„Inkább meghalok állva, mint éljek térden csúszva” – interjú Horváth Ferenccel

– Milyen újra Magyarországon dolgozni?     
– Megvannak a szépségei és a hátrányai is. Szeretek dolgozni, az mindig jó, most is. Persze az elmúlt két évben, amíg Cipruson éltem, sok minden nem változott. Akadnak problémák, amiket meg kell oldani, de élvezem nagyon.

– Kellett a ciprusi időszak, hogy feltöltődjön vagy máshogy lásson? Esetleg a lelkének volt szüksége a külföldi munkavállalásra?     
– Igen, szükség volt rá, mert elegem lett kissé ebből az egészből. A feleségem úgy döntött, meg szeretne tartani még egy kis ideig, sajnos voltak olyan fizikai tüneteim, amelyek a stresszből fakadtak. Ki kellett üríteni a fejem és fizikailag is rám fért a pihenés. Ráadásul a legkisebbet kivéve a gyerekeink jól beszéltek angolul, így legalább ő is megtanulhatott.

– Milyen tapasztalatokat gyűjtött?     
– Teljesen más a közeg, a körülmények valamivel rosszabbak, mint itthon. Terjék Lajossal dolgoztunk együtt, eleinte azt akarták, ketten vezessük az akadémiát, mi pedig lefektettünk egy szakmai programot, amelyet végre is akartunk hajtani. Csak aztán figyelmeztettek, hogy nagyon sokat ne változtassunk, ne akarjunk hatalmas léptekkel haladni, mert az ott nem fog működni. Egy hónap alatt kiderült, hogy tényleg nem működik, és nem akartunk olyan munkát kiadni a kezünkből, amelyben nem teljesen a mi akaratunk érvényesül. Jeleztük, hogy abban a formában azt nem folytatnánk, de az akadémia U17-es együttesének nem volt edzője, így ültem le a kispadra. Olyan részén dolgoztam Ciprusnak, mintha itthon a Balaton mellett vállaltam volna munkát: egy üdülőhelyen, ahol rengeteg gazdag ember él, a gyerekek pedig jómódban nőnek fel. Az ilyen fiatalokat nem könnyű motiválni, hogy futballisták legyenek, persze szeretnének azok lenni, de olyan családokból érkeznek, hogy lényegében az életük már el van rendezve. A ciprusiak nagyon érzelmes emberek, elképesztő volt megélni, hogy 17-18 éves srácok sírtak félidőben az öltözőben, ha megbántva érezték magukat, vagy ha nem úgy állt az eredmény, de győzelmek után is. A szakmai munka nem volt óriási kihívás, talán sikerül jól megoldani a feladatot, az a csapat, amelyet én vezettem, korábban a 9. helynél előbb nem járt, hatalmas bravúrnak számít, hogy az első helyen végeztünk. Nem kell óriási edzői húzásokra gondolni, a játékosok csak elhitték, hogy jobbak tudnak lenni a többieknél.

– Próbálták marasztalni?     
– Szerették volna, ha továbbra is ott dolgozom.

– Akkor a kihívás miatt tért haza?     
– A ciprusi két év arra volt jó, hogy önző módon végre én is el tudtam venni a futballból valamit. De a fejemben már összeállt, mit szeretnék továbblépésként csinálni, kipihentem magam, feltöltődtem. Ráadásul a gyerekem suliválasztás előtt áll, ezért is haza akartunk jönni. Sikeres két év volt, a korosztályommal megnyertük a bajnokságot, a fiam a saját csapatával lett aranyérmes.

Kapott itthon néhány gyomrost     

– A hazatéréssel fejest ugrott az ismeretlenbe? Azért kérdezem, mert nem úgy költözött vissza, hogy van csapata.     
– Érdekes ez a kérdés. Több mint tíz évet éltem külföldön, azt hiszem, nyolc különböző országban, de sohasem éreztem azt, amit most a hazatérés előtt. Korábban mindig tudtam, mik a céljaim, mit szeretnék elérni, mit fogok csinálni, de most tényleg az ismeretlenbe ugrottam. Persze a magyar labdarúgást, a közeget ismertem, ebben nőttem fel, bizonyos szempontból nem érhettek meglepetések. De azt nem tudtam, mi vár rám, kapok-e munkát egyáltalán. Sok helyről hallottam vissza, hogy azért nem alkalmaznak, mert szerintük két évet nyaraltam Cipruson, és ne gondoljam, hogy ha hazatérek, azonnal állást kapok. De nem foglalkoztam ezzel, boldog vagyok, hogy az életem felénél vagy talán háromnegyedénél elmehettem egy ilyen helyre dolgozni két évre. Furcsa volt visszajönni, kaptam egy-két gyomrost vagy talán mélyütést, amire nem számítottam, de kecmergek ki belőle. Cipruson bőven volt időm gondolkodni, hogyan kellene élni, mi a prioritás, és arra jutottam, hogy a hátralévő időmben nagyon kedves, becsületes és rendes leszek mindenkivel, de rá kellett jönnöm itthon rövid idő után, hogy nem fog menni. Nem könnyű úgy élni, ahogy az ember gondolja az elvei szerint haladva. Itthon keményebben, férfiasabban kell élni.

– Félnek a magyar futballban Horváth Ferenc igazságérzetétől, szókimondásától?     
– Valóban, az igazságérzetem tényleg nagy, és elismerem, akad olyan helyzet, amelyben nincs igazam. A múlt héten az NB III-ban az ETO második csapatával játszottunk, a győriek betartották a szabályokat, sokan játszottak vissza az első keretből. Nyertünk, de a meccs után elmondtam, szerintem nem volt fair erre az egy meccsre ennyi játékost visszaküldeni. De nem az ETO-t akartam megbántani, a szabályt nem tartom igazságosnak. Nem tudok mást nyilatkozni, csak amit a saját szempontomból látok. Ha valaki ezt arroganciának tartja, akkor nekem ezt fel kell vállalnom, de ha igazságtalanság ér, arra reagálok.

– Emiatt be is skatulyázták…     
– Tudom, hogy sokan inkább azokat az edzőket kedvelik, akik kerülik a konfliktust, figyelnek rá, mit nyilatkoznak, de ha olyan az elnök vagy a tulajdonos, aki kedveli az olyan stílust, amilyet, mondjuk, én képviselek, akkor tudunk együtt dolgozni. Próbálok nem megbántani senkit, de olyan nincs, hogy valakinek nem okozol érdeksérelmet, és hogy mindig mindenki szeressen. Pontosan ezért döntöttem úgy, mindig elmondom, amit gondolok.

– Mindig felvállalja a konfliktust. Ezt a szemléletet még gyerekkorából, a kispesti utcákról hozza?     
– Talán igen, tényleg olyan helyen nőttem fel, ahol idézőjelben mondva a túléléshez szükség volt a karakánságra. A gyerekeimet is arra tanítom, hogy nem baj, ha kapnak egy-két pofont, de ne fussanak el. Tetováltattam egy Che Guevara-idézetet a karomra: „Inkább meghalok állva, mint éljek térden csúszva.” Ezt nagyon igaznak érzem. Én is kaptam sok pofont, sokan nem szeretnek, de mások meg éppen ezért igen.

Visszafizette az autó árát is     

– Mennyire volt nehéz ilyen gyerekkor után azt feldolgozni, hogy még nem is volt húszéves, de már első számú gólfelelős volt a Videotonnál, és például akkor kapott egy egyedi rendszámos vadiúj Opel Corsát, amikor a nyugati autók éppen csak elterjedőben voltak Magyarországon? Sok fiatalnak ez megzavarta volna a fejét…     
– Érdekes történetet említ. Amikor 18 évesen a Honvédtól Fehérvárra kerültem, három évre írtam alá. A második esztendőben kaptam a „WFC-011” rendszámú autót, ami tényleg nagy számnak tűnt, de senki sem tudta, hogy ezért aláírtam plusz két évet ugyanazokkal a feltételekkel, mint korábban, így lett összességében ötéves szerződésem, ráadásul a kocsi árát folyamatosan vonták a fizetésemből és a prémiumból.

– Mondhatjuk, hogy korán megismerkedett a magyar futball akkori viszonyaival…     
– Abszolút. Kívülről ez úgy nézett ki, hogy két év után, húszévesen már ilyen autót kap ez a gyerek, közben azért volt olyan hó vége, amikor alaposan át kellett gondolnom, mi legyen a kaja, mert a kiflit meg tudtam venni, de a húson gondolkodtam, honnan tudnék szerezni. Akkoriban nem voltak ilyen pénzek a magyar futballban. Ez a kocsis történet igazi „parasztvakítás” volt.

– Mégis, a korán jött siker elvihet egy fiatalt a csajozás, bulizás vagy éppen a szerencsejáték világába.     
– Imádok játszani, tudom, ha bemennék egy kaszinóba, óriási probléma lenne belőle, ezért soha életemben nem tettem be ilyen helyre a lábam. Összességében én annyira szerettem volna futballista, profi labdarúgó lenni, hogy úgy éltem, mint egy aszkéta. Figyeltem az evésre, ivásra, életmódra. Viccesen azt szoktam mondani, addig tartott ez, amíg meg nem ismertem Tamási Zolit, mert utána lazult a fegyelmem, de a tréfát félretéve én tényleg mindent alárendeltem a futballnak. Nem is volt soha más gondolatom, órákat kint maradtam gyakorolni, ha úgy éreztem, hogy szükséges.

– A labdarúgó-karrierjét tudatosan építette, a Vidi után jött a Ferencváros, a légióskodás, játszott aztán Újpesten is, közben a válogatott tagja is lett, ott is szerzett fontos gólokat. Elégedett a pályával, amit befutott?     
–  Mindig azt mondom, hogy igen, de lehetett volna több bennem, persze tudom, kevesebb is… Egy játékosnál a szerencsefaktor is fontos, például, hogy mikor nyúl hozzá egy edző, elkerülik-e a sérülések. Lehetett volna ez sokkal rosszabb, bár jobb is, ha akkoriban tényleg vannak olyan emberek körülöttem, amilyenek most dolgoznak a labdarúgásban. Akár egy étkezési tanácsadó, személyi vagy erőnléti edző. Nem tartottam magam óriási tehetségnek, de egyvalamit talán tudtam, mégpedig gólt lőni. Nem cseleztem ki öt-hat embert, viszont mindig éreztem, honnan lehet betalálni. Azt gondolom, hasonló típusú játékos voltam, mint Filippo Inzaghi, csak ő az olasz futballtársadalom terméke, én meg a magyaré…

– Érdekes, hogy éppen Inzaghit említi, 2000-ben a Népstadionban világbajnoki selejtezőn 2–2-re végeztünk az olaszokkal, az egyik oldalon a Juventus csatára volt a két gólszerző, a másikon pedig ön…     
– Volt ilyen… Mindig figyeltem a játékát, de ő egy kicsit messzebbre szaladt. De nincs bennem hiányérzet. Az akkori fejemmel, gondolkodásommal a lehetőségeimből szerintem kihoztam a maximumot. Előfordult talán, hogy rossz helyre igazoltam, de ez mindenkinek benne van a pályafutásában.

Mások hazamentek, ő inkább tanult     

– Mennyire volt tudatos, hogy edző lesz, ha befejezi a pályafutását?     
– Az összes edzői képesítést – a pro licencen kívül – még játékosként szereztem meg. Amíg a többiek mentek haza, én tanultam. Mindig eljátszottam a gondolattal, mit kellene csinálnia a csapatnak, milyen taktikával lehetne eredményesebb. Egy dolgot hagytam ki a számításból, hogy azt, amit szeretnék majd a csapatommal megvalósítani, hogyan kell előtte „leedzeni”. Aztán egyszer a Vidinél délelőtt tízkor szóltak, hogy vigyem az U19-es csapatot, délután kettőkor edzés. Ott álltam ijedten, nem tudtam, milyen srácokkal találkozom, mekkora lesz a létszám, hogy építsem fel az edzést. Aztán rutinosan levezényeltem azt a tréninget, amit mi, délelőtt végigcsináltunk az első csapattal. Utána szépen lassan elkezdtem edzéseket összeállítani, kialakítani a saját rendszeremet. De ez végig teljesen tudatos volt. Persze a játékoskarrierem végét nagyon rosszul éltem meg, azt mondják, egy profi kétszer hal meg életében, nos, én nem tudom, milyen lesz a második, de az első nagyon fájdalmas volt… Segített, hogy rögtön elkezdtem fiatalokkal foglalkozni, ez is volt a tervem hosszú távon, de felnőttfutballt majdnem két évig szinte nézni sem bírtam. Ugyanígy voltam a válogatott meccsekkel. Öt perc után facsarta a lelkem, hogy már nem játszhatok.

– Gyerekekkel akart foglalkozni, mégis elindult a felnőttfutball felé. Miért?     
– A fiataloké tényleg őszinte közeg, és naiv emberként azt hittem, a felnőtteké is olyan lesz. Akadnak labdarúgók, akiknek nem mindig jó a mentalitásuk, vagy éppen a pénzt helyezik előtérbe. Én azt hittem, mindenkit meg tudok változtatni, hogy a kezem alatt a lustából szorgalmas lesz, aki meg a pénzt akarja jobban, elérem, hogy inkább a játék, a futball motiválja. Ha a felnőttfutballban olyan csapattal találkoztam, amelyben megvolt az összhang és a törekvéseim értő fülekre találtak, akkor működött a dolog, ellenkező esetben meg kellett értenem, hogy mi a motivációs erő, ami nem ugyanaz, mint az enyém, az alázat és futballszeretet. De még mindig hiszek abban, hogy megváltoztatható az emberek véleménye, hozzáállása a futballhoz. Nagyon tudom élvezni, ha egy olyan közösséggel dolgozhatok, amely vevő a stílusomra, mentalitásomra.

Hiába az ezüst, mennie kellett

– Többnyire gödörben lévő vagy nem épp nagy célokat megfogalmazható csapatokkal dolgozott, de például Fehérváron hiába szerzett ezüstérmet, nem maradhatott.     
– Magyarországon fel kell készülni mindenre. A Fehérváron történtekről is csak a tényeket mondom, előre tudtam, meddig maradhatok, milyen munkát kell elvégeznem. De nem tudom elképzelni, mondjuk, az Atletico Madridnál, hogy ha a klub korábbi, ráadásul egyik legeredményesebb játékosa, akit a közönség is kedvel, edzőként a kilencedik helyről felviszi a csapatot a másodikra, utána megköszönik neki a munkáját és külföldi edzőt hoznak helyette.

– Jól érzem, hogy az edzőként elért sikereire kevésbé emlékszik a közvélemény, mint, mondjuk, a nyilatkozataira vagy éppen a Balmazújvárossal való kiesésre?     
– Így van. Nem tudom, ha száz embert megkérdeznénk, hányan tudnák, hogy kétszer szereztem NB I-es ezüstérmet, de azt igen, hogy a Honvéddal gyengén szerepeltünk. Ezzel sem tudok mit kezdeni, ahogy a nyilatkozataimmal sem. Az az én reakcióm. A meccsek után elmondtam a véleményem, általában leírták a felét, és többnyire semmi értelme sem maradt. Gondoltam, ha ez így megy, akkor mondom máshogyan, mit érzek, azt meg mindig pontosan leírták. Egyébként aki ismer, tudja, hogy ilyen vagyok, nem erőltetettek a nyilatkozataim.

Fehérvár nem, Tatabánya igen  

– Többször szóba került a Videoton a beszélgetés során, az a klub itthon, amelyhez talán a leginkább kötődik. Úgy tűnt, nagyon szeretett volna visszatérni a nyáron az NB II-be visszaeső fehérváriakhoz. Nagyon csalódott volt, hogy nem sikerült?     
– Tényleg szerettem volna a Vidihez menni. Hét évet játszottam ott a karrierem során, nyolc hónapig vezetőedző is voltam, erős a kötődésem a klubhoz és sokat köszönhetek neki. Aztán született rólam egy cikk, hogy megsértődtem, mert nem én lettem az edzője. Ez félreértés volt, sohasem sértődtem meg, ha valahol nem engem választottak, és most is nagyon sok sikert kívánok Boér Gabinak, akivel beszélünk is néha telefonon. Én annyit mondtam akkor, nem esett jól, hogy egy beszélgetés erejéig sem keresett meg senki, nem kérdezte meg, hogy „Ember! Lenne kedved idejönni?”. Egy telefonhívás jólesett volna, hogy benne vagyok abban az első másfél millióban, aki a Vidi edzője lehet, de semmilyen tüske nincs bennem.

–  Ellenben néhány hónappal később Tatabányán belépett egy olyan csapat öltözőjébe, amely meglehetősen sikertelen volt az elmúlt időszakban, kiesett az NB II-ből és a harmadosztályt sem kezdte acélosan. Izgatta a feladat? Milyen perspektívát lát Tatabányán?   
– Az ilyen feladatok mindig érdekeltek. Valóban, a Tatabánya nem szerepelt jól az elmúlt másfél évben, visszacsúszott az NB III-ba, és ott sem kezdett jól. De nagy tradíciójú klub, és nem is csalódtam, olyan körülmények között dolgozhatok, hogy egy pillanatig sem érzem megunkat NB III-asnak. A játékosokkal sok mindenen keresztül kellett mennünk, hogy a rossz szériából kikeveredjünk, hogy elkezdjenek magukban hinni. Gyönyörű ez a kihívás, azt gondolom, rátaláltunk a helyes útra, de még az elején járunk.

– Ahogy megy az idő, az ember bölcsebb és bölcsebb lesz. A kispadról fog nyugdíjba menni?     
–  Jó kérdés, ezen nem is gondolkodtam. Volt olyan pillanat Cipruson, amikor odaálltam a feleségem elé, és azt mondtam neki, nem szeretnék többet dolgozni, ki akarok szállni a labdarúgásból. Akkor úgy éreztem, többet „raktam bele” a sportágba, mint amit visszakaptam tőle. De aztán feléledt bennem az a bizsergető érzés, és hogy mikor fog végleg eltűnni belőlem, nem tudom. Ha azt érzem, hogy nincs már, biztosan abbahagyom. Amíg bennem van a tűz és a győzni akarás, addig csinálni fogom valamilyen formában, nemigen tud eltántorítani semmi.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2025. október 25-i lapszámában jelent meg.)