói irányítanak. Lesz csapat, lesz szép pálya, lesz új öltöző, akinek arra van igénye, mozoghat másfél órát, az érdeklődők pedig a faluban is élvezhetik a kulturált sportszórakoztatás korszerű formáját.

Csak legyen, aki fizet érte.