A berni kataklizma – Szöllősi György publicisztikája

A berni futballvilágbajnoki döntő a magyar sport legszomorúbb napja lett. Igaz, az azóta eltelt 70 év azt is világossá tette, hogy ténylegesen aznap érte el a magyar sport történetének máig legnagyobb sikerét, a világbajnoki ezüstérmet, amelyhez hasonló nemzetközi figyelmet, elismerést, emlékezetet, rangot azóta sem sikerült magyar sportteljesítménynek kivívnia. Valóban: hatalmas siker Puskásék vb-ezüstje, az előző vb legjobbjainak, Uruguaynak és Brazíliának a heroikus küzdelemben való legyőzése, a 27 szerzett gól, Kocsis Sándor gólkirálysága 11 találattal, a Dél-Korea elleni 9:0 és a nyugatnémetek elleni 8:3, s hogy a fél vb-n sérült Puskás Ferencet jelölte meg jelentésében a FIFA a torna legjobb játékosának.

A berni döntő mégis katasztrofális következményekkel járt a magyar futball jövőjére nézve, 1954. július 4. ezért igazán szomorú napja a (sport)történelmünknek.

Ez a nap, a döntőben elszenvedett vereség hozta el ugyanis azt a fordulatot, amely után a nagypolitika évtizedekig legfeljebb szükséges rosszként, veszélyes, kockázatos jelenségként tekintett a tömegeket megmozgató, elképesztő szenvedélyt és indulatokat kiváltó futballra. Az addig évekig eredményesen működő propagandafegyver visszafelé sült el: a döntőt Budapesten követő váratlan tömegdemonstráció ráébresztette a hatalmat a kézenfekvő igazságra, miszerint a labdarúgás mégiscsak egy játék, amelyben lehet veszíteni is. Ilyen propagandafegyverre azonban a magyar kommunistáknak nem volt szükségük, s ekkor eljött az ideje a pártvezetésen belül azoknak, akik addig is rossz szemmel nézték a nemzeti érzéseket tápláló válogatott meccsek eufóriáját, a „sztárkultuszt”, azaz a legjobb játékosoknak a személyi kultusszal ajnározott pártvezetőkét meghaladó népszerűségét. Magának a „futballminiszternek”, az addig a sikerrel megvívott mérkőzések tábornokaként tetszelgő Farkas Mihálynak is leáldozott, a riválisai megerősödtek, legfőképp Kádár János, akit néhány nappal a berni döntő után engedtek ki a börtönből az elvtársai. És aki 1956 után a vezetője és névadója lett annak a korszaknak, amelyben a hatalom és a fő véleményformálók nevetség tárgyává tették a nemzeti büszkeséget, a futball iránti lelkesedést (lásd a paradigmaváltást meghirdető A csodacsatár című, 1957-ben bemutatott filmet). A magyar kommunisták ideig-óráig azért támogatták a futballt 1952 és 1954 között, mert a sport hirtelen fontossá vált a Szovjetunióban, felismerték benne a hidegháború remek terepét, és maguk a szovjetek is megjelentek az 1952-es olimpián. Ekkor felértékelődött a keleti tábor országainak a sportja is, és igyekeztek kihasználni a nemrég még világelső magyar futballkultúrából érkező tehetséges játékosok és edzők tudását. Miközben már 1949 óta zajlott a profi futballstruktúra szétverése, a korábbi sportegyesületek államosítása, átnevezése, átszínezése, megalázása, leereszkedett a vasfüggöny, letiltották a korábbi jövedelmező külföldi túrákat, mi több, a magyar válogatottnak megtiltották az 1950-es világbajnokságon való részvételt is. Szűcs Sándorral együtt kivégezték a két háború között futballnagyhatalommá lett Magyarország nemzetközi ambícióit a sportágban, Grosics Gyulával együtt száműzték Budapestről a fővárosi futballnak egykor a nagyvilághoz közvetlenül kapcsolódó kávéházi miliőjét, és a már évek óta az emigrációban boldoguló Kubala Lászlóhoz, Guttmann Bélához, Zsengellér Gyulához csatlakozó Puskás Ferenccel, Czibor Zoltánnal, Kocsis Sándorral, Kalmár Jenővel együtt elüldözték az országból a világszínvonalú futball erejük teljében lévő magyar képviselőit. Ebben a folyamatban csak átmeneti propagandacélokat szolgált az Aranycsapat tündöklése, amely egyre kevésbé volt összeegyeztethető az idealizált szocialista sportolónak a futball mellett a gyárban dolgozó, amatőr mintaképével. A hivatalosan amatőr, de közben meg világsztár játékosoknak félhivatalosan engedélyezték az egyébként súlyos bűncselekménynek számító csempészéseket, hogy enyhítsék a feszültséget, amely a csapat nemzetközi értéke, a magyar futball profi hagyományai és az új, kommunista világ rendje között vibrált. Fontos látni, hogy az Aranycsapat sikersorozata nem a kommunista rendszer vívmánya, hanem annak a sporttal szemben is elkövetett merényletei ellenére fölszikrázó jelenség volt, amelyre még 1951-ben sem mutatkozott sok esély, és amelynek felszámolását már 1954-ben, az elbukott vb-döntő után elkezdték. Sok jó játékost és szakembert már a kommunista hatalomátvétel réme elűzött az országból, Kubala László 1949. januári disszidálása után nem sokkal egy válogatottra való játékos próbált menekülni Lóránt Gyula szervezésében, Grosiccsal, Cziborral kiegészülve, de ezt a kísérletet már lefülelte és elfojtotta a titkosszolgálat. 1951-ben aztán példát statuáltak Szűcs Sándor válogatott labdarúgó kivégzésével, csapattársával, Szusza Ferenccel pedig eljátszatták a Civil a pályán című propagandafilm futballista főszerepét, azzal az üzenettel, hogy a profizmusnak itt egyszer s mindenkorra vége. Abban az évben mindössze három meccset játszott a válogatott, s abból csak egyet külföldön: Csehszlovákiában. Ez lett volna a magyar futball aranykora? Meggyőződésem, hogy ha nem hal meg Sztálin 1953 tavaszán, itthon is enyhülést előidézve, nem kerülhetett volna sor az Évszázad mérkőzésére, a londoni 6:3-ra és a „visszavágójára” (7:1) sem. A magyar futballt ebben az időszakban csupán Puskásék zsenialitása, az ők és a futball elképesztő népszerűsége meg a hidegháborúban és a belpolitikában kihasználható sikereik mentették meg a teljes elszigeteléstől és elsorvasztástól.

De a vb-döntő után mindez bekövetkezett.

Az internacionalista kommunisták minden addiginál nagyobb dühvel vetették rá magukat az őket addig is mérhetetlenül irritáló, „elkényeztetett” futballistákra, a közéleti hangnem pillanatokon belül megváltozott, publicisták gyakoroltak önkritikát addigi túlzott lelkesedésükért, párthatározatok születtek a labdarúgás jelentősége és a sajnálatosan elharapódzott sztárkultusz kívánatos visszaszorításáról, egyszersmind a többi sportág szükséges preferálásáról a labdarúgással szemben, a szerény, amatőr, szocialista sportoló típusa iránti igényről. Teljesítményarányos bérezés továbbra sem volt, de a csempészésért immár nem cinkos kacsintás, hanem letartóztatás járt, és a világ legjobb futballistája csak reménykedhetett abban, hogy képes lesz fizetni a lakáshitelét a válogatott meccsek prémiumából. A vb-győzelemért beígért dél-amerikai túra és jutalomautó meg a pesti díszünnepség elmaradt, a gyárakban meghirdetett „világbajnoki műszakok” a vereség miatt dupla keserűséget szültek, a világbajnok csapatot másnap reggel minden postahivatalban köszönteni hivatott bélyegeket titokban égette el július 4-én éjjel az ÁVH, a játékosokat és a kapitányt rendőrök védték a rendszer elleni dühüket rajtuk kiélő szurkolóktól. „Míg a diktatúrát elég jól tűrik a magyarok, veszíteni, főleg futballban, úgy látszik, egyáltalán nem tudnak” – állapította meg keserű humorral Tibor Fischer 56-os regényének főhőse, Gyuri, a berni közvetítés utáni utcai megmozdulást látva. Valójában az elbukott döntő a rendszerrel kapcsolatos utolsó illúzió elvesztését jelentette, ahogyan a családjával Ausztráliába emigráló Les Murray (Ürge László) népszerű futballkommentátor mondta a Puskás Hungaryben: „Az az elkeseredés, amelyet ez a vb-döntő, a 3:2 okozott, az bizonyos fokig rávezette az országot az 56-os forradalomra. Mer’ utána akkor már annyira elkeseredett a nép, hogy itt nyomorgunk, szegénység van, elnyomás van, politikai, erkölcsi elnyomás satöbbi, volt egy jó csapatunk, most már az sincs…”

Magának a berni vereségnek is (amelyet a németek „berni csoda” néven a háború utáni erkölcsi és gazdasági talpra állásuk szimbólumának és mérföldkövének tekintenek) a kommunista kontraszelekció és kevésbé a magyar balsors volt az oka. Kilenc évvel a világháború után a nyugatnémeteknél az orvosi háttér (a még nem tiltott teljesítményfokozó szerek), a felszerelés (cserélhető Adidas-stoplik), a menedzsment (nyugodt, exkluzív szálláshely az erdő közepén) már sokkal jobb volt, mint nálunk, ahol az angolul beszélő MLSZ-elnök, Barcs Sándor politikai okokból el sem utazhatott a vb-re, míg egyes élmunkások és politikai megbízottak ott voltak a küldöttségben, hogy csak egy jellemző részletet említsünk a vb-döntőre jócskán szétcsúszó háttér jellemzésére.

Amit 1956 csak felgyorsított, az már két évvel korábban elkezdődött: a szomszédos kommunista országok (román, szovjet, jugoszláv, csehszlovák) identitást erősítő futballpolitikájával szemben a magyar internacionalista kommunisták lassanként hagyták elsorvadni az emberek kedvenc játékát, mert sohasem felejtették, mekkora pofont kaptak tőle 1954. július 4-én. Az akkor teljesen váratlan tömegdemonstrációkra két évvel később már fel voltak készülve és lövettek. Még egyszer nem engedték meg maguknak, hogy lelkesedjenek a magyar (sport)sikerekért, feledve kötelességüket, a nemzetközi munkásmozgalom szolgálatának elsőbbségét. Az 1953-ban nagy csinnadrattával átadott, de félkész Népstadiont, a paradigmaváltás monumentális jelképeként sohasem fejezték be, a magyar futballal együtt hagyták lepusztulni, a díszes Népstadion metróállomást egyenesen visszabontották.

Az Aranycsapat sikereinek idején végig börtönben ülő Kádár János egy 1957-es MSZMP PB-ülésen így fogalmazta meg a futballal, a szurkolókkal, a nemzeti büszkeséggel kapcsolatos elveit: „Csürhe, szervezett fasiszta banda ez, le kell velük számolni. Nem lehet szentimentálisnak lenni, mi még kibírjuk, ha a »B« közép miatt hangoskodni fognak. Ha az elvtársak nem ügyelnek, akkor a sportmérkőzések lesznek az egyetlen legális területei a szovjetellenes, kommunistaellenes, antiszemita hangulatkeltésnek, és hetvenezer emberre lövetni nem tréfadolog. Ha még megszökik vagy hetven ember, azt is kibírjuk, minthogy mi intézményesítsük az ellenség törekvéseit. Ki fogjuk bírni, ha nem lesz világbajnok a magyar futballcsapat, akkor sem fogunk a fasizmusnak legális fedezéket nyújtani. Ez még a sporteredményeknél is fontosabb. A sporttal kapcsolatos nacionalista felfogás ellen kell valamit csinálni.”

Kell még valamit mondanom, Ildikó?

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!