Vizet a Hortobágyra – Csillag Péter publicisztikája

Szentpéterfa nevét az ország megismerte vasárnap este: a magyar–skót Eb-csoportmérkőzés után az 1–0-s győzelmet arató válogatott úgy ünnepelt a stuttgarti pályán, hogy a súlyosan megsérülő Varga Barnabás falujának szurkolói sálját tartotta maga elé. A Vas megyei település ilyen módon spontán szimbólummá lett, a válogatottban a csatár révén is képviselt vidéki magyar labdarúgásé.

A Európa-bajnokságról hazatérő magyar csapat huszonhat tagú keretében 15 vidéken született játékost találunk: Dibusz Dénes Pécsen, Szappanos Péter Jászberényben, Lang Ádám Veszprémben, Fiola Attila Szekszárdon, Nagy Zsolt Székesfehérváron, Bolla Bendegúz Székesfehérváron, Balogh Botond Sopronban, Kleinheisler László Kazincbarcikán, Szoboszlai Dominik Székesfehérváron, Gazdag Dániel Nyíregyházán, Schäfer András Szombathelyen, Ádám Martin Szegeden, Varga Barnabás Szombathelyen, Csoboth Kevin Pécsen, Horváth Krisztofer Hévízen látta meg a napvilágot. A hat Budapesten és öt külföldön született futballista mellett a vidékiek aránya így 58 százalékos. Hogy ez sok-e vagy kevés?

A kérdésre természetesen nincsen helyes válasz, hiszen ideális esetben a játékos kiválasztásánál a származási hely nem szempont, egyedül a teljesítmény. Ha a budai Szent János Kórházban sírnak fel a legügyesebb focisták, akkor kár futballvízfejűségre panaszkodni, mindannyiunk érdeke, hogy játsszon csupa budapesti a válogatottban! Ha viszont, mondjuk, Salgótarján ontja futószalagon a Puskás-bébiket, nincs kérdés, tizenegy tarjáni legényre kell ráhúzni a meggypiros mezt. De ne zárjuk ki a lehetőségét annak sem, hogy Callum Styles példáján felbuzdulva Bury városából jelentkezik egy csapatra való angol szupertehetség, mondván, nagymamájuk magyar útlevelével bebocsátást kérnek a magyar válogatott öltözőjébe. Ha elindul a kapunk felé Kai Havertz, senkit sem érdekel, hol született a vele szemben álló hátvéd, csak az, hogy valamiféleképpen megállítsa az ellenfelet.

Az viszont igenis számít, hogy megkapja-e ugyanazt az esélyt egy budapesti, egy salgótarjáni vagy egy kaposvári fiatal, ha célja a magyar válogatott. A Kai­serslauternben, Buryben, Párizsban talált rejtőzködők külön kategóriát képviselnek, honosításuk, betagolásuk inkább adminisztrációs és sportdiplomáciai kérdés, a fenti összevetésben – Entschuldigung mindenkitől! – nem érdemes foglalkozni velük. Hasonlóképp a sportpolitika asztala a határon túli magyarlakta területek tehetségeinek „becsatornázása” (lásd a vajdasági Verbászról induló Kerkez Milos történetét). Figyelmünk itt arra korlátozódik, hogy vajon Magyarország területén a válogatottsági reményeket nézve létezik-e a futballföldrajzi egyenlőség. Vannak-e a hosszú távú tendenciák alapján aránytalanul kiemelkedő vagy éppen látványosan leszakadó régiók? A felvetésre a részletes és árnyalt választ számos tényezőből együttesen olvashatnánk össze, ezeknek csak egyike a kirakatban lévő felnőttválogatott, a címeres mezben megfordulók mégis jó fokmérői lehetnek a változásoknak.

A vidéki származásúak 58 százalékos aránya némi csökkenést jelent ahhoz képest, hogy régebbi átfogó felmérésünk szerint az 1986 és 2016 közötti harminc évben a válogatott játékosok 70 százaléka vidéken született (a vonatkozó háromoldalas összeállítás a Nemzeti Sport 2016. október 29-i számában jelent meg Nagy magyar futballföldrajz címmel). A vizsgált időszakkal összevetve többszörösére ugrott az ország határain kívül születettek aránya a válogatottban (a 2016 előtti három évtizedben négy százalék volt, ma 19), míg a budapestiek a korábbi 26 helyett már csak a keret 23 százalékát teszik ki.

Hogy az ország valamennyi vidékén azonos esélyt kapjon a tehetség, mindannyiunk által vágyott, számos MLSZ-intézkedéssel közelített, ám valószínűleg soha el nem érhető állapot. A dilemmával kapcsolatban nyolc évvel ezelőtti cikkünkben az azóta elhunyt Szegő András újságíró egyik nyolcvanas évekbeli interjújából idéztünk: „Biztosan ismered azt a Karinthy-írást, amelyik nagyjából arról szól, hogy a túlvilágon van egy exkluzív körlet a szuperzsenik számára, és ebben az illusztris társaságban mindenki egy kopott, rongyos, nem is túl jó arcú ismeretlen fiút vesz körül. Leonardo da Vinci csodálkozik, és félrehívja Mozartot, hogy ki ez a hapsi, akit tátott szájjal bámul Goethe és Galilei. Nem tudod? Hát ez a világ valaha élt legnagyobb hadvezéri lángelméje. Csak balszerencséjére éppen akkor élt Peruban, amikor egy fia háború sem volt, így megmaradt pásztornak.” A riporter felvetésére a maga területéről hoz párhuzamos példát az interjúalany, Széchy Tamás úszóedző: „Bennem is felvetődik néha, hogy mi van akkor, ha egy égáldotta úszótehetség a Hortobágyon születik, ahol le kell ásni egy vödör vízért. Még csak azt sem tudhatja, hogy létezik úszás a világon. Biztos tehát, hogy ő nem fog felutazni és jelentkezni a Komjádiban, hogy úszó szeretnék lenni.”

Hortobágyai a hazai futballterepnek is vannak. A magyar válogatott első 21. századi Európa-bajnoksága után, 2016 őszén közölt statisztikai összeállítás rávilágított számos egyenetlenségre a hazai labdarúgás viszonyait illetően. A térség népességi adottságait is tekintetbe véve, a százezer lakosra eső válogatottságszám alapján rangsorolva Vas megye (112), Komárom-Esztergom megye (83), Baranya megye (72), Nógrád megye (70), Budapest (62) volt az élboly, a sort Csongrád (15), Somogy (9) és Heves (5) zárta. Nem mellesleg a tehetségek leggazdagabb termővidékének számító Vas vármegye az idei Eb-csapatban is jelen van két szülötte (Schäfer András, Varga Barnabás) révén, a vidék „nyertese” azonban Marco Rossi németországi csapatánál Fejér vármegye három fővel (Bolla Bendegúz, Nagy Zsolt, Szoboszlai Dominik).

Érdekes következtetésekre vezetett az is, ha a válogatott játékosok számát mértük a megye lakosságához a Mexikó és Franciaország közötti harminc évben. Kiderült, hogy Budapesten átlagosan minden 17 600. ember magyar válogatottnak születik, Hevesben ugyanakkor csak minden 106 000. újszülött öltheti majd magára a címeres mezt. A szakadéknyi eltérés éppúgy figyelmeztetéssel szolgál, mint az, hogy a boldogulási lehetőségek szoros összefüggést mutattak az anyagi körülményekkel: a lakosságarányos játékosszám-mutató első három megyéje mind módos környéknek számít, ott találjuk az időszakban a Központi Statisztikai Hivatal átlagos nettó jövedelmet listázó összevetésének első hét helyének valamelyikén. Látszik az is, hogy egy-egy stabil NB I-es csapat vonzáskörzetéből könnyebb a válogatottig eljutni. Negatív példaként mondhatjuk az Eger vagy Szeged hányatott sorsa miatt „válogatottsovány” Heves és Csongrád esetét, pozitív értelemben a 2005 és 2014 között hét NB I-es bajnoki címet szerző DVSC sikereinek felhajtó hatását, amelynek köszönhetően Hajdú-Bihar vármegyénél az előző tíz évhez képest 2006 és 2016 között majdnem megduplázódott a válogatottsági arány (4.95 százalékról 9.11 százalékra).

Noha a fenti adatok nem frissek, mivel hosszú távú folyamatokra reflektálnak, gyaníthatóan ma is érvényes tanulsággal szolgálnak. Nem árt elővenni a régi olvasmányok közül Szepesi György 1981-ben közölt, Időtálló kérdések című cikkét a Labdarúgás folyóiratból. A jeles rádióriporter, az MLSZ akkori elnöke így vezette fel gondolatát: „Mai írásomban azokra a kérdésekre szorítkozom, amelyek időállóak, s amelyek hosszú ideje jelen vannak a magyar futballban. Ilyen például a véleményem szerint mondvacsinált Budapest–vidék probléma. Amióta magas szinten játsszák a labdarúgást hazánkban, egy-egy átigazolás kapcsán mindig felvetődött ez a kérdés, s általában úgy, hogy a főváros elszipkázza a vidék tehetségeit, saját maga nem hajlandó nevelni, és csupán abból az aranytartalékból képes vezető pozícióját fenntartani, amit a magyar labdarúgóhumusz nyújt számára.”

Jól írta Szepesi György, valóban időtálló a kérdés. Csak éppen a tanulság frissült: ma már inkább azt kívánjuk, bárcsak bőven jutna mód a szipkázásra, ne fogyjon ki tápanyagból a vidéki humusz.