Bundatisztítás – Csinta Samu publicisztikája

Talán nem járunk messze az igazságtól, ha azt állítjuk, a „bundameccs” kategóriáját maga a történelem termelte ki. Például azokkal a csatákkal, amelyeket a vér és dicsőség kettős szólamát túlharsogva stratégiai célzatú apró vereségekbe vezényeltek zseniális hadvezérek, hogy aztán a papírformát, de még inkább az ellenség éberségét kijátszva egy fordulóval később ölnyi babért arathassanak le. Bár ezeken a fordulatokon legfeljebb útszéli fogadókban lehetett többpintnyi bort nyerni vagy veszíteni, akkoriban is akadhattak szerencsevadászok, akik nemcsak az adrenalinszint-növelés érdekében fogadtak, mondjuk, a középkor egyik legnagyobb és legvéresebb ütközeteként számon tartott grünwaldi csatában a lengyel-litván szövetséges hadak győzelmére.

A sport hőskorszakának makulátlanságáért sem tennénk feltétlenül tűzbe a kezünket, már csak azért sem, mert akkoriban is gyarló emberek feszültek egymásnak a vicces mezek ellenére nemesnek hirdetett küzdelemben. Az elmúlt száz esztendő pedig sok más mellett nyugodtan viselhetné a bundázás kultúrtörténete címkét is, azzal együtt, hogy a sportfogadás csak jelentős ütemvesztéssel fedezte fel magának a kínálkozó lehetőséget.

Ismerősöm régóta nyugalomba vonult futballbíró; néhány – nem túl sok – pohár bor elfogyasztása után ömlenek belőle a sztorik. Mindenekelőtt a játékvezető hányatott sorsa, az igazságtalanságok, a kiszolgáltatottság, a „fekete ruhások” örök magányossága képezi a történetek gerincét. Aztán valahogy mindig a bundameccsekről szóló eseteknél kötünk ki. Amelyekről többnyire előre értesítették a „sporit” – mert azért ebben is kell lennie némi sportszerűségnek –, de olyan is akadt, amelyről nem, és csak néhány, már-már rejtői komikummal vetélkedő fordulat után jött rá, miről is szól a mese. Egyik kedvencem az, amikor a hazaiak egyik játékosa a valamennyi érintett által „leokézott” forgatókönyv ellenére folyamatosan hepciáskodott a bíróval. Lökdöste, a képébe mászott, a zsebében turkált a lapok után, míg az meg nem elégelte a dolgot és kiállítással nem fenyegette a futballistát. Ne vicceljen, fröcsögte utóbbi néhány centire a játékvezető arcától. Kell a cirkusz, másképp minket is, magát is megölik a szurkolók. Kell ez valakinek?

Mert a nézőt, ugyebár, nem lehet becsapni, tartja magát az egyik sarokigazság. Akár a színházi tézis, miszerint a színpad ledobja magáról a csaló művészt. Dehogy dobja le, vágná rá erre színész barátom, nem dob le senkit, mert a fizikai jelenlét ellenére sok esetben nincs is ott, és ezt a legtöbben épp saját maguk vívódásaiból tudják leginkább.

A szurkolónak nincs is szüksége segítségre, becsapja ő saját magát. Lévén érzelmi alapú, a drukkerlét ritkán keres racionális magyarázatot a sorscsapásokra, még kevésbé a sikerekre, bár ez utóbbiakat kétségtelenül ritkábban kell megmagyarázni. Ezért aztán a bunda gondolata is többnyire vereségek esetén vetődik fel, amikor muszáj valamit találni, ami úgy kínálja az értelmezhetetlen értelmezését, hogy közben nem kezdi ki a futballistakedvenc szobrának talapzatát. Bunda volt, eladták a mérkőzést, hangzik fel sűrűn, innen aztán elképesztő kombinációk burjánoznak szanaszét, a két csapat közötti többéves kapcsolat, adósságok és törlesztések útvesztőjében bolyong a történet. Az igazán jól értesültek – vagy élénk fantáziával megvertek – pedig már azt is tudják, milyen eredménnyel zárul a következő találkozó, hogy kerek legyen minden, hihető a világ- és önbecsapás.

Áll a gyanútlan klubvezető, régi ismerős állította meg a nézőtéren azzal, hogy na, mi lesz ma. Okosan óvatos, ugyanakkor tetsző választ kell ilyenkor találni, hiszen ki legyen optimista, ha nem épp a klubvezető, de az sem tanácsos, ha tippjével nagyon megéghet a meccs végén. Adja hát magát a „kiegyeznék egy nullával” típusú formula. Aztán mit beszélnek másnap a városban? Bunda volt, mindenki láthatta, már meccs előtt megmondta az igazgató, hogy 1–0 lesz.

A jelenséggel nehéz, mondhatni, szinte lehetetlen eredményesen felvenni a harcot. A mögöttesek szurkolói keresésének kényszere ugyanis szinte történelmi gyökerű, a világnak ebben a szögletében legalábbis mindenképpen. A több mint fél évszázadon át regnáló rendszer ugyanis a meritokrácia elve érvényesülésének legapróbb esélyét is elrabolta, csak ott lehetett versenyképes futball, ahol országos érvényű intézmény, nagy ipari mamut állt a háttérben, vagy a rendszerben jól beágyazott vezető elvtárs, akinek a nép szerencséjére a futball volt a bolondériája. A legmagasabb szintű minta pedig az alsóbb szintekre is legyűrűzött: ha a bajnoki cím, a gólkirályi rang megfelelő helyre kerüléséhez nem volt elegendő a szinte kötelező érvényű „odaigazolás”, jöttek a pártházból érkező utasítások, sok esetben nem is a legpárnázottabb ajtajú kabinetből, de a mögötte „lakóra” hivatkozással. Kicsi kutya pedig nagytól tanul, és nem csak ugatni.

A szurkoló közben korsó sörök konspiratív fedezéke mögül hallgatja a fősodorból immár kikerült, de hajdani érintettsége okán szavahihetőnek számító egykori labdarúgó, klubvezető, játékvezető sztorijait, közben felidézi, hogyan emelték őt annak idején mennybe vagy taszították pokolba gondosan megkoreografált futballcsalások. De mivel lénye lényege a játék, és ma már mindennaposnak számítanak a különböző „leak”-ek vagy „gate”-ek leleplezéseiről, szerencsejáték-hálózatok felgöngyölítéséről érkező hírek, elkönyveli, ilyen az élet. Mi több, mindig is ilyen volt. Legfeljebb már kevésbé értetlenkedve néz a mellette ülő fickóra, aki azt suttogja a telefonba, hogy nyolcadik perc, megvan a harmadik szöglet.

Csámcsogva, napi rendszerességgel fogyasztja a lapok által kellő bulvárossággal tálalt sztorikat harminc-negyven évvel ezelőtti bundákról, amelyek szinte sugallják, hogy ma sem lehet másként csinálni. Szemesé a világ, villog szinte szalagcímként az üzenet. A meccsek előtti, utáni gyorsinterjúk lélekölően unalmas sablonkérdései között egyre többször ott zöldell a bundagyanúra vonatkozó célzás, a játékosok többsége pedig gondolkodás nélkül fújja a parazsat: igen, kíváncsi vagyok, vajon ugyanazzal a belenyugvással játszanak-e majd, mint legutóbbi meccsük során. A felvetés önmagában is sértő, mégis csak ritkán akad célkeresztbe került alany, aki törvényes eszközök igénybevételével próbálná eltávolítani a gyanúsítgatás ejtette csúnya foltot. Persze csak az védekezik, akinek vaj van a fején, bújik elő a következő közhely, így viszont szinte akadálytalanul hömpölyög a szennyes ár, összefröcskölve mindenkit, aki az útjába kerül. A futball és közege meg egyelőre bénán dagonyázik a bűzlő pocsolyában.

Nemrég értekezett Ballai Attila kollégám ezeken a hasábokon az egyre inkább eluralkodó szurkolói szerep- és tudatzavarról, miszerint szurkolói mivoltában úgy gondolja, hogy léte klub, csapat nélkül is értelmezhető. Talán még a sport nélkül is, bár ezzel a bővítéssel bizonyára fejemre zúdítom az elemek haragját. A kórkép felállítása után azonban illik valamiféle megoldási javaslattal is kirukkolni. Akár hasznos is lehetne, ha a lelátó népe fokozatosan egyfajta negyedik hatalmi ágazatként fogalmazná újra önmagát, és élő, azonnali kontrollként reagálna a bundagyanús történésekre. Mint a sajtó, amely sokáig, esetenként jelentős sikerekkel játszotta demokráciát őrző-védő szerepét.

Új lapot kezdeni mindig kézenfekvő, még ha nem is túl egyszerű megoldás. Ne feledjük: nem mindegyik megcsalt feleségből, férjből lesz kötelező módon férfi- vagy nőgyűlölő.