Mexikói hómezők – Ballai Attila publicisztikája

Mezey György emléke előtt többféleképpen lehet tisztelegni. Amikor e sorokat írom, szombat kora délután, már tudjuk, hogy labdarúgó-válogatottunk fekete karszalaggal fut ki a pályára az örmények elleni világbajnoki selejtezőn, még csak reméljük, hogy győztesen hagyja el a Puskás Aréna gyepét (estére kiderült: 2–0-ra nyertünk), ezzel tesz egy kis lépést a nagy álom, a vb-részvétel felé. Mondani sem kell, negyvenesztendei hosszú, egy-egy korszakos, kiábrándító vereség és örökösnek hitt böjt után sikerülne a bravúr, amelyet legutóbb éppen a szerdán, 84 évesen elhunyt Mezeyvel ért el nemzeti csapatunk. Sorsszerű, hogy Mexikó 1986 után 2026-ban ismét házigazda lehet, de csak nekünk és az északíreknek az, és nekünk is csak akkor, ha kijutunk, mert e két válogatotton kívül nincs, nem lenne még egy náció a földkerekségen, amely 1986 után 2026-ban érkezhet be újra a futballkánaánba.
A magyar labdarúgás történetében cezúra volt 1986, de Mezey pályafutásában még inkább. Élt és alkotott utána még majdnem négy évtizeden át, újrázhatott kapitányként, bajnoki címre vezette a Honvédot és a Videotont, előbbi gárdával 1991 őszén majdnem kiverte a BEK-ből az idény végén döntőbe jutó Sampdoriát – Pagliuca kapus valószerűtlen, kozmikus röpte és védése akadályozta ezt meg –, elemzéseket készített a nemzetközi szövetség, a FIFA felkérésére, az UEFA-nak is dolgozott, a Puskás Akadémia szakmai koncepcióját megalkotta, de az előzményekhez, a mindenséghez képest ezek már inkább helyi értékű sikerek és esetenként csalódások voltak.

Életműve előtt fejet hajtva ezért is kell még egyszer szót ejtenünk Mexikóról (is), egyrészt egységben az odáig vezető diadalúttal, másrészt máig megmagyarázhatatlan ellenpontjaként feltüntetve azt. Természetesen értek másokat is iszonyatos csalódások a világbajnokságokon. Az angolokat 1950-ben, akik fényes elszigeteltségükből kilépve először merészkedtek ki a vb-re, ám ott a csoportban kikaptak az Egyesült Államok műkedvelőitől és a spanyoloktól is, ezzel búcsúztak. A mi Aranycsapatunkat 1954-ben, ezt nem is kell taglalni. Az olaszokat 1966-ban, hiszen Észak-Korea ejtette ki őket az első körben. A franciákat 2002-ben, amikor címvédőként zártak csoportutolsóként, és még Szenegáltól is kikaptak. De „csak” 1–0-ra, miként fent idézett, traumatikus meccseiken az angolok és az olaszok is.

A nagyok mindig nagyként, legfeljebb kudarcot vallott nagyként tértek haza. Olyan együttes, amely nagycsapatként érkezett, de kicsiként távozott, mert 6–0-ra agyonverték, nem volt más, csak a miénk. És ekkor ragadtunk bele, talán nem végérvényesen, de évtizedekre a kicsik kategóriájába. Ekkor vett más röppályát a legígéretesebb edzőtehetség, a szakmai meglátásaiban és intellektusában is rendkívüli Mezey György addig szárnyaló csillaga is – így aztán később nem Brazíliában vagy Spanyolországban, hanem Kuvaitban és Finnországban talált magának feladatot.
A magyar futball történelmi léptékű kontrasztja az a magasság, amelyet korábban meghódított és az a mélység, amelybe onnan zuhant. Önmagában nem is a mélységet volt nehéz feldolgozni, hanem a szintkülönbséget. Nos, ugyanezt megszenvedtük, nem évtizedek, hanem néhány óra leforgása alatt, 1986. június 2-án.

Ehhez persze az is kellett, hogy 1984. szeptember 26. és 1986. június 2. között csoda részeseivé válhattunk, döntően Mezey Györgynek köszönhetően. Nyilasi, Détári, Kiprich zsenijét más is felfedezte volna, de Esterházyéhoz már az ő szeme és esze kellett, a Róth, Garaba, Kardos, Nagy Antal aranynégyszöget pedig senki más nem tudta volna megálmodni és megalkotni széles e világon. Olyan volt ez az egység, mint Nagy Sándor makedón falanxa vagy a római légió; védelemben áthatolhatatlan, támadásban megállíthatatlan. E tündökletes másfél évben, 1984 szeptembere, az osztrákok elleni 3–1-es vb-selejtezőtől 1986 kora nyaráig 15 mérkőzést vívott nemzeti együttesünk, ebből 13-at megnyert és két, tét nélkülit elveszített. A hollandok feletti, rotterdami 2–1-es diadal – 0–1-ről fordítottunk, magától értetődően, a Van Bastent, Gullitot, Rijkaardot, Kieftet felvonultató házigazda ellen – a szurkolók szemében a legyőzhetetlenség nimbuszával vértezte fel e tizenegyet, jellemző, hogy amikor baráti társaságban kimentünk 1985 áprilisában Bécsbe, és akkori pénztárcánkhoz mérten igen súlyos schillingekbe fogadtunk a mérkőzésre, a legpesszimistábbak is 1–1-et írtak be. Szégyellték és kárhoztatták is magukat – okkal, hiszen 3–0-ra taroltunk. Ugyanennyire intéztük el az ősszel Cardiffban Wales gárdáját, amely ilyen verést saját pályáján emberemlékezet óta nem kapott, majd 1986 tavaszán a Népstadionban a brazilokat.

Így, ilyen előjelekkel engedtük ki a fiainkat Mexikóba. Igen, a fiainkat, egy ország fiait – napjainkkal ellentétben akkoriban fel nem vetődött a legbetegebb lélekben és elmében sem, hogy azért szurkoljon Détáriék ellen, mert sikereik Kádár rendszerét erősítik, de ez más történet. Mezey visszaállította a magyar futball és futballista nimbuszát; az 1950-es, 1960-as évek bálványait az 1970-es évekre felváltották a kabarétréfák áldozatai, a lógós, semmirekellő „ízeltlábúak”, de minden újra a helyére zökkent.

A 0–6-ig. Hogy mi és miért történt, az részben máig rejtély. És az is marad, mert Mezey György a titok egy részét végérvényesen magával vitte. Sőt, nem zárom ki, hogy mindent ő sem tudhatott. Érthető, ha érdemben sohasem akart beszélni a történtekről, miképpen az Aranycsapat játékosai is irtóztak az 1954-es berni döntő felemlegetésétől is. Azt hiszem, a labdarúgást különlegesen élesen látó Mezeynek sem volt racionális elmélete e 90 percre – korábbi beszélgetéseink során akárhányszor tettem kísérletet némi elemzésre, nekifutásból pattantam le róla.

A vele készült utolsó interjúban is elintézte az egészet annyival, hogy a szovjetek ellen az első négy percben minden eldőlt, a 2–0-s hátrány mindenkit sokkolt. Minden tiszteletem mellett nekem ez kevésnek tűnik. Saját bőrünkön is tapasztaltuk, sajnos, az 1954-es finálétól a legutóbbi, írek elleni, dublini meccsig, hogy 0–2-ről is van visszaút, Nagy Antiék is egyaránt 0–1-ről nyerték meg az első három vb-selejtezőjüket. Ám ennél is fontosabb, hogy e riasztóan gyors 0–2 nem pusztán a 0–6 oka, hanem már önmagában okozat, következmény volt. Hogy egészen pontosan minek, azt nem tudjuk, talán Mezey György sem tudhatta. Mindenesetre sohasem beszélt arról, amit többen is megerősítettek, bár hivatalosan nincs nyoma, hogy a szovjetek előzetesen felajánlották a döntetlent. Akadt rá okuk elég. A 24 csapatos mezőny sajátosságaiból adódóan a hatból négy csoportharmadik is bejutott a nyolcaddöntőbe, és mivel Kanada legyőzésével mindketten bátran kalkulálhattunk, plusz egy pont a biztos továbbhaladást garantálta volna. Az ellenfél ráadásul roppant ziláltan készülődött. Három héttel a vb-rajt előtt váltott szövetségi kapitányt – a május 7-i, finnek elleni, moszkvai 0–0 miatt elküldték Eduard Malofejevet, és kinevezték helyette a KEK-döntőben az Atlético Madridot 3–0-ra lemosó Dinamo Kijev mesterét, Valerij Lobanovszkijt –, ráadásul az április 26-i, csernobili atomerőmű-baleset után még egy „humán katasztrófa” jelentős rombolást okozhatott volna. A fáma (elhunyt sportvezetőket nem nevesítünk, mert nem cáfolhatnának) szerint azonban Mezey elutasította az ajánlatot, mondván, jobbak vagyunk.

Ha így tett, bátor és sportszerű döntést hozott. Bízott a csapatában, nem akarta az egyébként is bundától fertőzött magyar futballból kiragyogó válogatott erkölcsi alapjait aláásni. A moszkvai elvtársak ezt pedig korabeli, nem hivatalos források szerint igencsak zokon vették. Hogy beérték-e ennyivel, a nehezteléssel, már aligha derül ki. Az viszont közismert, játékosaink elmondása alapján, hogy a bemelegítés során jártányi erejük sem volt, víziók gyötörték őket, egyikük hómezőt képzelt maga elé. A tésztakúra, a déli hőségben tartott edzések, az elhibázott magaslati edzőtábor összességében sem elégséges ilyen testületi „leolvadáshoz”.

Ennél messzebbre azonban nem mehetünk. Ahhoz bizonyítékok kellenének. Ezek akár „rehabilitálhatnák” Mexikót, a 0–6-ot és korszakos szövetségi kapitányunkat. Akinek így is rengeteget köszönhetünk.

1941-ben különleges csillagállás alakulhatott ki a magyar futballégbolton, hiszen több mint fél éven belül megszületett Albert Flórián, Mészöly Kálmán, Verebes József és Mezey György. Most, közülük utolsóként, Mezey is elment. Így kollektív tudatunkban végre visszakerült oda, ahol 1986. június 2. előtt tündökölt.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!